A Semmi kis életek című nagy sikerű regény szerzőjének negyedik novelláskötete A Jóisten megvakul. Papp Sándor Zsigmond, akit a kritika néhány évvel ezelőtt ígéretesen tehetséges prózaíróként emlegetett, mára ezt az ígéretet beváltotta. A kötetben olvasható tizenhat novella mindegyikében különös, megmagyarázhatatlan események történnek a szereplőkkel. Kisebb-nagyobb bűnök áldozatai és elkövetői ők. Egy asszonyt a férje Krisztus-pózban szegel fel a falra, egy másik feleséget megmérgeznek, kétségbeesett kései elégtételként elcsattan néhány pofon, egy könyvelő hulláját a lépcsőházban találják meg a lakók, s nem kevesen esnek áldozatul féltékenységből elkövetett gyilkosságnak. A történetek azonban nem feltétlenül szolgálnak az elkövetett bűnök maradéktalan felderítésével, olykor még a bűnös kiléte is homályban marad. A hol drámai, hol groteszk események hátterében megbújó rejtély megoldása a novellák világába merészkedő olvasóra hárul. A közelebbről meg nem határozott, Európa keleti felére nyomasztóan emlékeztető helyszínek, a saját szenvedélyeik és kilátástalanságuk foglyaként kis közösségekben alkalmazkodni igyekvő szereplők mind ismerősek számunkra. A szerző csapdát állít, amikor olyan könnyedséggel és gazdag elbeszélői nyelven mesél a nyugtalan lelkek lakta titokzatos vidékekről, magányos bérházakról. Ebből a világból nincs menekülés, bűnösök és áldozatok egyként ott kísértenek a megsebzett tájban – és az olvasó is elveszti ártatlanságát.
Azért elöljáróban leszögezném, hogy Papp Sándor Zsigmond nagyon jól ír. Ahogy a kötetet elindítja A nyál című elbeszéléssel, azzal gyönyörűen kiteljesíti a szilágyiistváni hagyományt. Papp Sándor Zsigmond világában mindenki ártani akar mindenkinek, csak az ok és a módszer változatos – ez utóbbi igen széles skálán mozog a szimpla kekeckedéstől egészen a gyilkosságig. Ha van üzenete ennek a könyvnek, akkor az talán az emberi kapcsolatok harmóniájának lehetetlenségével kapcsolatos, legyen szó akár párkapcsolatról, akár lakó-, vagy faluközösségről. Mindezt írónk nagyon precízen, nagyon gyomorba markolóan ábrázolja, ám ahogy haladunk előre, annál elviselhetetlenebb lesz már a dózis. Ilyenkor vagy az író fáradt el, vagy az olvasó, de az biztos, hogy egyet kell értsek azzal, aki szerint sok ez így. Talán közé kellett volna passzintani pár szellősebb darabot. Vagy nekem, olvasónak kellett volna a novellák között pihenőt tartani: olvasni egy kis Jane Austent, vagy legalább egy Nemzeti Sportot (bár az is tud néha ilyen vérfagyasztó lenni). No persze kérdés, lehet-e egyáltalán szemére vetni egy írónak az egységes atmoszférát.
U.i.: Azért az utolsó néhány novellában felfedezni véltem némi játékosságot, viszont nem tudtam eldönteni, hogy illik-e ez PSZs zsáneréhez, avagy nem. Az utolsó novella (A katarzis nehézségei) viszont nagyon tetszett. Ott mintha eltalálta volna az optimális arányt.
PSZs remek író. A Semmi kis életek életem egyik legnagyobb kedvence lett. PSZs akkor is remek író, ha ez így, ebben a formában, szerintem túl lett tolva.
Hogy miért érte meg mégis? Az utolsó novella kitalált történetének első variációjáért. Azt tényleg nagyon tudtam szeretni!
PSZstól én még egészen biztos, hogy fogok olvasni.
Az első novella nagyon elkapott, lehúzott de tetszett a maga tulajdonképpen átlagos magyar keserűségével. Aztán a második is tetszett, de a harmadiknál szöget ütött a fejemben, hogy hiába játszódik máshol, más szereplőkkel, más konfliktussal, valahogy mégis ugyan az. Ugyanaz a keserű rögvalóság. Minden történet után egyre kevesebb kedvvel vettem újra a kezembe, mert nem adta meg azt az élményt amit az olvasásban a legjobban szeretek, az új tudást.