Apropó, New York

by Gábor Köves

Milyen a víz alatt a Dunában, és a felhők fölött New York felé tartva? Mit rejt egy papírdoboz a Kresz Géza utcában, és mit egy másik egy manhattani pad alatt? Mi köti össze a keleti 52. utca és a 1st Avenue találkozását a Visegrádi és a Csanády utca sarkával? Mi a víztárolók titka? Édesszájúak-e a magánnyomozók Újlipótvárosban? És kicsoda az a ballonkabátos fickó, aki minduntalan megjelenik, de külön tolmács kell hozzá? Hol járunk valójában? New Yorkban vagy Budapesten? Köves Gábor első regénye mindenre választ ad. Részlet a könyvből: Félek a repüléstől. Nem minden részétől félek, csak a felszállástól, a leszállástól, és attól, ami a kettő közé esik. Fel-le, fel-le, fel-le-le, fel-fel-le-le-fel. Le. Fel. Elképzeltem, ahogy megremeg a légörvénybe került géptest, és rögtön émelyegni kezdett a gyomrom. Hányszor szólítottam már fel a tudományt, hogy tegyen valamit, de hiába. Megvolt a kerék, az internet, tessék már beszüntetni a turbulenciát. Repülni kell, de repülni borzalmas. Eszembe jutott a legeslegszebb mondat, ami a transzatlanti turistaosztályon elhangozhat: „Csirke vagy pasta?” Az ételosztás gondolata enyhített valamit a rettegésen. Amikor a pastáig jutottam gondolatban, megláttam a biztonsági ellenőrzőpontot. Ösztönösen az övemhez kaptam. Nem az étkezés gondolata késztetett rá, egyszerűen szerettem túlesni a reptéri vetkőzésen. A mozdulat korai volt, még valaki félreérti, hogy az ágyékom körül matatok. Vártam egy kicsit a matatással. Mindent a maga idejében. És minden úgy is történt, mint máskor, amikor elindultam New York felé. A detektor kötelességszerűen kijelzett, hiába keltem át a kapun lecsúszó nadrággal. Talán az albán sajgást mutatta ki, és együttérzésének adott hangot a sípolással. Ki lát bele egy detektor lelkébe? Egy élmunkáséba is nehéz. Ez az út mégis más volt, mint a többi. Két hete még a sarokablaknál álldogáltam, a felszívódott klienseken töprengve, most meg a reptéri senkiföldje, a tranzit felé tartottam virgonc léptekkel. Megbízást teljesítettem.

226 pages, Paperback

Published January 1, 2026

Reviews

[Kuszma]

Először összefoglalom rosszul. Szóval van egy magánnyomozó, aki ott ül a Kresz Géza utcában, és többnyire hiába várja, hogy megbízzák valamivel. Aztán egyszer csak betoppan valaki, makulátlan fehér öltönyben, és azt mondja, lenne itt egy kis meló. El kéne ugrani New Yorkba, ahol a magasvasút alatt zord maffiózók és korrupt rendőrök adnak egymásnak randevút. És el kéne onnan hozni egy dobozt. Semmi különöset: csak egy átlagos, hétköznapi dobozt. A magánnyomozó pedig repülőre száll, útjára pedig elkíséri kedves képzelt barátja, Robert Mitchum, a privát hekusok gyöngye is, akinek remekül áll a cigifüst és a ballonkabát.



Mindez pedig nem azért rossz összefoglaló, mert pontatlan. Sőt ami azt illeti: igencsak pontos. Csak épp ha ezt írom, akkor azt a benyomást keltem, hogy ez egy krimi, vagy legalábbis valami, ami a krimi eszköztárával dolgozik. De – spoiler vagy sem, kimondom – ez nem krimi. A noir elődöket megidéző magánnyomozó itt nem azért van, hogy nyomozzon, inkább csak egy metafora. És hajlok rá, hogy az írói szerep metaforája. A rezignált küszködésé, hogy kiderítsünk valamit, ami egyfelől talán kideríthetetlen, másfelől meg ha ki is derítettük, a világ ettől a kiderüléstől ugyanolyan marad, mint annak előtte. Sok a hűhó, de semmiért. Akárhogy is: ez a regény nem mindenféle rejtélyes dobozokról szól, hanem a nosztalgiáról. No most a nosztalgiát szokás az időben való visszarévedéssel azonosítani, de szerintem legalább ennyire szól a térben való otthontalanságról is. Olyan, mint egy kibicsaklott honvágy, csak épp itt az ember nem a hazájába vágyik vissza, hanem úgy érzi, máshol kéne lennie a hazának, mint ahol a sors akaratából van. Mondjuk neki igazából New York-inak kéne lennie, egyszerűen azért, mert New York úgy rezonál benne, ahogy a Kresz Géza utca sose. Ez a könyv egyfajta leltár, rendrakás az emlékek meg a vágyak között. Egyfajta számvetés azzal, hogy mi is ez a mélységes vonzalom a 71. utca sarkán álló Café 71 iránt, meg a 73. és a 74. utca között az az antikvárium miért hat rá ilyen delejes erővel, de úgy, hogy még a repüléstől való félelem se rettenti vissza az utazót. Hiába számít tehát arra az olvasó, hogy itt majd rejtélyek és kalandok várják majd. Ehelyett azt veszi észre, hogy az elbeszélő folyton folyvást visszaréved egyrészt a saját gyerek-és egyébkorába, másrészt New York-i élményeibe, és makacsul, oldalhosszan ezek körül kering. Mert nyilván ez az igazi rejtély és az igazi kaland: a múlt, meg a messzi távol. A napok, amelyeket valaha valóságnak tudtunk, de most ki akarnak peregni az ujjaink közül. Ezt az elszivárgást kell valahogy megakadályozni. Szavakba kell kötni az időt, hogy úrrá legyünk rajta.

[Mihály Szabó]

Miután a szerző interjúit szeretni szoktam, érdeklődéssel vettem kézbe a könyvet: vajon milyen krimit írt? Mint kiderült, semmilyet - a főszereplő foglalkozása nagyjából semmilyen jelentőséggel nem bír a történet szempontjából, pontosabban történetről nem is igen beszélhetünk, csak asszociációk soráról, amelyek hol a pesti gyerekkort, hol a New York-i élményeket idézik fel. Elég hamar viszonylag érdektelenné váltak ezek számomra, bár néhol azért tényleg humoros a szöveg. Tetszik a kötet kialakítása is a mintás előzékkel és a rajzolt borítóval, de összességében ezek sem tudták megmenteni számomra, hogy a könyv végi csavarról ne is beszéljek. Ráadásul meglepően sok bántó hiba maradt a szövegben elütésektől kezdve rossz elválasztásig. És amit a leginkább furcsálltam: a levegőben lógó utalás A máltai sólyomra, amit úgy ír le röviden, mintha az ő megbízatása lett volna. A számos egyéb utalás Szép Ernőtől kezdve a krimiklasszikusokig sokkal jobban működik, ezt egyszerűen nem tudtam hova tenni.

[Eva Csillik]

Szóval röviden összefoglalva, nagyon sok jó pillanatot kaptam a könyv olvasásával. Rengeteg résszel azonosultam…
1. 20 éve New Yorkban élek, Queensben dolgozom
2. Újlipótvárosban a Hegedüs Gyula utcában birtoklok egy apartmant
3. Tinédzserként kajakoztam (nem a Dunán, a Körösön)
A szarkasztikus nyers humort viccesnek találtam. Élveztem!

[Miska]

Nem állítom, hogy olvasás közben egyszer is regénynek éreztem amit éppen olvasok. Én inkább úgy latom, a könyv egyebkent ötletes címeket hordozó fejezetek fonata: személyes visszaemlékezések, a New York-ra es Újlipótvárosra jellemző nyüzsgést, életérzést tökéltessen megragadó úti rajzok és családtörténet egyvelege.

10 évet éltem Újlipótvárosban az egyetemi, majd az első szakmai éveim alatt, így minden bizonnyal elfogult vagyok. New Yorkban is eltöltöttem egyszer közel 2 hetet, ahol a Machpelach temetőben kocogva rögtön az első nap véletlenül Harry Houdini (született Weisz Erik néven Budapesten 1874-ben) sírjába botlottam, majd kizavartak a temetőből azzal, hogy kocogni márpedig ott nem szabad. Én naivan azt hittem 6 Feet Under rajongóként, hogy kocogni minden amerikai temetőben megszokott dolog.

Bízom benne, hogy az, akinek mind Újlipótváros, mind New York ismeretlen is élvezettel olvassa majd a könyvet. Én a húgomtól kaptam a 45. születésnapomra, es nagyon köszönöm neki.