“Talán lehetne egy nőt másképp is szeretni, mint ahogyan én szeretek. Olyan elragadtatással és szenvedélyességgel, ahogyan az ikonikus, nagy kasszasikereket hozó filmekben látni, és ahogyan minden mást is érdemes ezen a világon: életre-halálra.” Kass Gergely – a történet főhőse és egyben krónikása – a legbizalmasabb és legemberibb dilemmáit osztja meg egy sorsfordító esztendő feledhetetlen tapasztalásai nyomán. A kötet sajátos módon ötvözi egy családregény, egy racionalitásában is romantikus párkapcsolati elbeszélés és egy füveskönyv elemeit, hogy közben egészen diszkréten és érzékletesen szembesítsen az emberi létezés misztériumaival.
Látszólag az engesztelődés folyamatát követhetjük végig, valójában azonban annak lehetünk szemtanúi – és egyazon pillanatban átélői is –, hogy egy ember szembetalálkozik a saját lelkével, és a hátköznapi sodródásból és vegetálásból visszatalál a nagybetűs Életbe.
Családi sors, elhallgatások, szembesülések, szerelem – mindez kézzelfogható valósággá válik a regény lapjain, Pápay Eszter áttetsző, érzelmeket átadni képes stílusa pedig biztosíték arra, hogy az olvasót is átjárja a felszabadulás érzése.
„’És bocsásd meg az igényeimet’ – így kell az emberekhez imádkozni” – írja Nietzsche. És valóban: Az illatos violák sötétben is nyílnak olyan, mint egy hosszan kitartott imádság.
“Tudja, amikor nagy a zűrzavar odakinn a világban, akkor még inkább érdemes nyugalmat teremteni az embernek maga körül, legalább azon a talpalatnyi helyen, ami fölött maga rendelkezik. Ameddig a két keze elér… Legtöbbször ennyit tehet, többet nem. De kevesebbet se tegyen soha.”
Nagyon tetszett ez a könyv. Elsőre talán egy hétköznapi történetnek tűnik, de valójában sokkal inkább az emberi sorsokról és a lélek mélységeiről szól.
Különösen megragadott az a gondolat, hogy semmi sem csupán fekete vagy fehér. Mindig létezik egy köztes út is, és az is lehet épp olyan igaz és jó. A könyv számomra azt az érzést adta, hogy nem kell mindenáron ítélkezni vagy mindent egyetlen nézőpontból szemlélni. Inkább a „minden jól van úgy, ahogy van” békéjét közvetíti – azt a csendes elfogadást, hogy az élet sokszor árnyaltabb annál, mint amilyennek elsőre látszik.
Pernyéd különösen közel került a szívemhez. Ahogy az írónő megrajzolta a falut, újra a gyerekkorom falujában éreztem magam. Ismerős hangulatok, emberek és életképek elevenedtek meg előttem, ettől a történet számomra még személyesebb és szerethetőbb lett.