What do you think?
Rate this book
De zeven doodzonden van Duitsland tijdens de Eerste Wereldoorlog
In 1964, bij de 50ste herdenking van het begin van WO I, publiceerde de scherpzinnige Duitse journalist-historicus Haffner (1907-99) een prikkelend boek over de Duitse verantwoordelijkheid voor (het verloop van) deze oorlog. Nu, bijna 40 jaar later, is er een Nederlandse vertaling van dit kleine 'pareltje' verschenen. Op een uiterst toegankelijke wijze, helder geformuleerd, laat Haffner zien dat Duitsland tijdens de periode 1914-'18 een aantal volstrekt verkeerde inschattingen en keuzes heeft gemaakt, waardoor de oorlogskansen keerden. Duitsland sloot de ogen voor de werkelijkheid en ook de naoorlogse generaties, uiteindelijk uitmondend in WO II, weigerden de fouten in te zien. Haffners stelling - een staat die niet bereid is van de fouten uit het verleden te leren, is bijkans gedoemd ze keer op keer te herhalen - heeft nog weinig aan actualiteit ingeboet. Gedateerder, en voor de lezer van anno 2002 wat minder begrijpelijk, is het nawoord waarin de auteur de lessen van de Eerste Wereldoorlog van toepassing verklaart op de Bondsrepubliek Duitsland gedurende de periode na 1945. Met verklarend register.
175 pages, Hardcover
First published January 1, 1964
2 people are currently reading
76 people want to read
About the author
Sebastian Haffner
37 books173 followersSebastian Haffner (the pseudonym for Raimund Pretzel) was a German journalist and author whose focus was the history of the German Reich (1871-1945). His books dealt with the origins and course of the First World War, the failure of the Weimar Republic and the subsequent rise and fall of Nazi Germany under Hitler.
In 1938 he emigrated from Nazi Germany with his Jewish fiancée to London, hardly able to speak English but becoming rapidly proficient in the language. He adopted the pseudonym Sebastian Haffner so that his family back in Germany would not be endangered by his writing.
Haffner wrote for the London Sunday newspaper, The Observer, and then became its editor-in-chief. In 1954, he became its German correspondent in Berlin, a position which he kept until the building of the Berlin Wall.
He wrote for the German newspaper, Die Welt, until 1962, and then until 1975 was a columnist for the Stern magazine. Haffner was a frequent guest on the television show Internationaler Frühschoppen and had his own television program on the German channel, Sender Freies Berlin.
In 1938 he emigrated from Nazi Germany with his Jewish fiancée to London, hardly able to speak English but becoming rapidly proficient in the language. He adopted the pseudonym Sebastian Haffner so that his family back in Germany would not be endangered by his writing.
Haffner wrote for the London Sunday newspaper, The Observer, and then became its editor-in-chief. In 1954, he became its German correspondent in Berlin, a position which he kept until the building of the Berlin Wall.
He wrote for the German newspaper, Die Welt, until 1962, and then until 1975 was a columnist for the Stern magazine. Haffner was a frequent guest on the television show Internationaler Frühschoppen and had his own television program on the German channel, Sender Freies Berlin.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 7 of 7 reviews
April 3, 2023
Ha magát a törzsszöveget nézzük, egyáltalán nem túlzás a „pazar” jelző használata. Haffner csodásan szedi össze a Német Birodalom „hét főbűnét” - a dolgokat, amiket elpacsáltak az első világháború során. A szövegnek egyszerűen húzása van – nem csak világosan tagolt és közérthető (Haffner is zsurnalizmusnak nevezi inkább, mint szaktörténészi munkának), de átfűti az őszinte indulat, ami hitelessé teszi szavait. Mindezt persze a hajunkra kenhetnénk, de Haffner ennek tetejébe még nagyon jól is érvel. Itt van például a Schlieffen-terv, amit szokás a katonai stratégia csúcsteljesítményének tekinteni.
Haffner viszont szétkapja ezt a nézetet, és baromi meggyőzően száll síkra amellett, hogy hiába nézett ki a terepasztalon csodásan a terv, valójában pont egyik oka lett a végső vereségnek. Mert ugye ha egy légüres térben kerítik be a franciákat, akkor nincs semmi baj – csak hát ahol a légüres térnek kellett volna lennie, ott Belgium volt, akinek semlegességét valamennyi nagyhatalom (köztük Németország is!) garantálta. Ez nem pusztán morális bűn volt (azt úgyis a győztes mondja meg, mi a morális bűn), hanem ostobaság is. Mert tudni lehetett, ha a németek átmasíroznak a belgákon, az Angliát mindenképpen bevonja majd a küzdelembe, már csak azért is, mert a szigetország hajlamos az ottani kikötőket saját kontinentális előszobájának tekinteni. Viszont ha Németország nyugaton védelemre rendezkedik be, keleten pedig támad, akkor a britek minden bizonnyal kívül maradnak a háborún – hisz semmi kedvük nem volt kimondhatatlan nevű barbárokért meghalni. Franciaország pedig a britek nélkül aligha vállalta volna, hogy nagyarányú offenzívába kezd a Rajnán túl, a tökéletesen kiépített német állások ellen. Úgyhogy Germánia pikk-pakk dicsőségesen lezúzta volna a cárizmust oldalán Ferenc Jóskával, majd a status quo alapján békét köt nyugaton. Nincs Trianon, sőt lehet, megkapjuk a Krímet is, üdülővármegyének. Sálálá.
Szóval Haffner igen meggyőző mind a hét fejezetben, le a kalappal előtte. Leszedi a keresztvizet a német militarizmusról, ami nulla előrelátással* ment előre mindig, mint a hülyegyerek, aztán amikor lekoppant a falról, az összes felelősséget áthárította a hátországra. Mindez pedig kiválóan példázza, hogy lehetnek neked katonai értelemben zseniális tábornokaid, ha minden más téren idióták, akkor a bukás kódolva van.
A kötetnek sajna van Achilles-sarka, mégpedig az 1964-es utószó, ahol Haffner igen eredményesen áll neki leépíteni az éleselméjűségéről kialakult képzetemet. Próbáltam amúgy beleképzelni magam az akkori helyzetbe, mert azért valljuk meg, nehéz elfogadni, hogy valaki 150 oldalig lehengerlő, utána meg béna. Nyilván nem ismerem behatóan a németség '64-es pszichózisait, de biztos köztük volt az atomháborútól való rettegés – Haffner talán azért ekézi olyan elánnal az NSZK határozott kiállását Németország újraegyesítése mellett, mert fél, ezzel az apokalipszist vonják magukra. Másfelől talán annyira elmerült az 1914-18-as események vizsgálatában, hogy ott is analógiát látott, ahol legfeljebb haloványan derengő párhuzamok voltak. Összekeveri a határozottságot az agresszióval, ezért látja meg '64-ben '14 újrajátszását – az események ismeretében ez finoman szólva is túlreagálásnak tűnik.
A '81-es utószóban azért visszavesz kicsit, de inkább csak magyarázkodik, és nem vonja vissza akkori szavait – holott tényleg volna mit visszavonnia. Ezt tekinthetjük akár intellektuális tisztességnek is: nem tünteti el tévedései nyomát, legfeljebb megpróbálja kozmetikázni őket. Tulajdonképpen jól van ez így, tekinthetjük ezt a páros utószót egyfajta figyelmeztetésnek, mementónak, hogy a nagy elmék is megcsúszhatnak olykor a hülyeség banánhéján.
* Az előrelátás hiányának eposzi emlékműve az, ahogy a bolsevizmust hatalomba segítették Oroszországban. Csak az járt a fejükben, hogy kiüssék a keleti birodalmat a háborúból, de az eszükbe sem jutott, hogy a kommunizmus később olyan erővé nőheti ki magát, ami aztán a nyakukra mászik. Az események egyik fő felelőse amúgy az a Ludendorff volt, aki Hitlerrel is együtt masírozott a sörpuccs idején, szóval elmondható róla, hogy keresztapja a XX. század két legborzalmasabb európai rémállamának. A majom.
Haffner viszont szétkapja ezt a nézetet, és baromi meggyőzően száll síkra amellett, hogy hiába nézett ki a terepasztalon csodásan a terv, valójában pont egyik oka lett a végső vereségnek. Mert ugye ha egy légüres térben kerítik be a franciákat, akkor nincs semmi baj – csak hát ahol a légüres térnek kellett volna lennie, ott Belgium volt, akinek semlegességét valamennyi nagyhatalom (köztük Németország is!) garantálta. Ez nem pusztán morális bűn volt (azt úgyis a győztes mondja meg, mi a morális bűn), hanem ostobaság is. Mert tudni lehetett, ha a németek átmasíroznak a belgákon, az Angliát mindenképpen bevonja majd a küzdelembe, már csak azért is, mert a szigetország hajlamos az ottani kikötőket saját kontinentális előszobájának tekinteni. Viszont ha Németország nyugaton védelemre rendezkedik be, keleten pedig támad, akkor a britek minden bizonnyal kívül maradnak a háborún – hisz semmi kedvük nem volt kimondhatatlan nevű barbárokért meghalni. Franciaország pedig a britek nélkül aligha vállalta volna, hogy nagyarányú offenzívába kezd a Rajnán túl, a tökéletesen kiépített német állások ellen. Úgyhogy Germánia pikk-pakk dicsőségesen lezúzta volna a cárizmust oldalán Ferenc Jóskával, majd a status quo alapján békét köt nyugaton. Nincs Trianon, sőt lehet, megkapjuk a Krímet is, üdülővármegyének. Sálálá.
Szóval Haffner igen meggyőző mind a hét fejezetben, le a kalappal előtte. Leszedi a keresztvizet a német militarizmusról, ami nulla előrelátással* ment előre mindig, mint a hülyegyerek, aztán amikor lekoppant a falról, az összes felelősséget áthárította a hátországra. Mindez pedig kiválóan példázza, hogy lehetnek neked katonai értelemben zseniális tábornokaid, ha minden más téren idióták, akkor a bukás kódolva van.
A kötetnek sajna van Achilles-sarka, mégpedig az 1964-es utószó, ahol Haffner igen eredményesen áll neki leépíteni az éleselméjűségéről kialakult képzetemet. Próbáltam amúgy beleképzelni magam az akkori helyzetbe, mert azért valljuk meg, nehéz elfogadni, hogy valaki 150 oldalig lehengerlő, utána meg béna. Nyilván nem ismerem behatóan a németség '64-es pszichózisait, de biztos köztük volt az atomháborútól való rettegés – Haffner talán azért ekézi olyan elánnal az NSZK határozott kiállását Németország újraegyesítése mellett, mert fél, ezzel az apokalipszist vonják magukra. Másfelől talán annyira elmerült az 1914-18-as események vizsgálatában, hogy ott is analógiát látott, ahol legfeljebb haloványan derengő párhuzamok voltak. Összekeveri a határozottságot az agresszióval, ezért látja meg '64-ben '14 újrajátszását – az események ismeretében ez finoman szólva is túlreagálásnak tűnik.
A '81-es utószóban azért visszavesz kicsit, de inkább csak magyarázkodik, és nem vonja vissza akkori szavait – holott tényleg volna mit visszavonnia. Ezt tekinthetjük akár intellektuális tisztességnek is: nem tünteti el tévedései nyomát, legfeljebb megpróbálja kozmetikázni őket. Tulajdonképpen jól van ez így, tekinthetjük ezt a páros utószót egyfajta figyelmeztetésnek, mementónak, hogy a nagy elmék is megcsúszhatnak olykor a hülyeség banánhéján.
* Az előrelátás hiányának eposzi emlékműve az, ahogy a bolsevizmust hatalomba segítették Oroszországban. Csak az járt a fejükben, hogy kiüssék a keleti birodalmat a háborúból, de az eszükbe sem jutott, hogy a kommunizmus később olyan erővé nőheti ki magát, ami aztán a nyakukra mászik. Az események egyik fő felelőse amúgy az a Ludendorff volt, aki Hitlerrel is együtt masírozott a sörpuccs idején, szóval elmondható róla, hogy keresztapja a XX. század két legborzalmasabb európai rémállamának. A majom.
January 12, 2024
Das Buch eignet sich hervorragend, wenn man sich über die Vorbelastung der Weimarer Republik durch die monarchistische Herrschaft und dessen Regierung informieren will.
So findet man einerseits nicht nur hinaus, wie die Demokratie der WR vorbelastet war, sondern auch die Rolle des Deutschen Reiches in verschiedensten außenpolitischen Angelegenheiten.
Fakt ist, dass durch die Siegespropaganda das Bild eines Staates dargestellt wurde, welcher schlichtweg nicht garantiert werden konnte. Dieses „Gift“, wie Sebastian Haffner es nennt, hätte nur durch Reflexion der deutschen Bevölkerung geheilt werden können - artete jedoch vielmehr in die politische Spaltung aus, die dann letztendlich die Weimarer Republik zerstörte.
Sebastian Haffner: I approve!
So findet man einerseits nicht nur hinaus, wie die Demokratie der WR vorbelastet war, sondern auch die Rolle des Deutschen Reiches in verschiedensten außenpolitischen Angelegenheiten.
Fakt ist, dass durch die Siegespropaganda das Bild eines Staates dargestellt wurde, welcher schlichtweg nicht garantiert werden konnte. Dieses „Gift“, wie Sebastian Haffner es nennt, hätte nur durch Reflexion der deutschen Bevölkerung geheilt werden können - artete jedoch vielmehr in die politische Spaltung aus, die dann letztendlich die Weimarer Republik zerstörte.
Sebastian Haffner: I approve!
October 6, 2015
No suelo leer ensayo y no me siento capacitada para hacer una crítica constructiva, así que la haré desde la subjetividad. Me ha parecido muy bueno. Hace un análisis de los siete principales errores que llevaron al Imperio Alemán a la derrota en la Gran Guerra. No se corta en señalar defectos ni virtudes y tampoco en derribar pilares que parecen intocables por algunos docentes de Historia. Y, sobre todo, te hace pensar. Puedes no creer ciegamente en lo que dice, pero al menos sembrará la duda sobre lo que sabes o crees que sabes. El estilo es sencillo, ágil, lees sin darte cuenta, es más, cuando tienes que dejarlo porque tu tren ha llegado al destino, quieres saltarte la parada para seguir leyendo.
He descubierto a un autor del que quiero leer más.
He descubierto a un autor del que quiero leer más.
March 27, 2025
sehr informativ. man wird mit informationen übergossen, ertrinkt aber nicht darin, sondern lernt schwimmen, da sebastian haffner einem immer wieder aufhilft mit simplifizierten kommentaren, welche wie schwimmflügel fungieren. nur im 4 kapitel wird es etwas sehr viel & schwer, alle informationen aufzunehmen & am ende die todsünde verstehen zu können. aber auch dabei, wird einem im nächsten kapitel & im nachwort nochmal geholfen.
June 22, 2021
An excellent summary of the German failings during WWI. Writen in an engaging and clear style, a masterpiece of informative history. Haffner has to be my favourite German historian.
March 11, 2014
Sobre los principales errores políticos y militares que provocaron la derrota del Imperio Alemán en la Primera Guerra Mundial.
August 9, 2014
Esencial para comprender la Alemania del siglo XX.
Displaying 1 - 7 of 7 reviews