A regény három generáció történetét tárja elénk három nő perspektívájából. Nagy történet abban az értelemben, hogy fonalát keresztbe metszi a második világháború, a kommunista hatalomátvétel, a politikai perek sora és így tovább. És kis történet, amennyiben egyetlen nagycsalád életéről szól. A nagymama, Jolana, a lánya, Alica és az unoka, Verona egymás történetét mesélik el. A család férfitagjai a fronton vannak vagy börtönben, isznak és dolgoznak - azaz mindig távol vannak. Nincsenek közvetlenül jelen a regényben - a nők élete azonban mégis körülöttük forog. Ez a regény nem akar történelmi vagy politikai regény lenni, és nem is törekszik egy speciális női perspektíva felmutatására. Egyszerűen csak el akarja mesélni egy család életét és történetét, ahogy az eredeti dokumentumokból, a frontról és a börtönből írt levelekből, valamint a szereplők hétköznapi beszélgetéseiből feltárul az olvasó előtt.
Veronika Šikulová je prozaička, autorka kníh pre deti a mládež.Pôsobila ako novinárka a popritom sa venovala písaniu próz. Prvé prózy publikovala v literárnej prílohe denníka Smena, v literárnych časopisoch Romboid, Slovenské pohľady a v zborníku mladých autorov Druhý dych (1985). Žije a tvorí v Modre.Ocenenia: Prémia Literárneho fondu za pôvodnú literárnu tvorbu za rok 2009 za román Domček jedným ťahom. Prémia Literárneho fondu za pôvodnú literárnu tvorbu za rok 2011 za prózu Miesta v sieti (2011)
Ebben a könyvben benne vannak a szavaim. A családom, a gyerekkorom szavai. A "mikor hazamegyek hétvégére" szavaim. Nem tökéletes könyv, sok hibája van. De olyan jó, hogy benne vannak a szavaim!
A Menettérti felépítése egyszerű, mint egy IKEA bögre: három emlékezés-monológból áll, némi levél-betoldással, amelyek együtt átfogják szinte a teljes szlovák XX. századot. Szemre ez a legszimplább ügy, ám pont ezért lehet könnyen belesülni: a személyesség átcsaphat érzelgősségbe, a történelmiség meg didaktikusságba, úgyhogy kiváló arányérzék szükségeltetik ahhoz, hogy egy szerző ezeket a csapdákat elkerülje. Sikulovában megvan ez a tulajdonság, így nagyszerű regényt tett le az asztalra – síkjai finoman rétegződnek egymásra, egyik csodásan gazdagítja a másikat, másik meg a harmadikat. A három elbeszélőből kettő (az anya és a nagymama) hangja jóformán telitalálat: ez a személyes, életteli nyelven megteremtett szövegvilág a szó legnemesebb értelmében megidőutaztatja az olvasót. A harmadik monológ (a lány) hangja viszont már kockázatos kísérlet: egy masszív textúra, igazi bazalttömb, amivel az írónő talán jelezni akarja a jelenkori elbeszélő elkülönülését az ősök világától – és talán jelezni akarja annak az összeszedettségnek, nyugodtságnak a hiányát is, amit a szülők még birtokoltak. (Ez csak egy tipp – különben meg mit tudom én.)
Miközben ezekben a tömbökben jártam, arról témázgattam a stábbal (a srácokkal a fejemben), hogy mit érdemel az a bűnös, aki a posztmodern kor zaklatottságának kifejezésére nem tud jobbat kitalálni, mint hogy teljesen kipusztítja a központozást a különben magas szintű szövegtestből, járhatatlan lápvidéket hozva így létre. Nem azt mondom én, hogy ez a módszer teljesen tilalmas, pusztán azt: ez a legegyszerűbb, ezt minden másodéves bölcsész írópalánta meg tudja csinálni. De nem szeretném ezért lehúzni a könyvet, hiszen a könyv négyötöde élményszámba ment és első könyves szerzőtől még megbocsátható, hogy a tutit húzza.
Tak dobrý a přesvědčivý příběh tří žen, ale neodpustím autorce experiment s částmi bez interpunkce. Není mi jasném proč to musela takto zpracovat. Já jako čtenář jsem byl znechucený pitomou nepřehledností a otravným doplňováním chybějících znamének, abych rozklíčovával věty, které jsem mohl klidně i přeskočit. Velké mínus. A navíc, když si takový experiment postíte do uší pomocí hlasové syntézy, tak je to k uzoufání, jak s tím musí hlava zápasit. Blbý experiment. Škoda.
Taková ta klasická kniha "jak někde někdo žil". Za samotný příběh 4/5, ale kapitoly vyprávěné nejmladší z hrdinek Veronou mě natolik iritovaly, že za ně dávám o hvězdu dolů. Co je sakra špatného na klasickém použití interpunkce?
Hořkosladké příběhy rodiny, která je tvořená snad jen ženami. Muži zemřeli ve válce, vězení, upili se, odešli, ... Příběhy vyprávěné z pohledu tří generací - babičky, matky a dcery se celí do mozaiky, do sítě až po vyslechnutí všech jejich vláken. Nejvíce si mě získala babička Jolana, její Jožka Jolančin, služební cesty do Prahy, Štěpán, starost o tetu Manci a další. (Moc pěkný překlad Kateřiny Tučkové.)