Tök bátor szerző ez a Robinson - például mer unalmas lenni.
2312-ben járunk - mondjuk ez nem meglepetés annak, aki eljutott a cím elolvasásáig. Az ember kellőképp szétcseszte a Földet, de kap egy második esélyt a sorstól - illetve dehogy a sorstól: a tudománytól! -, és kiáramlik a naprendszerbe, hogy megvesse lábát a Marson, a Vénuszon, meg a többi jobb sorsra érdemes bolygón. És mit talál ott? Semmit. Nihilt. Nagy Ürességet. Ami mázli, mert így nyugodtan, lelkiismeret-furdalás elkezdheti a maga képére formálni azt. Csakhogy a jövő sem fenékig tejfel, mert a Föld problémái nem oldódtak meg, ugyanolyan boldogtalan kis lőporoshordó maradt, mint volt, kínzó társadalmi problémákkal, romló klimatikus viszonyokkal, ésatöbbi, ésatöbbi. És bizony ezek a problémák kigyűrűznek az űrbéli diaszpórákba is, ahol új balkanizálódás kezd kialakulni - a marsiak fenekednek a titániakra, a szaturnusziak az aszteroidalakókra, mind együtt a földiekre, és vice versa. Vajon sikerül megoldani a krízist, vagy megint lesz egy Szarajevó, ahol agyonlövik az aktuális Ferenc Ferdinándot? Drukkolok, hogy ne legyen, hisz végtére is az ük-ükunokáim bőrére megy a játék.
Robinson az a fajta író, aki nem annyira a fantáziájára támaszkodik, hanem inkább egyfajta elemző logikára - jelenkori társadalmi és tudományos jelenségeket fog meg, visz tovább és vizsgál egy fiktív történelmi távlatban. Kvázi nem talál ki semmit, csak továbbgondol. Nem az űrhajók izgatják, hanem a gazdaságpolitika vagy a társadalmi egyenlőtlenségek, aminek következtében ez a regény helyenként inkább tűnik a jövőből idepottyant történelmi ismeretterjesztő munkának, mint irodalmi műnek. Van ugyan benne egy krimiszál, de mindent elmond a szövegről, hogy a szerző ezt időnként mintha el is felejtené, száz oldalakat elmókol mindenféle planéták terraformálásának technikai részletein anélkül, hogy a nyomozást bármivel is tovább lendítené. Nem csoda, ha ez a vonulat némiképp csalódást keltő, különösen ami a feloldását illeti.
Ezzel együtt mégse nevezném száraz olvasmánynak. Van benne ugyanis egy nagyon erős költőiség, ami néha egészen váratlanul csap le ránk. Erről egyfelől a szövegbe ékelt listák, kivonatok és "kvantumséták" gondoskodnak, amelyek a maguk töredékességében egyszerre tűnnek prózaversnek és egy halott tudós íróasztalán talált jegyzetnek. Másrészt az is ki kell emelni, hogy Robinson nagyon magával ragadó képekkel tudja megfesteni az univerzum extremitását. Egy napfelkelte a Merkúron, a Szaturnusz felhői, vagy a pillanat, amikor az űrvándor hosszú évek után először teszi lábát a Földre... egy hideg, távoli világ szépségének himnuszai ezek a passzusok. Egy olyan szépségé, amelyre talán nem is vagyunk méltók - ezért is kell vigyáznunk, hogy össze ne törjük megint.