Nyomozás egy férfi után, akinek nevét a tudatalatti mélyébe száműzte az emlékezet. A „feledés” nem véletlen: az ismeretlen egy fiatal lány életét derékba törő erőszaktevő. Bár nem sikerül a tettest néven nevezni és felelősségre vonni, azért a hosszú évek gyötrelmes nyomozása során egyre több részlet merül fel arról a rettenetes firenzei éjszakáról. Igazságszolgáltatás, a tettessel való szembenézés híján az emlékezés, a történtek feldolgozása lesz az öngyógyítás egyetlen útja. Kinek a segítségére számíthat egy traumatizált lány? A pszichológusán kívül tulajdonképp senkiére: egy nemi erőszak szinte mindenkinek kínos, kellemetlen, nemcsak barátainak, hanem családtagjainak is. Hiszen miért is kellett egyáltalán odamennie? És ha a dolog megesett, mért nem teszi túl magát rajta minél gyorsabban? A folyamatos önvizsgálat, a hozzátartozók, barátok közönyével vagy épp árulásával való fájdalmas szembesülés túlmutat az egyszerű önvallomáson. Ebben az őszinte és érzékeny krónikában a szerző azzal is szembenéz, mi teszi az egyik embert a másiknál kiszolgáltatottabbá. Milyen gyerekkori emlékek, családi minták alapozhatják meg, hogy a ragadozók számára ideális áldozatok legyünk? És hogy lehet az áldozatszerepből egyszer s mindenkorra kilépni?
Szoktam mondani, úgyhogy most is mondom: az irodalom mágia, mert ha jól csinálják, az író legsajátabb érzéseit is közösségivé teszi. Ennek az éremnek viszont az a másik oldala, hogy ha nincs olyan jól megcsinálva, akkor képes a legszemélyesebb, legmegrázóbb élményt is modorossá, távolivá változtatni. Huszthy központi témája egy valódi trauma, ami maximálisan megérdemli a közfigyelmet: a nemi erőszak elszenvedése, illetve ennek feldolgozása. A baj csak az, hogy a szerző úgy véli, ezt bele kell göngyölnie egy olyan nyelvbe, ami érzése szerint az "irodalmiság" kisestélyi ruháját kölcsönzi neki. Ez már a címnél elkezdődik: Violencia, szójáték a szerző nevével és az erőszak szavával, mindez megfejelve egy kegyetlenül lila ("Viola") borítóval. Ez nekem sok. Aztán később is sorjáznak a túlgondolt, körülményes körülírások, a szereplők rendre olyan kifejezéseket választanak, amelyeket egy fiktív irodalmi szövegben talán, de a való életben aligha mondanának. ("Én a megerőszakolóm nevére próbálok rálelni..." - kicsit disszonáns drámai kulcspontokon ilyen mondatokba futni.) Tényleg nagyon kár. Pedig valami lefegyverző minimalizmus kifizetődő lett volna, erre azt érzem, hogy minden egyes irodalmizáló mondat csak egyre messzebb visz az elbeszélő valós fájdalmától.
(Megj.: a 86. oldal táján az elbeszélő odaszúr a metoo-mozgalomnak, kifejtve, hogy "Hiszen vannak szintek!", következésképp akiknek csak megmarkolja egy idegen a fenekét a buszon, az ne akarja magát áldozatnak beállítani. Ez engem elszomorít. Egy nő, aki átélte a nemi erőszakot, nem látja meg, hogy akit megmarkolásznak, az ugyanúgy erőszaknak van kitéve, mint amit ő, csak épp ez az erőszak nem a legszélsőségesebb formában nyilvánult meg. Inkább egyfajta traumalicitre hívja ki, ahol nála van a treff ász, a többiek meg hallgassanak.)
Bátor, őszinte és felkavaró könyv. Nehéz történet, én mégsem tudtam letenni ezt a sodró szöveget, amely a nők elleni bántalmazás mélyrétegeit tárja fel. Magas érzelmi intelligenciával rendelkezőknek ajánlott.