Két nő beszélgetéseiről szól a könyv, párbeszédes formában, néha feltűnik egy szolgáló is, de ő néma. Két generáció találkozik össze, a főiskolás Pelin és a 80vhány éves Rosella.
Azt hittem, hogy ezt a könyvet én szeretni fogom, de már bánom, hogy ezt kértem ajándékba. A párbeszédes formával nincs bajom egyedül.
1. Nagyon haragszom a szerzőre, hogy hazudik. Lehet, hogy ez az én hülyeségem, hogy némi történelmi hűséget elvárok, vállalom, de basszus már, egy Nobel-díjas tudóst írt bele, 2 perc ellenőrizni! Akkor semmi bajom nem lenne, ha csak kitalált nevekkel pakolta volna tele, így elásta magát nálam.
2. A mondatok, főleg az elején, olyanok, mintha egy ötödikes dolgozatát olvasnám. Arckaparósan szenvedős. Nem tudom, hogy eredetileg is ilyen-e vagy a fordító nem volt a helyzet magaslatán, de mivel a végefelé közeledve jobbak lesznek, hajlok arra, hogy az eredeti ilyen.
3. Egy egyetemista se ennyire tájékozatlan. Van pofája az írónak elhitetni, hogy vki ennyire nem tud semmit a náci Németországról. Ehhez nagyon butának kéne lenni.
4. Abszolút semmiről nem szól a könyv. De tényleg semmiről. Vártam, hogy lesz majd vmi, belemennek mélyebben a dolgokba, de nem következetett be. Súlytalan az egész. Próbálja elhitetni, hogy mennyire érzelmes az egész, nem jött össze.
5. Az elején írtam ugye, hogy 80vhány éves Rosella, na ezt azért írtam, mert egyszer 84, egyszer 88 és nem tudtam eldönteni, hogy nyomtatási hiba, vagy direkt.
+ volt benne pár stilisztikai hiba is.
Sokkal jobbat is ki lehetett volna ebből hozni, az alapszitu nagyon jó alapanyag lett volna hozzá.
Ezt 2 óra 14 perc alatt olvastam el.