Tabló, történelmi tabló, a tablókhoz illően keretben, önmagukon túlmutató jelenetek, afféle pillanatképek, ha jól becsülöm, az 1944 és 1956 közötti időszakból (a varsói felkeléstől a poznańi munkásfelkelésig) – filmen kicsit talán unalmas lenne, úgy képezelem el, mint a sötét tónusú okoskodó kurzusfilmeket, kivéve, hogy ez tényleg okos szöveg – sok a belső monológ, ezekben pedig helyzetet elemeznek, amikor nem, akkor a szereplők egymás közt teszik, kommunisták, nacionalisták, zsidók, antiszemiták, európaiak es ázsiaiak, keresztények és ateisták stb., ezek a dolgok nem sokat változtak, szerencsére ebben a pillanatba nem ennyire nyers a diskurzus, de a saját eszmerendszerbe vetett vakhit hasonló - ahogyan az eszmék is. (Olyan tömény a különböző izmusok ábrázolása, hogy eljutottam oda, ahová az író nem is szándékozott vinni: máznak éreztem már ezeket – igaz, fel sem merül, hogy M. erről beszélne, érzésem szerint nála az eszmék mozgatják az embert, amíg nem győz vagy nem veszít, de főleg amíg ki nem ég.)
Az utóbbi időben kezdem azt érezni, a nekem jó irodalmat nem kis részben az író intelligenciája teszi, hiába „ír valaki jól”, a ritmus és az esztétika nem kárpótol a szellemi alulteljesítésért – Miłosz intelligens, érdekes, hogy a Nobele és a színvonala ellenére nem olvasot;, jó megfigyelő, nem akar igazságot tenni a sok igazság között – ettől lesz nagyon szomorú ez az egész, ettől a sok egymásnak feszülő igazságtól, kiégeti a földet ez a sok igazság – nincs vigasz a keretben sem, történelem, nyelv, kultúra, próbáljunk meg egyet hátralépni, onnan nézni ezt az egészet – de hát akkor is benne vagyunk, mint az összes szereplő.