What do you think?
Rate this book
Vydedenci: Mesiáš už odišiel?
Autor svoj román označil za životopisnú fikciu. Rozprávačom je malý chlapec, ktorý sa narodil a žije v ponižujúcich existenčných podmienkach niekde na maďarskom vidieku. Zo svojej perspektívy úprimne rozpráva o svete dospelých, ktorý mu neponúka inú možnosť, iba bezpodmienečnú integráciu alebo útek z domova.
Román sa stal literárnym bestsellerom v Maďarsku a Nemecku a okamžite sa tak zaradil ku knihám, ktoré sa už nikdy nebudú dať obísť, keď bude reč o Maďarsku, či už z politického alebo literárneho hľadiska.
Román sa stal literárnym bestsellerom v Maďarsku a Nemecku a okamžite sa tak zaradil ku knihám, ktoré sa už nikdy nebudú dať obísť, keď bude reč o Maďarsku, či už z politického alebo literárneho hľadiska.
264 pages, Hardcover
First published January 1, 2013
50 people are currently reading
1607 people want to read
About the author
Szilárd Borbély
20 books34 followersSzilárd Borbély is widely acknowledged as one of the most important poets to emerge in post-1989 Hungary. He worked in a wide variety of genres, including essay, drama, and short fiction, usually dealing with issues of trauma, memory, and loss. His poems appeared in English translation in The American Reader, Asymptote, and Poetry. Borbély received many awards for his work, including the Attila József Prize. He died in 2014.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 30 of 114 reviews
May 21, 2023
The little house on the prairie
Como la lente de una cámara que se aproxima, a cientos de kilómetros al este de Budapest, casi en la frontera de Rumania encontramos un pequeño pueblo, o tal vez un caserío; una zona tan anónima que hasta el Danubio, luego de unir a las ciudades de Buda y Pest, cambia su recorrido y se dirige al sur en busca de parajes más importantes.
Y en las afueras de las dos cuadras que forman el pueblo, yendo hacia las tierras bajas, antes de llegar al barrio de los gitanos y los cementerios (el reformado, el católico griego, y el laico inaugurado por el Partido), se encuentra una casa de adobe en la que vive la familia de nuestro anfitrión, un niño de edad preescolar, que nos contará a través de una serie de historias, su vida cotidiana, la de su familia, y la del pueblo, en ese orden concéntrico que rige su vida.
Una vida dura, de esfuerzo y sacrificio permanente, atento a los humores de sus padres, para escapar antes de recibir una golpiza en la que canalizan sus frustraciones.
Un padre esforzado y frustrado por la inestabilidad laboral: no está afiliado al Partido, porque es considerado un kulak, término que el comunismo reserva a los antiguos propietarios y empleadores; y que ahoga su frustración en la tasca, invitando rondas para ser aceptado.
Una madre que sufre la situación, agravada por el desprecio que siente hacia los "campesinos húngaros", brutales y sucios, reivindicando su origen, tal vez rumano, tal vez ruteno.
Una hermana mayor, que como con toda hermana mayor, se vincula alternando la camaradería y la rivalidad. Y el pequeñín, que duerme y mama; aún no es una persona.
La familia (y el niño) reciben burlas y acusaciones: kulak, judío, gitano; y aunque es sensible a la intención ofensiva, no entiende bien que significan esos términos. Pregunta, observa, piensa.
Una historia de desposeídos, de excluidos, no en el sentido usual de la palabra, sino de una manera más sutil, aunque igualmente brutal. Todo presentado, no en forma sombría, sino a través de la mirada luminosa del niño, asombrada, curiosa, de dolores cortos y alegrías que siempre vuelven; lo más importante es su círculo concéntrico, su casa, la de adobe en las tierras bajas, su familia, imperfecta, imprevisible, generosa, y sobre todo suya.
Una novela excelente, narrada con una prosa y un ritmo magníficos, y personajes muy humanos, muy creíbles, muy queribles.
Szilárd Borbély nació en Hungría en 1963, y es autor de poesía y ensayos, y alcanzó gran reconocimiento a través de esta novela, la primera y última que escribió; casi como un legado.
Como la lente de una cámara que se aproxima, a cientos de kilómetros al este de Budapest, casi en la frontera de Rumania encontramos un pequeño pueblo, o tal vez un caserío; una zona tan anónima que hasta el Danubio, luego de unir a las ciudades de Buda y Pest, cambia su recorrido y se dirige al sur en busca de parajes más importantes.
Y en las afueras de las dos cuadras que forman el pueblo, yendo hacia las tierras bajas, antes de llegar al barrio de los gitanos y los cementerios (el reformado, el católico griego, y el laico inaugurado por el Partido), se encuentra una casa de adobe en la que vive la familia de nuestro anfitrión, un niño de edad preescolar, que nos contará a través de una serie de historias, su vida cotidiana, la de su familia, y la del pueblo, en ese orden concéntrico que rige su vida.
Una vida dura, de esfuerzo y sacrificio permanente, atento a los humores de sus padres, para escapar antes de recibir una golpiza en la que canalizan sus frustraciones.
Un padre esforzado y frustrado por la inestabilidad laboral: no está afiliado al Partido, porque es considerado un kulak, término que el comunismo reserva a los antiguos propietarios y empleadores; y que ahoga su frustración en la tasca, invitando rondas para ser aceptado.
Una madre que sufre la situación, agravada por el desprecio que siente hacia los "campesinos húngaros", brutales y sucios, reivindicando su origen, tal vez rumano, tal vez ruteno.
Una hermana mayor, que como con toda hermana mayor, se vincula alternando la camaradería y la rivalidad. Y el pequeñín, que duerme y mama; aún no es una persona.
La familia (y el niño) reciben burlas y acusaciones: kulak, judío, gitano; y aunque es sensible a la intención ofensiva, no entiende bien que significan esos términos. Pregunta, observa, piensa.
Una historia de desposeídos, de excluidos, no en el sentido usual de la palabra, sino de una manera más sutil, aunque igualmente brutal. Todo presentado, no en forma sombría, sino a través de la mirada luminosa del niño, asombrada, curiosa, de dolores cortos y alegrías que siempre vuelven; lo más importante es su círculo concéntrico, su casa, la de adobe en las tierras bajas, su familia, imperfecta, imprevisible, generosa, y sobre todo suya.
Una novela excelente, narrada con una prosa y un ritmo magníficos, y personajes muy humanos, muy creíbles, muy queribles.
Szilárd Borbély nació en Hungría en 1963, y es autor de poesía y ensayos, y alcanzó gran reconocimiento a través de esta novela, la primera y última que escribió; casi como un legado.
May 29, 2017
Unbearably brutal and vital at the same time. To give you perspective, this book made the characters in "A Little Life" seem like they were doing cartwheels at a trampoline park.
This novel lays bare the most grinding poverty, ignorance, and cruelty imaginable, then ruthlessly drags the reader through. If you have thin skin, your skin will be torn by this book. If your skin is thick, but translucent, like mine, you will be sullied and stained and carry your taint around with you for some time afterwards. The thing is, this book depicts how most of the world gets by. I really do believe we should be reminded of that at certain intervals.
We are lucky.
This novel lays bare the most grinding poverty, ignorance, and cruelty imaginable, then ruthlessly drags the reader through. If you have thin skin, your skin will be torn by this book. If your skin is thick, but translucent, like mine, you will be sullied and stained and carry your taint around with you for some time afterwards. The thing is, this book depicts how most of the world gets by. I really do believe we should be reminded of that at certain intervals.
We are lucky.
September 14, 2019
Le spietate vite solitarie al confine - “Mi piacciono i numeri che non hanno un divisore. Sono come noi in questo villaggio. Diversi da tutti gli altri.”
***
”Camminiamo e restiamo in silenzio. Ci sono ventitré anni tra di noi. Il ventitré non si può dividere. Il ventitré è divisibile solo per se stesso. E per uno. C’è questa solitudine tra di noi. Non si può scomporre in parti. Bisogna trascinarsela tutta intera.”
Così comincia l'unico romanzo scritto dall'ungherese Szilárd Borbély, accademico e poeta molto apprezzato in patria e morto suicida nel 2014 (un anno dopo la pubblicazione de “I senza terra”), forse sopraffatto da quella stessa solitudine di cui parla la voce narrante.
Chi parla è un bambino (con molta probabilità, l'autore stesso) che racconta scavando nei ricordi di un'infanzia trascorsa in un piccolo villaggio del nord- est ungherese.
Un confine fisico: tra Romania ed Ucraina, metafora di un 'esistenza in bilico.
Precarietà ed emarginazione che circoscrivono con un'immaginaria e al tempo stesso, ben demarcata linea: un qua ed un là, un loro ed un noi.
Il microcosmo del villaggio riflette tutte le contraddizioni e le incertezze di un'epoca travagliata: sono gli anni del regime comunista a cavallo tra il 1960 ed il '70.
Le bocche che masticano la parola Progresso e le menti che restano ancorate ad un retaggio di medioevali superstizioni.
L'Unione Sovietica è la severa ed attenta madre che controlla ogni suo figlio e lancia diktat a cui non si sfugge. La caccia ai kulaki come nemici del popolo sovrano è spietata e possedere la terra se prima era un vanto diventa una vergognosa colpa da lavare.
Strascichi del passato nazista rimangono in una terra dove padroneggiavano le antisemite e temute Croci Frecciate.
La miseria è fatta di....
...sapori , odori, vuoti materiali e di mancanze affettive...
”La stanza è piena dell’odore del latte. Dell’odore della cacca. Dell’odore della miseria. Solo dell’odore della mamma ce n’è poco. Di mamma non ce n’è abbastanza. Non ce n’è abbastanza per nessuno.”
...violenza fisica...
”Mia madre dice che anche loro sono stati picchiati, perciò credono che si debba fare così.
«Così si diventa uomini» dicono di solito.
«Me ne sarai grato» dicono quando finiscono di picchiare.”
...violenza verbale...
«Ti ho cacato io! Non mi metto a discutere con la mia merda!»
Microcosmi che sono circoscritti ad una stanza di terra battuta e fango e che comunicano con parole proprie che ricordano altre appartenenze.
Perchè è anche un problema di identità
L'identità è una carta stropicciata e maltrattata dal tempo su cui le lettere a malapena si riescono a riconoscere.
Il piccolo Goga Bobonka è confuso-
«Chi siamo?» chiede in continuazione.
E’ il nonno a chiarire qualcosa:
” «Noi siamo rumeni. Nel villaggio ci chiamano “i trapiantati”. Ma sei hai la terra non ti possono dire: “Va’ dove ti pare, aria!” Il contadino anela alla terra come chi affoga anela all’aria. Tu non dimenticare che sei rumeno! Fai come se fossi ungherese. Anche gli altri fanno così. Ma non dimenticano chi sei tu. Gli ungheresi sono come il fango. Si tirano giù a vicenda. Ma i rumeni sono leggeri. Le parole rumene hanno preso il volo, ma aleggiano ancora sulla nostra testa.» “
Quindi occorre fingere di essere ungheresi conservando la coscienza delle origini romene.
Non si può fare altrettanto con un'altra parola:
«...ebreo...».
Una parola velata, sussurrata.
Un oscuro segreto, una vergogna.
” Ebreo è il rimorso di coscienza ed ebreo è il senso di colpa che solo il disprezzo può alleviare (…) «L’ebreo è colui che tutti odiano. Colui che respingono solo perché ebreo» dice mia madre. «Colui di cui hanno accettato l’aiuto, ma non possono perdonargli di averli aiutati. Colui che ha una stella sulla fronte. Colui che non accettano. Come non accettano nemmeno noi »”
I senza terra - Se n’è già andato Messiash?
E' tutto troppo duro, troppo squallido perché non si cerchi sollievo e rifugio in una speranza. Aspettare un cambiamento che salvi:
”«Oggi giochiamo ad aspettare il Messia.»
«Da quale parte arriverà?» chiede mia sorella che sta subito al gioco.
«Non è lo stesso? Facciamo che siamo ebrei» dice mia madre.
“Con mia madre facciamo che aspettiamo il Messia, come gli ebrei. Nel cielo sereno spuntano già le stelle. È venerdì sera. È già cominciato lo Shabbat. Ma non è arrivato nemmeno oggi. Comunque non è venuto. Lo abbiamo atteso invano. Mia madre racconta di Gerusalemme. E della regina Ester. E del fatto che in futuro lo festeggeremo insieme. Ma non qui”
“...fino a quando vi saranno sulla terra ignoranza e miseria, i libri come questo non potranno non essere inutili.” (Victor Hugo- Premessa alla Prima Edizione de “I miserabili)
La miseria non vive solo di sottrazioni.
Ci sono accumuli che altrimenti non si trovano.
Odori che le sono propri.
Un esercizio alla brutalità a cui ci si sottopone da bambini con una ritualità a cui non si può sfuggire.
Comportamenti considerati necessari perchè nel quadro compaiano le giuste proporzioni e non manchi nessuna pannellata.
L'immagine della miseria è quella dell'orrido.
Una lettura dal sapore metallico.
Difficile non pensare alla Kristóf.
Difficile esprimere appieno quanto mi sia piaciuto questo libro….
***
”Camminiamo e restiamo in silenzio. Ci sono ventitré anni tra di noi. Il ventitré non si può dividere. Il ventitré è divisibile solo per se stesso. E per uno. C’è questa solitudine tra di noi. Non si può scomporre in parti. Bisogna trascinarsela tutta intera.”
Così comincia l'unico romanzo scritto dall'ungherese Szilárd Borbély, accademico e poeta molto apprezzato in patria e morto suicida nel 2014 (un anno dopo la pubblicazione de “I senza terra”), forse sopraffatto da quella stessa solitudine di cui parla la voce narrante.
Chi parla è un bambino (con molta probabilità, l'autore stesso) che racconta scavando nei ricordi di un'infanzia trascorsa in un piccolo villaggio del nord- est ungherese.
Un confine fisico: tra Romania ed Ucraina, metafora di un 'esistenza in bilico.
Precarietà ed emarginazione che circoscrivono con un'immaginaria e al tempo stesso, ben demarcata linea: un qua ed un là, un loro ed un noi.
Il microcosmo del villaggio riflette tutte le contraddizioni e le incertezze di un'epoca travagliata: sono gli anni del regime comunista a cavallo tra il 1960 ed il '70.
Le bocche che masticano la parola Progresso e le menti che restano ancorate ad un retaggio di medioevali superstizioni.
L'Unione Sovietica è la severa ed attenta madre che controlla ogni suo figlio e lancia diktat a cui non si sfugge. La caccia ai kulaki come nemici del popolo sovrano è spietata e possedere la terra se prima era un vanto diventa una vergognosa colpa da lavare.
Strascichi del passato nazista rimangono in una terra dove padroneggiavano le antisemite e temute Croci Frecciate.
La miseria è fatta di....
...sapori , odori, vuoti materiali e di mancanze affettive...
”La stanza è piena dell’odore del latte. Dell’odore della cacca. Dell’odore della miseria. Solo dell’odore della mamma ce n’è poco. Di mamma non ce n’è abbastanza. Non ce n’è abbastanza per nessuno.”
...violenza fisica...
”Mia madre dice che anche loro sono stati picchiati, perciò credono che si debba fare così.
«Così si diventa uomini» dicono di solito.
«Me ne sarai grato» dicono quando finiscono di picchiare.”
...violenza verbale...
«Ti ho cacato io! Non mi metto a discutere con la mia merda!»
Microcosmi che sono circoscritti ad una stanza di terra battuta e fango e che comunicano con parole proprie che ricordano altre appartenenze.
Perchè è anche un problema di identità
L'identità è una carta stropicciata e maltrattata dal tempo su cui le lettere a malapena si riescono a riconoscere.
Il piccolo Goga Bobonka è confuso-
«Chi siamo?» chiede in continuazione.
E’ il nonno a chiarire qualcosa:
” «Noi siamo rumeni. Nel villaggio ci chiamano “i trapiantati”. Ma sei hai la terra non ti possono dire: “Va’ dove ti pare, aria!” Il contadino anela alla terra come chi affoga anela all’aria. Tu non dimenticare che sei rumeno! Fai come se fossi ungherese. Anche gli altri fanno così. Ma non dimenticano chi sei tu. Gli ungheresi sono come il fango. Si tirano giù a vicenda. Ma i rumeni sono leggeri. Le parole rumene hanno preso il volo, ma aleggiano ancora sulla nostra testa.» “
Quindi occorre fingere di essere ungheresi conservando la coscienza delle origini romene.
Non si può fare altrettanto con un'altra parola:
«...ebreo...».
Una parola velata, sussurrata.
Un oscuro segreto, una vergogna.
” Ebreo è il rimorso di coscienza ed ebreo è il senso di colpa che solo il disprezzo può alleviare (…) «L’ebreo è colui che tutti odiano. Colui che respingono solo perché ebreo» dice mia madre. «Colui di cui hanno accettato l’aiuto, ma non possono perdonargli di averli aiutati. Colui che ha una stella sulla fronte. Colui che non accettano. Come non accettano nemmeno noi »”
I senza terra - Se n’è già andato Messiash?
E' tutto troppo duro, troppo squallido perché non si cerchi sollievo e rifugio in una speranza. Aspettare un cambiamento che salvi:
”«Oggi giochiamo ad aspettare il Messia.»
«Da quale parte arriverà?» chiede mia sorella che sta subito al gioco.
«Non è lo stesso? Facciamo che siamo ebrei» dice mia madre.
“Con mia madre facciamo che aspettiamo il Messia, come gli ebrei. Nel cielo sereno spuntano già le stelle. È venerdì sera. È già cominciato lo Shabbat. Ma non è arrivato nemmeno oggi. Comunque non è venuto. Lo abbiamo atteso invano. Mia madre racconta di Gerusalemme. E della regina Ester. E del fatto che in futuro lo festeggeremo insieme. Ma non qui”
“...fino a quando vi saranno sulla terra ignoranza e miseria, i libri come questo non potranno non essere inutili.” (Victor Hugo- Premessa alla Prima Edizione de “I miserabili)
La miseria non vive solo di sottrazioni.
Ci sono accumuli che altrimenti non si trovano.
Odori che le sono propri.
Un esercizio alla brutalità a cui ci si sottopone da bambini con una ritualità a cui non si può sfuggire.
Comportamenti considerati necessari perchè nel quadro compaiano le giuste proporzioni e non manchi nessuna pannellata.
L'immagine della miseria è quella dell'orrido.
Una lettura dal sapore metallico.
Difficile non pensare alla Kristóf.
Difficile esprimere appieno quanto mi sia piaciuto questo libro….
October 6, 2019
Transports you to a place of brutal darkness visible from even the great distances of time and place.
January 1, 2026
brutaalne, ajas südame pahaks, pani nutma, oli ilus, südantsoojendav ja kummaliselt tuttav ja oma. hea!
December 11, 2024
Újraolvasva, újból erős és megrázó élmény, mintha csak először látnám ezt a szöveget. A Nincstelenek szövege olyan világ, amit lehetetlen megszoknom. Otthonossága ebben a kényelmes olvasófotelből felfoghatatlan életben felkavaró, legalább annyira, mint a sokféle hétköznapi és történelmi szörnyűség, az állat- és emberkínzás, ami nem távoli, vagy nem elég távoli, sem földrajzi-időbeli sem nyelvi-társadalmi síkokon, hogy elfogadhatóan mesebeli lehessen. Mennyire más volna a közélet és közbeszéd, ha mindenki elolvasná ezt a könyvet. Bár a könyv maga ezzel talán vitában áll.
:::
Régóta váratott magára ez az olvasás, és nemrég hallottam, hogy angol fordításban is megjelent a Nincstelenek. Úgyhogy most az év fordulópontja köré olvastam el végre, és ez persze pont az a sokak által értékelt könyv, amiről itt már rengeteget írtatok, és a szöveg nagy része idézetként olvasható, ami érthető is, tekintettel arra, hogy nagyon erős és sűrű szöveg.
Mégis tudok pár dolgot hozzátenni a recepciójához, ami csak saját. Egyrészt, mikor ez előkerült, épp letettem James Baldwin hasonló időszakban játszódó New York-i fekete gettó regényét, és olvasom közben is az ír történelem 17-ik századi rabszolgáinak igazi horrortörténetét.
Ami pedig közös mindezekben, az elnyomás, kényszerű kitelepítés, szegénység, és a család, így címszavakban. Valahogy összeér, és átjárható a nyomor megírása, a történelmi traumák pedig szinte behelyettesíthetők. Az 1600-as években felfutó barbadosi fekete és fehér rabszolgaság, ha nem is feltétlenül közvetlen előzménye a Kádár-kornak, ahogyan a kora 70-es évek New York-i gettók fekete szegénységének, mégis észre kellett vegyem, mennyire hasonlóak ezek a történetek. Ahogyan az összetartozás tudata élet-halál kérdésévé válik, a vallás és a család ilyen megélése a nyomor univerzálisan felismerhető kultúráiban mai olvasói valóságunkban már-már teljesen idegen, elképzelhetetlen távolságban van. Szinte egyenlő távolságra – szinte. Mert a Kádár-korszak vidéki életéből énnekem ismerős némelyik szófordulat, hiszen némelyik nagyszüleim még vidéken éltek, feltehetően szagénységben, ahonnan valami jobb kilátások reményében költöztek „fel” a városba.
Ahelyett, hogy hosszan és kényelemben fejtegetném az egybvágóságok és különbségek egész leltárát, inkább még azt emelném ki, amilyen közvetlenséggel írta le Borbély Szilárd a gyerekkori élményeket, vagyis leginkább traumákat, egy gyerek-szempontú visszaemlékezésben. A saját szempontjaiból beszéli el a főszereplő kisfiú az emlékeket, gyakorlatiasan és mindenféle felnőtt prekoncepciók nélkül. Ez nem csak, hogy sokkal hatásosabb, nyersebb és hitelesebb, mintha felnőtt és részrehajló elbeszélő mondaná, de furcsa módon valahogy empatikusan elviselhetőbbé is teszi azt a nyomasztó, traumatizált és traumatizáló közeget, amit ez a könyv olyan érzékletesen leír. Nem mintha Borbély Szilárd ne gondolkodna* akár a lelki fejlődésről vagy a traumáról, sőt! De azt külön nem terheli a szövegre, és ez jó, mert így nincs útban a narrátori magyarázat, van ott így is bőven elég követnivaló.
Érdekes egybeesés még, hogy a Nincstelenek angol címe, The Dispossessed, pontosan egybeesik Ursula K. LeGuin magyarul "A kisemmizettek" címmel megjelent, kiváló írásával. Az egybeesés feltehetően nem szándékos, de nagyon izgalmas, egy oral history jellegű elbeszélés és egy társadalomkritikus disztópia furcsa összecsengése.
*https://youtu.be/2LEK50K327I
:::
Régóta váratott magára ez az olvasás, és nemrég hallottam, hogy angol fordításban is megjelent a Nincstelenek. Úgyhogy most az év fordulópontja köré olvastam el végre, és ez persze pont az a sokak által értékelt könyv, amiről itt már rengeteget írtatok, és a szöveg nagy része idézetként olvasható, ami érthető is, tekintettel arra, hogy nagyon erős és sűrű szöveg.
Mégis tudok pár dolgot hozzátenni a recepciójához, ami csak saját. Egyrészt, mikor ez előkerült, épp letettem James Baldwin hasonló időszakban játszódó New York-i fekete gettó regényét, és olvasom közben is az ír történelem 17-ik századi rabszolgáinak igazi horrortörténetét.
Ami pedig közös mindezekben, az elnyomás, kényszerű kitelepítés, szegénység, és a család, így címszavakban. Valahogy összeér, és átjárható a nyomor megírása, a történelmi traumák pedig szinte behelyettesíthetők. Az 1600-as években felfutó barbadosi fekete és fehér rabszolgaság, ha nem is feltétlenül közvetlen előzménye a Kádár-kornak, ahogyan a kora 70-es évek New York-i gettók fekete szegénységének, mégis észre kellett vegyem, mennyire hasonlóak ezek a történetek. Ahogyan az összetartozás tudata élet-halál kérdésévé válik, a vallás és a család ilyen megélése a nyomor univerzálisan felismerhető kultúráiban mai olvasói valóságunkban már-már teljesen idegen, elképzelhetetlen távolságban van. Szinte egyenlő távolságra – szinte. Mert a Kádár-korszak vidéki életéből énnekem ismerős némelyik szófordulat, hiszen némelyik nagyszüleim még vidéken éltek, feltehetően szagénységben, ahonnan valami jobb kilátások reményében költöztek „fel” a városba.
Ahelyett, hogy hosszan és kényelemben fejtegetném az egybvágóságok és különbségek egész leltárát, inkább még azt emelném ki, amilyen közvetlenséggel írta le Borbély Szilárd a gyerekkori élményeket, vagyis leginkább traumákat, egy gyerek-szempontú visszaemlékezésben. A saját szempontjaiból beszéli el a főszereplő kisfiú az emlékeket, gyakorlatiasan és mindenféle felnőtt prekoncepciók nélkül. Ez nem csak, hogy sokkal hatásosabb, nyersebb és hitelesebb, mintha felnőtt és részrehajló elbeszélő mondaná, de furcsa módon valahogy empatikusan elviselhetőbbé is teszi azt a nyomasztó, traumatizált és traumatizáló közeget, amit ez a könyv olyan érzékletesen leír. Nem mintha Borbély Szilárd ne gondolkodna* akár a lelki fejlődésről vagy a traumáról, sőt! De azt külön nem terheli a szövegre, és ez jó, mert így nincs útban a narrátori magyarázat, van ott így is bőven elég követnivaló.
Érdekes egybeesés még, hogy a Nincstelenek angol címe, The Dispossessed, pontosan egybeesik Ursula K. LeGuin magyarul "A kisemmizettek" címmel megjelent, kiváló írásával. Az egybeesés feltehetően nem szándékos, de nagyon izgalmas, egy oral history jellegű elbeszélés és egy társadalomkritikus disztópia furcsa összecsengése.
*https://youtu.be/2LEK50K327I
June 17, 2020
Armut macht edel, hilfreich und gut! Armut macht edel…hilfreich und….gut? Selten wurde dem Leser so traurig, konsequent und verstörend gnadenlos vor Augen geführt, daß Armut eben nicht edel, hilfreich und gut macht, sondern oftmals zu Hass, Wut, Ausgrenzung, Verachtung und Gewalt, wie es Szilárd Borbély in seinem Roman DIE MITTELLOSEN (NINCSTELENEK; erschienen 2013, Dt. 2014/16) beschreibt.
Autobiographisch anmutend erzählt er aus dem Dorf im Nordosten Ungarns, nah den Grenzen zur Ukraine und Rumänien, in welchem er aufwuchs. Geschildert wird die Zeit Ende der 60er und Anfang der 70er Jahre des letzten Jahrhunderts. Das Dorf lebt in bitterer Armut, rückständig, was Infrastruktur, Versorgung und gesellschaftlichen Umgang betrifft. Der assoziativ zwischen den zeitlichen Ebenen seiner Kindheit springende Ich-Erzähler berichtet davon, wie er schon früh schwere körperliche Arbeit verrichten musste, er erzählt vom Hunger und davon, wie die Dorfgemeinschaft unter den „neuen Herren“ dafür sorgte, daß diejenigen, die während der Horthy-Diktatur mitgemacht haben oder auch Opfer waren, sich ruhig verhalten aber auch nie vergessen, wer sie waren, wer sie sind. Die Mitläufer werden stigmatisiert, das Leid der wenigen Juden, die nach dem Krieg zurückgekehrt sind, wird beschwiegen. Ein allgemeiner Antisemitismus herrscht nach wie vor. Die Familie des Erzählers wird gleich in mehrerlei Hinsicht angefeindet: Sie sind nicht aus dem Dorf, sondern – auch wenn das nun bereits zwei Generationen zurückliegt – als Ruthenen aus Rumänien gekommen, zumindest ein Großvater hat unter Horthy gedient und vertritt nach wie vor die militaristischen, revisionistischen und reaktionär-faschistoiden Ansichten des Regimes, zudem ist der Vater des Erzählers angeblich – so will es der Dorfklatsch wissen und so haben seine Geschwister ihn einst um seinen Erbanteil geprellt – der uneheliche Sohn eines Juden.
Borbély nutzt lange eine einfache, redundante Sprache und erzählt fast rigoros aus einer kindlichen Perspektive. Das ist gewöhnungsbedürftig für einen erwachsenen Leser. Kurze Hauptsätze, kaum Einschübe, keine Nebensätze – man findet sich in einer Kindererzählung wieder, die von Brutalität, Vulgarität und permanentem psychischen Stress berichtet. Der Vater ein Nichtsnutz in den Augen einer ebenso verzweifelten wie in ihren Urteilen gnadenlosen Mutter, diese selbst ein psychisches Wrack, welches den Kindern – neben dem Erzähler eine Schwester und ein Neugeborenes, das im Laufe der erzählten Jahre bald stirbt und dessen Tod außer der Mutter niemand beweinen mag – wieder und wieder mit Selbstmord droht, um endlich all das Elend hinter sich zu lassen. Eine Tante lebt mit im Haushalt, die möglicherweise geistig zurückgeblieben ist, möglicherweise aber auch in den Schrecken des Krieges und der Diktatur einen Rückzug in den Wahnsinn angetreten hat.
Es gibt hier keine stringente Erzählung, keine „Geschichte“ im Sinne eines fortlaufenden Plots. Borbély gibt im Grunde reine Alltagsbeobachtungen wieder, bei denen er hin- und herspringt, aus der Perspektive des sechsjährigen zu der des elfjährigen und zu jener irgendwo dazwischen. Anlaß für diese Sprünge sind einzelne Szenen, Alltagsszenen, die ihn an frühere Momente erinnern oder veranlassen, dem Leser bestimmte Zusammenhänge zu erläutern, bis er gelegentlich zur Ausgangssequenz zurückkehrt, diese aber auch oft fallen lässt. Er erzählt vom Leben im Dorf, davon, wie der Vater keine Arbeit findet, sogar systematisch von der Arbeit ausgeschlossen wird, er berichtet davon, wie die beiden Großväter den Kindern ganz unterschiedlich „Geschichte“ vermitteln, immer wieder vom Gegensatz von „Kulaken“, Bauern und Zugezogenen, er berichtet von der alltäglichen Gewalt, die gegen die Kinder ausgeübt wird – durch die Mutter, durch die Lehrer, manchmal durch Gleichaltrige – und davon, wie diese Gewalt weitergegeben wird an Schwächere, zumeist Tiere, die oft mit Hingabe gequält werden. Überhaupt sind Gewalt und die Vulgarität der Erwachsenen eines der zentralen Themen dieser Schilderungen. Es ist eine gnadenlose Welt, in der Mitleid letztlich bestraft wird. Die Hühner leben mit den Menschen gemeinsam in den Häusern und werden doch geschlachtet, wobei dies in Abwesenheit des Vaters, als er endlich Arbeit findet, dafür aber weit wegziehen muß, nicht unbedingt fachmännisch ausgeübt wird. Die Katzen werden gequält, man lässt sie verhungern oder tötet sie rituell, um Neugeborenen das Träumen auszutreiben. Würfe, die nicht gebraucht werden, ertränkt man in der Sickergrube oder erschlägt sie mit einem Knüppel. Die Kinder werden beschimpft, üble, teils obszöne Beleidigungen sind an der Tagesordnung, auch durch die eigenen Eltern und Verwandten.
Im Laufe dieser 320 Seiten taucht der Leser in eine Welt ein, die unglaublich weit weg, die kaum vorstellbar erscheint, und dennoch mit einer Beiläufigkeit geschildert wird, die wenig Zweifel an ihrer Authentizität zulässt. Der Suhrkamp-Verlag hat seiner Ausgabe zwei Texte von Borbély beigestellt, die das Leben des Autors ein wenig erhellen und die Grenze zwischen Autobiographie und Fiktion erklären. Der erste – VERLORENE SPRACHE – bietet noch einmal einen Kurzabriss der Kindheit Borbélys, wobei er dezidiert auf den Verlust der Sprache eingeht, darauf, wie die Kinder in dieser Welt aus den unterschiedlichsten Gründen – familiären, gesellschaftlichen wie politischen – nicht reden sollten und durften, wie sie, die ihre Eltern zu Siezen hatten, in einer zunehmenden Sprachlosigkeit versanken und wie er, der Schriftsteller, ein Leben lang – ein kurzes Leben lang, denn er brachte sich 2014 auch aufgrund einer schweren Depression um – um diese verlorene Sprache kämpfen, sie sich geradezu zurückerobern musste. Dieser Kampf um Sprache ist im Text selbst ebenfalls dokumentiert, da die anfänglich so kindlich anmutende Sprache langsam auflockert, vielschichtiger wird, bis auf den letzten Seiten des Haupttextes schließlich ein fast achtzehnjähriger spricht, der sich bereits eine eigene Sprache, einen eigenen Duktus angeeignet hat.
Der zweite nachgeschobene Text – AUCH DIE ERINNERUNG IST FIKTION – nähert sich dezidiert dem Spannungsverhältnis zwischen der eigenen Erinnerung und der Konstruktion von Erinnerungen, ein Thema, das nicht nur Borbély nachhaltig beschäftigt hat. In Ungarn ist Borbély vor allem als Lyriker bekannt geworden und in Erscheinung getreten. Von Péter Esterházy und Péter Nádas maßgeblich unterstützt, konnte er nicht nur veröffentlichen, sondern auch an der Hochschule von Debrecen lehren. In DIE MITTELLOSEN scheint er sich von der Erinnerung und der Qual, die sie bedeuten kann, freigeschrieben zu haben. Es ist ein manchmal schwer erträglicher Text, ein radikal subjektiver Text, der dennoch einen Einblick in eine Zeit in einem Land bietet, die gerade für westlich sozialisierte Leser nur sehr schwer nachvollziehbar, vorstell- und erfassbar ist. Doch scheint hm dies nicht wirklich geholfen zu haben. Wie zwei Nachworte der Übersetzer Heike Flemming und Lacy Kornitzer belegen, muß Borbély schwer unter der jüngsten Entwicklung Ungarns gelitten haben. Zu seinen sicherlich persönlichen psychischen Problemen gesellte sich eine tiefsitzende Angst nicht nur um das eigenen (soziale und gesellschaftliche) Leben, sondern auch um ein Land, das ihm trotz aller Beschwernisse eine Heimat war und das sich zusehends von den vermeintlichen Errungenschaften der Demokratie nach den Wendejahren 1989/90/91 wieder verabschiedet und neuen diktatorischen Versuchungen zu erliegen scheint.
DIE MITTELLOSEN ist bei aller scheinbaren sprachlichen Redundanz, bei aller Einfachheit der Mittel, kein leicht zu lesender Roman, sondern fordert den Leser vor allem emotional. Man will sich dieser so neutralen Kind-Sicht auf dieses Leben entziehen und kann es doch nicht. Man will dieses Buch weglegen und kehrt doch immer wieder zurück, um die nächsten 20, 30 Seiten zu lesen….zu erleiden. Sicherlich ist dies Literatur im besten Sinne des Wortes, sicherlich ist dies aber auch eine Zumutung an jeden Leser. Eine lohnende Zumutung allemal..
Autobiographisch anmutend erzählt er aus dem Dorf im Nordosten Ungarns, nah den Grenzen zur Ukraine und Rumänien, in welchem er aufwuchs. Geschildert wird die Zeit Ende der 60er und Anfang der 70er Jahre des letzten Jahrhunderts. Das Dorf lebt in bitterer Armut, rückständig, was Infrastruktur, Versorgung und gesellschaftlichen Umgang betrifft. Der assoziativ zwischen den zeitlichen Ebenen seiner Kindheit springende Ich-Erzähler berichtet davon, wie er schon früh schwere körperliche Arbeit verrichten musste, er erzählt vom Hunger und davon, wie die Dorfgemeinschaft unter den „neuen Herren“ dafür sorgte, daß diejenigen, die während der Horthy-Diktatur mitgemacht haben oder auch Opfer waren, sich ruhig verhalten aber auch nie vergessen, wer sie waren, wer sie sind. Die Mitläufer werden stigmatisiert, das Leid der wenigen Juden, die nach dem Krieg zurückgekehrt sind, wird beschwiegen. Ein allgemeiner Antisemitismus herrscht nach wie vor. Die Familie des Erzählers wird gleich in mehrerlei Hinsicht angefeindet: Sie sind nicht aus dem Dorf, sondern – auch wenn das nun bereits zwei Generationen zurückliegt – als Ruthenen aus Rumänien gekommen, zumindest ein Großvater hat unter Horthy gedient und vertritt nach wie vor die militaristischen, revisionistischen und reaktionär-faschistoiden Ansichten des Regimes, zudem ist der Vater des Erzählers angeblich – so will es der Dorfklatsch wissen und so haben seine Geschwister ihn einst um seinen Erbanteil geprellt – der uneheliche Sohn eines Juden.
Borbély nutzt lange eine einfache, redundante Sprache und erzählt fast rigoros aus einer kindlichen Perspektive. Das ist gewöhnungsbedürftig für einen erwachsenen Leser. Kurze Hauptsätze, kaum Einschübe, keine Nebensätze – man findet sich in einer Kindererzählung wieder, die von Brutalität, Vulgarität und permanentem psychischen Stress berichtet. Der Vater ein Nichtsnutz in den Augen einer ebenso verzweifelten wie in ihren Urteilen gnadenlosen Mutter, diese selbst ein psychisches Wrack, welches den Kindern – neben dem Erzähler eine Schwester und ein Neugeborenes, das im Laufe der erzählten Jahre bald stirbt und dessen Tod außer der Mutter niemand beweinen mag – wieder und wieder mit Selbstmord droht, um endlich all das Elend hinter sich zu lassen. Eine Tante lebt mit im Haushalt, die möglicherweise geistig zurückgeblieben ist, möglicherweise aber auch in den Schrecken des Krieges und der Diktatur einen Rückzug in den Wahnsinn angetreten hat.
Es gibt hier keine stringente Erzählung, keine „Geschichte“ im Sinne eines fortlaufenden Plots. Borbély gibt im Grunde reine Alltagsbeobachtungen wieder, bei denen er hin- und herspringt, aus der Perspektive des sechsjährigen zu der des elfjährigen und zu jener irgendwo dazwischen. Anlaß für diese Sprünge sind einzelne Szenen, Alltagsszenen, die ihn an frühere Momente erinnern oder veranlassen, dem Leser bestimmte Zusammenhänge zu erläutern, bis er gelegentlich zur Ausgangssequenz zurückkehrt, diese aber auch oft fallen lässt. Er erzählt vom Leben im Dorf, davon, wie der Vater keine Arbeit findet, sogar systematisch von der Arbeit ausgeschlossen wird, er berichtet davon, wie die beiden Großväter den Kindern ganz unterschiedlich „Geschichte“ vermitteln, immer wieder vom Gegensatz von „Kulaken“, Bauern und Zugezogenen, er berichtet von der alltäglichen Gewalt, die gegen die Kinder ausgeübt wird – durch die Mutter, durch die Lehrer, manchmal durch Gleichaltrige – und davon, wie diese Gewalt weitergegeben wird an Schwächere, zumeist Tiere, die oft mit Hingabe gequält werden. Überhaupt sind Gewalt und die Vulgarität der Erwachsenen eines der zentralen Themen dieser Schilderungen. Es ist eine gnadenlose Welt, in der Mitleid letztlich bestraft wird. Die Hühner leben mit den Menschen gemeinsam in den Häusern und werden doch geschlachtet, wobei dies in Abwesenheit des Vaters, als er endlich Arbeit findet, dafür aber weit wegziehen muß, nicht unbedingt fachmännisch ausgeübt wird. Die Katzen werden gequält, man lässt sie verhungern oder tötet sie rituell, um Neugeborenen das Träumen auszutreiben. Würfe, die nicht gebraucht werden, ertränkt man in der Sickergrube oder erschlägt sie mit einem Knüppel. Die Kinder werden beschimpft, üble, teils obszöne Beleidigungen sind an der Tagesordnung, auch durch die eigenen Eltern und Verwandten.
Im Laufe dieser 320 Seiten taucht der Leser in eine Welt ein, die unglaublich weit weg, die kaum vorstellbar erscheint, und dennoch mit einer Beiläufigkeit geschildert wird, die wenig Zweifel an ihrer Authentizität zulässt. Der Suhrkamp-Verlag hat seiner Ausgabe zwei Texte von Borbély beigestellt, die das Leben des Autors ein wenig erhellen und die Grenze zwischen Autobiographie und Fiktion erklären. Der erste – VERLORENE SPRACHE – bietet noch einmal einen Kurzabriss der Kindheit Borbélys, wobei er dezidiert auf den Verlust der Sprache eingeht, darauf, wie die Kinder in dieser Welt aus den unterschiedlichsten Gründen – familiären, gesellschaftlichen wie politischen – nicht reden sollten und durften, wie sie, die ihre Eltern zu Siezen hatten, in einer zunehmenden Sprachlosigkeit versanken und wie er, der Schriftsteller, ein Leben lang – ein kurzes Leben lang, denn er brachte sich 2014 auch aufgrund einer schweren Depression um – um diese verlorene Sprache kämpfen, sie sich geradezu zurückerobern musste. Dieser Kampf um Sprache ist im Text selbst ebenfalls dokumentiert, da die anfänglich so kindlich anmutende Sprache langsam auflockert, vielschichtiger wird, bis auf den letzten Seiten des Haupttextes schließlich ein fast achtzehnjähriger spricht, der sich bereits eine eigene Sprache, einen eigenen Duktus angeeignet hat.
Der zweite nachgeschobene Text – AUCH DIE ERINNERUNG IST FIKTION – nähert sich dezidiert dem Spannungsverhältnis zwischen der eigenen Erinnerung und der Konstruktion von Erinnerungen, ein Thema, das nicht nur Borbély nachhaltig beschäftigt hat. In Ungarn ist Borbély vor allem als Lyriker bekannt geworden und in Erscheinung getreten. Von Péter Esterházy und Péter Nádas maßgeblich unterstützt, konnte er nicht nur veröffentlichen, sondern auch an der Hochschule von Debrecen lehren. In DIE MITTELLOSEN scheint er sich von der Erinnerung und der Qual, die sie bedeuten kann, freigeschrieben zu haben. Es ist ein manchmal schwer erträglicher Text, ein radikal subjektiver Text, der dennoch einen Einblick in eine Zeit in einem Land bietet, die gerade für westlich sozialisierte Leser nur sehr schwer nachvollziehbar, vorstell- und erfassbar ist. Doch scheint hm dies nicht wirklich geholfen zu haben. Wie zwei Nachworte der Übersetzer Heike Flemming und Lacy Kornitzer belegen, muß Borbély schwer unter der jüngsten Entwicklung Ungarns gelitten haben. Zu seinen sicherlich persönlichen psychischen Problemen gesellte sich eine tiefsitzende Angst nicht nur um das eigenen (soziale und gesellschaftliche) Leben, sondern auch um ein Land, das ihm trotz aller Beschwernisse eine Heimat war und das sich zusehends von den vermeintlichen Errungenschaften der Demokratie nach den Wendejahren 1989/90/91 wieder verabschiedet und neuen diktatorischen Versuchungen zu erliegen scheint.
DIE MITTELLOSEN ist bei aller scheinbaren sprachlichen Redundanz, bei aller Einfachheit der Mittel, kein leicht zu lesender Roman, sondern fordert den Leser vor allem emotional. Man will sich dieser so neutralen Kind-Sicht auf dieses Leben entziehen und kann es doch nicht. Man will dieses Buch weglegen und kehrt doch immer wieder zurück, um die nächsten 20, 30 Seiten zu lesen….zu erleiden. Sicherlich ist dies Literatur im besten Sinne des Wortes, sicherlich ist dies aber auch eine Zumutung an jeden Leser. Eine lohnende Zumutung allemal..
August 15, 2017
Uno scorcio sulla vita di un bambino (che racconta in prima persona) negli anni '60 del secolo scorso, nel microcosmo di un villaggio al confine tra Ungheria e Romania. Un libro duro, durissimo, che parla di di violenze fisiche e verbali, di rabbia impotente e rassegnazione, di contrasti fra zingari, rumeni, ungheresi, ebrei, di antisemitismo, dei problemi della collettivizzazione imposta dai sovietici. Ma che parla soprattutto di ignoranza e miseria, una miseria senza uno squarcio di luce, inimmaginabile in tempi e luoghi così vicini.
Nostro padre picchia metodicamente, come fanno gli uomini. Le mani si sono rafforzate a furia di portare sacchi, gli si sono indurite per la pala. Raramente picchia con le mani. Con la cinghia o con lo scudiscio. Abbiamo paura di nostro padre. Il picchiare di nostra madre è pura isteria. Non fa male in realtà. Ma bisogna piangere e gridare molto. Mia madre picchia litigando. Batte senza forza perché piange.
Anche gli altri ragazzi dicono che le donne non sanno picchiare. Bisogna solo pazientare. Tirarla per le lunghe perché sbollisca la rabbia. Sbollisce sempre e perdonano sempre.
Il picchiare dei padri è altro. Ce n’è una quantità prestabilita. Non smettono prima, aspettano che faccia tanto male. Allora gli cresce la voglia. Picchiano finché piangiamo non solo per la paura ma anche per il dolore. Perché ce ne ricordiamo. Sanno quando arriva quel momento. Lo fanno fino ad allora.
«La mano delle madri accarezza anche quando picchia. Quella dei padri punisce anche quando accarezza» dice sempre mia madre. Perché dopo se ne pente e allora piange. In questi casi siamo noi a consolarla. E le diciamo che non ci ha fatto male. Ma non è vero.
Nostro padre picchia metodicamente, come fanno gli uomini. Le mani si sono rafforzate a furia di portare sacchi, gli si sono indurite per la pala. Raramente picchia con le mani. Con la cinghia o con lo scudiscio. Abbiamo paura di nostro padre. Il picchiare di nostra madre è pura isteria. Non fa male in realtà. Ma bisogna piangere e gridare molto. Mia madre picchia litigando. Batte senza forza perché piange.
Anche gli altri ragazzi dicono che le donne non sanno picchiare. Bisogna solo pazientare. Tirarla per le lunghe perché sbollisca la rabbia. Sbollisce sempre e perdonano sempre.
Il picchiare dei padri è altro. Ce n’è una quantità prestabilita. Non smettono prima, aspettano che faccia tanto male. Allora gli cresce la voglia. Picchiano finché piangiamo non solo per la paura ma anche per il dolore. Perché ce ne ricordiamo. Sanno quando arriva quel momento. Lo fanno fino ad allora.
«La mano delle madri accarezza anche quando picchia. Quella dei padri punisce anche quando accarezza» dice sempre mia madre. Perché dopo se ne pente e allora piange. In questi casi siamo noi a consolarla. E le diciamo che non ci ha fatto male. Ma non è vero.
January 18, 2019
The poet Szilard Borbely's account of his youth in post-World War II Hungary, where the vicious anti-Semitic, anti-Rom Hitler allies has given to the vicious anti-Semitic, anti-Rom Stalin allies. Borbely's father asked him to refrain from writing about his youth until after the older man died, and it is easy to see why. The narrator's family has lost whatever they had as pre-war kulaks and are accused of being Jews, perhaps because of that. The witless father cannot hold a job, perhaps because of the family's reputation but also probably because of his own. The family is so poor that boy wears his older sister's clothes and expects to hand them down to the younger son. What imagination there is comes out in the inventive cursing, which generally references God's genitals (hint: he's male). Borbely is utterly disciplined: never is there a passage in which the narrator seems anything other than a boy, with no smart or otherwise superior novel-writer visible behind him. But this is a grim world, in which those with little make themselves feel better by persecuting those who have less. The local Rom (nicknamed the "Messiyah") can only work cleaning latrines. The only Jew in town comes back to find his family gone, no doubt exterminated, his house destroyed--as the narrator lets slip, in part to destroy loan records. And those who have least of all suffer the most, including animals. Those unable to stomach animal torture are advised to walk on by. But those moments are all of a piece in this world that is difficult to imagine and miserable to contemplate.
February 12, 2017
Bleak, brutal, and often emotionally unbearable, szilárd borbély's autobiographically-inspired fiction, the dispossessed (nincstelenek – már elment a mesijás?), is the tale of a young, nameless boy and the day-to-day struggles of his family in post-world war ii hungary. the late hungarian poet's novel is the story of excruciating poverty, neglect, cruelty, alcoholism, humiliation, hatred, trauma, loss, class, anti-semitism, suffering, defeat, and memory. borbély's story (and his direct prose) leaves little room for color or flourish, as the savagery and inhumanity of his characters' meager existence overwhelms entirely. doleful and merciless, the dispossessed is a vivid, striking portrait of destitution – one bereft of all but the will to endure.
*translated from the hungarian (and introduced by) ottilie mulzet (krasznahorkai & gábor schein)
we walk and we are silent. between us there are twenty-three years. twenty-three cannot be divided. twenty-three can be divided only by itself. and by one. there is so much solitude between us. it cannot be dismantled into parts. it must be borne as one.
*translated from the hungarian (and introduced by) ottilie mulzet (krasznahorkai & gábor schein)
June 10, 2025
I wandered into a bookstore in Budapest a few weeks ago and bought this. I supposed I needed yet another unrelentingly bleak and tormented Hungarian novel in my life.
Heavily autobiographical; the author died by suicide in 2014.
Heavily autobiographical; the author died by suicide in 2014.
December 19, 2016
Hodně jsem zvažoval i pět hvězdiček, snad kdyby to bylo o pár desítek kratší... o to hutnější a znepokojivější. Ale každopádně kniha, kterou velmi doporučuji.
February 2, 2023
Istnieje duże prawdopodobieństwo, że pierwsza z przeczytanych przeze mnie książek w tym roku będzie jednocześnie jedną z najlepszych. Trudno o tej powieści powiedzieć, że się podobała, bo pod względem fabularnym wzbudza w czytelniku – że zapożyczę się u Faulknera – wściekłość i wrzask. Wypełniają ją bowiem wspomnienia dziecka dorastającego w skrajnej biedzie na węgierskiej wsi położonej pod rumuńsko – radziecką granicą w latach 60., gdzie poststalinowska odwilż nie zdążyła jeszcze dotrzeć i w dalszym ciągu partyjny bonzo, kierownik rolniczej spółdzielni produkcyjnej czy zwykły przewodniczący gromadzkiej rady narodowej królują i panują nad ludem pracującym wsi. Sytuacja polityczna najbardziej daje się we znaki rodzicom narratora – ojcu, któremu bycie głową rodziny nie wychodzi i który zapija swe smutki z racji ciążącego na nim odium wroga klasowego z powodu jego kułackiego pochodzenia, co skutkuje ustawicznymi problemami ze znalezieniem zatrudnienia w spółdzielni rolniczej – jedynym pracodawcy we wsi oraz matce, która z pewnością kocha swe dzieci, lecz w walce o codzienny byt nie ma czasu i sił na okazywanie uczuć i z regularnością podejmuje spektakularne próby samobójcze, by zwrócić uwagę otoczenia (przede wszystkim męża) na swój ból. Polityka, mimo że nie uderza w głównego bohatera wprost, ma przełożenie na funkcjonowanie w grupie rówieśniczej, w której zmuszony jest stawiać czoła szykanom stanowiącym powielenie w ustach dzieci tego, co o jego rodzinie dorośli szeptają po kątach a dzieciaki nadstawiają uszu. Mimo że chłopiec ma starszą siostrę, w chwilach kryzysowych rodzeństwo rzadko ma w sobie wsparcie, gdyż jest on w takim głupim wieku, że dziewczyny postrzega jako głupie, infantylne, wiecznie beczące lub głupkowato się chichrające w odróżnieniu od wiejskich chłopaków, którzy chojraczą dopóty dopóki nie trzeba się ukryć za maminą spódnicą. Napięcie między rodzeństwem wywołuje też kwestia konieczności donaszania ubrań po siostrze, co dla chłopca w wieku szkolnym stanowi upokorzenie i jest przedmiotem nieustanych docinków. Poza problemami bytowymi, narratorem powieści zaczynają szarpać wątpliwości związane z jego pochodzeniem. Ojciec chłopaka jest regularnie na językach wsi ze względu na podejrzenie żydowskich korzeni. Od starszyzny rodowej chłopak a to słyszy, że rodzina pochodzi z Rumunii, a to, że przodkowie byli Rusinami, to znów, że wywodzą się z Huculszczyzny. Dziadek macierzysty co i rusz powtarza wnukowi, że nie są chłopami, lecz "kimś lepszym", mimo że żyją w warunkach gorszych niż chłopskie i w odróżnieniu od chłopów nie mają nawet kawałka ziemi pod własne uprawy. Pod względem wyznaniowym w rodzinie narratora można odnaleźć reprezentantów wszystkich wielkich religii monoteistycznych za wyjątkiem islamu. Obraz budowany w oczach chłopca zupełnie nie przystaje do otaczającej go rzeczywistości. Podstawową formułą antropologii powieści jest to, że jednostka (w tym wypadku dziecko) nie posiadając tożsamości wspólnotowej skazana jest na bycie grupowym pariasem, outsiderem. Przynależność tej rodziny do jakiejkolwiek grupy społecznej jest tak skomplikowana, że nie pasuje do żadnej wiejskiej koterii i skazana jest na wykluczenie.
Książka Borbély'ego nie opowiada o tym, jaka jest wieś, ale o tym, jakie (może być) dzieciństwo; nie o tym, jak żyje wieś, ale o tym, jak wieś wpływa na dziecko - nie dlatego, że wieś i bieda są nie do zniesienia, ale że dzieciństwo jest nie do zniesienia pośród wsi i biedy. W pokazaniu „biednej” natury ubóstwa powieść ta może nie jest pionierska, ale z pewnością odbiega o schematycznych, sztampowych ujęć wsi jako sielskiej idylli życia blisko natury. Węgierska proza doby pozytywizmu operowała takim wyświechtanym toposem madziarskiej wsi jako krainy zaludnionej prawdziwymi patriotami kultywującymi zwyczaje i tradycje. Powieści Eötvösa, Jókaiego, Móricza czy Tüskevára pełne są takich ujęć „wiejskiej ostoi prawdziwej węgierskości”, wśród której nie ma miejsca na ubóstwo, głód i smród. Zresztą polska tradycja powieściowa też nie grzeszy pod tym względem – w nowelach Konopnickiej, w prozie Myśliwskiego czy w „Chłopach” Reymonta próżno szukać scen z wygrzebywania gnoju spod latryny, za to mamy m.in. epickie ujęcie pożegnania Boryny z matką-ziemią. „Chłopomania” jaka ogarnęła literatów doby pozytywizmu skłoniła ich do pisania powieści naturalistycznych, lecz dopiero tacy pisarze jak Borbély połączyli naturalizm z realizmem, z pokazaniem wsi bez upiększeń i koloryzowań.
Losy narratora wykazują sporo zbieżności z biografią samego autora i pewnie spora część tej powieści ma charakter autobiograficzny. Zresztą niektóre ze scen są tak wyraziste i tak dramatyczne, że można wątpić w to, by czyjakolwiek wyobraźnia była zdolna do ich wymyślenia. Borbély obiecał rodzicom, że nie opublikuje swojej powieści za ich życia i słowa dotrzymał. Jej ukazanie się na rynku nie osiągnęło dlań skutku terapeutycznego, skoro odebrał sobie życie. Mam nadzieję, że tam, dokąd trafił, wreszcie znalazł ukojenie. Pomodlę się w tej intencji przy najbliższej okazji.
Książka Borbély'ego nie opowiada o tym, jaka jest wieś, ale o tym, jakie (może być) dzieciństwo; nie o tym, jak żyje wieś, ale o tym, jak wieś wpływa na dziecko - nie dlatego, że wieś i bieda są nie do zniesienia, ale że dzieciństwo jest nie do zniesienia pośród wsi i biedy. W pokazaniu „biednej” natury ubóstwa powieść ta może nie jest pionierska, ale z pewnością odbiega o schematycznych, sztampowych ujęć wsi jako sielskiej idylli życia blisko natury. Węgierska proza doby pozytywizmu operowała takim wyświechtanym toposem madziarskiej wsi jako krainy zaludnionej prawdziwymi patriotami kultywującymi zwyczaje i tradycje. Powieści Eötvösa, Jókaiego, Móricza czy Tüskevára pełne są takich ujęć „wiejskiej ostoi prawdziwej węgierskości”, wśród której nie ma miejsca na ubóstwo, głód i smród. Zresztą polska tradycja powieściowa też nie grzeszy pod tym względem – w nowelach Konopnickiej, w prozie Myśliwskiego czy w „Chłopach” Reymonta próżno szukać scen z wygrzebywania gnoju spod latryny, za to mamy m.in. epickie ujęcie pożegnania Boryny z matką-ziemią. „Chłopomania” jaka ogarnęła literatów doby pozytywizmu skłoniła ich do pisania powieści naturalistycznych, lecz dopiero tacy pisarze jak Borbély połączyli naturalizm z realizmem, z pokazaniem wsi bez upiększeń i koloryzowań.
Losy narratora wykazują sporo zbieżności z biografią samego autora i pewnie spora część tej powieści ma charakter autobiograficzny. Zresztą niektóre ze scen są tak wyraziste i tak dramatyczne, że można wątpić w to, by czyjakolwiek wyobraźnia była zdolna do ich wymyślenia. Borbély obiecał rodzicom, że nie opublikuje swojej powieści za ich życia i słowa dotrzymał. Jej ukazanie się na rynku nie osiągnęło dlań skutku terapeutycznego, skoro odebrał sobie życie. Mam nadzieję, że tam, dokąd trafił, wreszcie znalazł ukojenie. Pomodlę się w tej intencji przy najbliższej okazji.
January 6, 2014
Its style is the most striking for me: the short, 'knocking' sentences,the way of speaking of the protagonists living in a village in the back of beyond....
While we get to know the weekdays of the villagers, several shameful episodes of the history of the recent past come to light. Hard to face the poverty-stricken ,outcast and contempted people's everyday struggles because they are considered strangers or rather intruders coming from Romania to a Hungarian settlement.The conflicts between the two neighbouring countries are shown in the novel from a new,unusual point of view.....
While we get to know the weekdays of the villagers, several shameful episodes of the history of the recent past come to light. Hard to face the poverty-stricken ,outcast and contempted people's everyday struggles because they are considered strangers or rather intruders coming from Romania to a Hungarian settlement.The conflicts between the two neighbouring countries are shown in the novel from a new,unusual point of view.....
April 22, 2018
"Ci sono momenti in cui si è più perspicaci e si vede più chiaro di quanto sia mai successo prima. O dopo, in un qualsiasi altro momento. Si è più perspicaci di quanto lo si sia abitualmente. All'improvviso si aprono le orecchie e si schiudono gli occhi, come se ne cadesse via la cataratta e si penetrasse con lo sguardo nei misteri del destino. Li si penetra, senza però riuscire a concepirli. Solo si intuisce qualcosa di cui si sa esattamente che è così. Tutto qua." (p. 258)
May 7, 2021
This is a remarkable book, intelligently written by a keenly perceptive poet, who had extraordinary insight and humane understanding of youthful memories and conceptions of a starkly cruel and confoundedly confusing world. I am reticent to recommend it, though, because the experience of reading it is nothing short of traumatic. I have great reverence for any writer who can distill the emotional life of a young boy into such purely rendered language that it searingly passes even the test of translation and time to burn itself into a stranger’s heart. But that doesn’t mean you should run out and read it.
As many other readers have remarked “This book wasn’t for me”, and they are correct. On the other hand, if you are psychologically prepared to confront a wide and nakedly laid bare assortment of physical and emotional trauma, and if you also happen to have a decent grounding in the history of Hungary - a depressing litany of lost hopes, missed chances and poor choices that perfectly mirror the despondent lifelines of most of the characters in The Dispossessed - than reserve a copy from the library right now. Better yet, buy your own copy, so you can read it unrushed and in small doses, as I did. At all costs, resist the urge to binge-read; too much trauma - even of the historical-literary variety - swallowed down too quickly will manifest unpleasantly in the subconscious. For, as distant and foreign as the events may seem as they spool out in their haltingly uneven and achronological fashion, filtered as they are through a bewildered child’s eyes, every word rings true, and lands as a heavy drop of rain. Too much at a time will accumulate and leave you feeling sodden and soiled. Take your time; it’s not a book to be savored, but to be endured and pondered, reverently.
As many other readers have remarked “This book wasn’t for me”, and they are correct. On the other hand, if you are psychologically prepared to confront a wide and nakedly laid bare assortment of physical and emotional trauma, and if you also happen to have a decent grounding in the history of Hungary - a depressing litany of lost hopes, missed chances and poor choices that perfectly mirror the despondent lifelines of most of the characters in The Dispossessed - than reserve a copy from the library right now. Better yet, buy your own copy, so you can read it unrushed and in small doses, as I did. At all costs, resist the urge to binge-read; too much trauma - even of the historical-literary variety - swallowed down too quickly will manifest unpleasantly in the subconscious. For, as distant and foreign as the events may seem as they spool out in their haltingly uneven and achronological fashion, filtered as they are through a bewildered child’s eyes, every word rings true, and lands as a heavy drop of rain. Too much at a time will accumulate and leave you feeling sodden and soiled. Take your time; it’s not a book to be savored, but to be endured and pondered, reverently.
April 25, 2017
A story of desperate struggle and poverty. It is sad and cruel, yet touching and brutally honest.
However, I am not sure if I would recommend it, even though I gave it a high rating. It is unbearably raw, brutal and vulgar in every aspect. Vulgar people, vulgar language....I found it offensive and disturbing at times. Seen through the eyes of a very young person it is the story of family love, pain and faint hope.
P.S. The author committed suicide in 2014, shortly after the book was published
However, I am not sure if I would recommend it, even though I gave it a high rating. It is unbearably raw, brutal and vulgar in every aspect. Vulgar people, vulgar language....I found it offensive and disturbing at times. Seen through the eyes of a very young person it is the story of family love, pain and faint hope.
P.S. The author committed suicide in 2014, shortly after the book was published
May 11, 2017
Durísimo libro sobre una familia en Hungría en los años 60. Muy realista y seco a la vez. Pero la historia la cuenta un chico de 11 años, y eso le da algo cercano, o más bien diría, hace más fácil acercarte a la historia. Se va brincando en el tiempo, y contando la entrada y salida de personajes, que estuvieron, que ya no están. Ser húngaro en el siglo XX si que estaba difícil. Es precioso y difícil libro, pero si lo recomiendo.
June 8, 2016
Autorovi sa nepáčilo, ako hovoríme o chudobe. Tak ju popísal. Prvočíslami, kuracincami, minulosťou, krvou zvierat, zúfalstvom. Dej sa odohráva na maďarskom vidieku za komunizmu, v hlinených domoch, pri jednej asfaltovej ceste. Hrdinovia majú nesprávnych predkov a prípadne sú aj príliš malí, aby sa bránili. Prosím pekne úctivo, prečítajte si.
March 7, 2024
Sokáig szemeztem vele, hogy akarom-e olvasni a mélyszegénységet és nyomort, ami még akkor is borzalmas, ha egy kisgyerek mindent elfogadó szemszögéből látjuk.
És ha brilliánsan van megírva is.
És mi van akkor, ha a teljes reménytelenség zseniálisan mégiscsak reménykeltő?
Olvasom és már az első oldalakon tudom, hogy nem jön el a Mesijás.
És ha brilliánsan van megírva is.
És mi van akkor, ha a teljes reménytelenség zseniálisan mégiscsak reménykeltő?
Olvasom és már az első oldalakon tudom, hogy nem jön el a Mesijás.
March 21, 2016
Komunizmus, maďarský vidiek, 50's a 60's. Žiadna história, či moralizovanie, ale opis života v chudobe. Takej čo zabúdame, že tu bola vo veľkom, čiastočne stále je a nehovorí sa o nej.
January 6, 2021
Amikor a Merítés-díj zsűrijében felmerült, hogy hozzuk létre a 2010-es évek best of listáját, rögtön ez a könyv jutott eszembe, hogy ezt még nem olvastam, pedig illene, mert szinte biztos ott a helye a tízben. Hogy miért nem olvastam még el? Talán leginkább azért, mert a recenziókból a nyomorirodalom csúcstermékének tűnt, és ebből annyit olvastam zsűritagként az elmúlt hat évben, hogy inkább mindig kitoltam ezt az olvasást. Pedig nem kellett volna.
Ez a könyv szerintem nem is annyira a szegénységről szól. Persze, áthatja minden oldalát, egy román határhoz közeli faluban vagyunk, a főszereplő család egy egyszobakonyhás viskóban tengeti, három kisgyerek, javarészben munkanélküli férj, kilátástalanság a köbön. Bevallom, először eltévedtem az időben, mivel nincs is támpont a regény elején, még az ötvenes évek végét is vizionáltam, annyira rákosista volt a hangulat, de mindenképpen a hatvanas évek első felére tettem a történéseket. Aztán egy idő után nyilvánvaló lett, hogy ezek a dolgok a ’60-as évek végén, a ’70-esek elején játszódnak. Ez már eleve kemény ütés, hogy ez akkor, így létezett. Hát már én is éltem. Igaz, pont az ország ellenkező pontján, egy megyeszékhelyen nőttem fel, szüleim munkások, nem volt kolbászból a kerítés (apám hentes, anyám nyomdász, így hús meg könyv volt otthon), de a könyvben leírtakhoz képest jómódban éltünk. Mégis, ennek ellenére is találtam kapcsolódási pontokat ennek a családnak az életéhez.
Borbély a regényben egy teljesen reménytelen paraszti világot ábrázol. Parasztnak lenni ebben az országban sosem volt egy főnyeremény. Horthy alatt kiérdemeltük a háromilló koldus országa jelzőt, és az a hárommillió nagyrészt paraszt volt. De nekik legalább ott volt az isten, hogy tartást adjon a mindennapjaiknak, egy kis reményt, hogy nem hiába gürcölnek. Rákosi és Kádár ezt is elvette tőlük, maradt helyette a babona, a középkor, a nagy semmi, meg persze a kocsma. Érdemes itt egy pillanatig elmélázni a címen. Furcsa szó a nincstelen, kettős tagadást tartalmaz, a semmihez kapcsolja a fosztóképzőt. Mondjuk, hogy vagyontalan, ami logikus, de mondjuk, hogy nincstelen, ami nem logikus, de a magyar nyelvben megengedett. Talán pont arra világít rá ez a nyelvi anomália, hogy nem csak az anyagi javak hiányát jelzi, hanem valamit ezen túl.
De hogy miért is nem nyomorregény. Ott van a gyerekszemszög, ami ugyan őszintébb, nyíltabb rátekintést ad azokra a dolgokra, amiket a felnőttek inkább a szőnyeg alá söpörnek, de tompítja is a szörnyűségek élet, mert egy gyerek sosem úgy éli át a szegénységet, mint a felnőtt, ha el is szenvedi, de a felelősség nem nyomja a vállát. Ami egy felnőttet agyonnyom, mint az apát és az anyát, az egy gyerek puha gerincét nem töri meg. Érezhető ez a narrátori hangból, ami folyamatosan elmagyarázza a tájszavakat (fűzfa, amit mi ficfának hívtunk stb.), távolságot tartva ettől a világtól, érzékeltetve, hogy itt egy visszaemlékezést olvasunk, egy túlélő emlékeit, szociografikus pontossággal. Mert akár szociográfiának is olvasható ez a könyv, olyan pontossággal írja le a falu életét, a kapcsolatrendszereket, az élet apróságait.
Az a fajta kegyetlenség, vagy inkább ridegség, ami a felnőttek életét megnyomorítja, a gyerek főhős révén az állatok vonatkozásában jelenik meg. Ha elfogadó közönnyel is tudtam olvasni az emberszereplők hányattatásait, Borbély olyan erővel jeleníti meg az állatok kínzását, kiszolgáltatottságát, mintegy rajtuk bemutatva a szenvedés fokozatait, hogy muszáj párhuzamot vonnom az ember-állat és ember-ember kapcsolatok között. Aki képes odaállni a kutya elé a lánc megengedte határon kívül tíz centivel, és a rosszullétig hergelni az állatot, attól embertársa se számítson semmi jóra. Illetve fordítva is igaz, vagy talán úgy igaz elődlegesen, ami rosszat kapnak a szereplők, azt a náluk is tehetetlenebbeken, az állatokon bosszulják meg.
De még mindig ott tartok, hogy miért is nem nyomorregény. Mert ez a regény elsősorban az identitás kérdésével foglalkozik. Az anya felmenői bevándorolt ruténok, de mint később kiderül az sem mindegy, hogy ezen belül huculok. Apai ágon a nagyanyja román, a nagyapja talán magyar, viszont az apja a pletyka szerint félig zsidó, merthogy az öreg Mózsinak tetszett meg az anyja még fiatalon. Gondolhatnánk, nem mindegy ez az érett kádárizmus mindent egybemosó egalitarianizmusában? Úgy tűnik, nem. A faluban nagyon is nyilvántartják, ki honnan jött. A büdös zsidózás hagyománya itt még nem veszett ki, pedig a faluban alapos munkát végeztek a háborúban, csak a Mózsi gyerek tért haza, ő az egyetlen zsidó a faluban. De ez már mindegy is, mert a zsidóság itt már elvesztette faji és vallási jellegét. Zsidó mindenki, aki más, aki többet akar, aki kitűnik, aki a többiek nyomorultságát mutatná meg a maga kiemelkedésével. Azt vissza kell rántani, el kell tiporni. Magasabb végzettséged van, mint a brigádvezetőnek? Mehetsz isten hírével, éhen is dögölhetsz. Ez az igazi tragédiája ennek a regénynek, ahogy a nyomort átörökítik a következő generációra. És ezért ad némi reményt a regényben használt visszatekintő narráció, mert talán a fiú ki tud lépni ebből az ördögi körből.
Az identitás nem csak nemzetiségi szinten jelenik meg. Számtalanszor elhangzik az anya szájából, hogy mi nem vagyunk parasztok. Hogy kik, arra nem kapunk választ. Pontosabban egyszer válaszol, akkor is az apjáról beszél, aki Horthy seregében volt kiképző altiszt. Azzal nem lehet dicsekedni. A saját nyolc általánosával sem. Igaz, az apának van egy szakmunkásbizonyítványa, de az meg már sok ide, csak irigységet szül. Meg úgy is félig zsidó, akkor marjuk el. Minek lehet itt lenni? Nincstelennek, identitás nélkülinek leginkább.
Ha még valamit ki akarok emelni ebből a regényből, az a nyelvének szépsége. Borbély költőhöz méltóan elegyíti az egyszerűséget a kifejezőerővel. Hadd álljon itt a végén egy gyönyörű leírása a reménytelen fáradtságnak:
”Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlenedett keze saját súlyával húzza le a hajáról a kendőt. Amikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. Aztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli mellett sokáig.”
Ez a könyv szerintem nem is annyira a szegénységről szól. Persze, áthatja minden oldalát, egy román határhoz közeli faluban vagyunk, a főszereplő család egy egyszobakonyhás viskóban tengeti, három kisgyerek, javarészben munkanélküli férj, kilátástalanság a köbön. Bevallom, először eltévedtem az időben, mivel nincs is támpont a regény elején, még az ötvenes évek végét is vizionáltam, annyira rákosista volt a hangulat, de mindenképpen a hatvanas évek első felére tettem a történéseket. Aztán egy idő után nyilvánvaló lett, hogy ezek a dolgok a ’60-as évek végén, a ’70-esek elején játszódnak. Ez már eleve kemény ütés, hogy ez akkor, így létezett. Hát már én is éltem. Igaz, pont az ország ellenkező pontján, egy megyeszékhelyen nőttem fel, szüleim munkások, nem volt kolbászból a kerítés (apám hentes, anyám nyomdász, így hús meg könyv volt otthon), de a könyvben leírtakhoz képest jómódban éltünk. Mégis, ennek ellenére is találtam kapcsolódási pontokat ennek a családnak az életéhez.
Borbély a regényben egy teljesen reménytelen paraszti világot ábrázol. Parasztnak lenni ebben az országban sosem volt egy főnyeremény. Horthy alatt kiérdemeltük a háromilló koldus országa jelzőt, és az a hárommillió nagyrészt paraszt volt. De nekik legalább ott volt az isten, hogy tartást adjon a mindennapjaiknak, egy kis reményt, hogy nem hiába gürcölnek. Rákosi és Kádár ezt is elvette tőlük, maradt helyette a babona, a középkor, a nagy semmi, meg persze a kocsma. Érdemes itt egy pillanatig elmélázni a címen. Furcsa szó a nincstelen, kettős tagadást tartalmaz, a semmihez kapcsolja a fosztóképzőt. Mondjuk, hogy vagyontalan, ami logikus, de mondjuk, hogy nincstelen, ami nem logikus, de a magyar nyelvben megengedett. Talán pont arra világít rá ez a nyelvi anomália, hogy nem csak az anyagi javak hiányát jelzi, hanem valamit ezen túl.
De hogy miért is nem nyomorregény. Ott van a gyerekszemszög, ami ugyan őszintébb, nyíltabb rátekintést ad azokra a dolgokra, amiket a felnőttek inkább a szőnyeg alá söpörnek, de tompítja is a szörnyűségek élet, mert egy gyerek sosem úgy éli át a szegénységet, mint a felnőtt, ha el is szenvedi, de a felelősség nem nyomja a vállát. Ami egy felnőttet agyonnyom, mint az apát és az anyát, az egy gyerek puha gerincét nem töri meg. Érezhető ez a narrátori hangból, ami folyamatosan elmagyarázza a tájszavakat (fűzfa, amit mi ficfának hívtunk stb.), távolságot tartva ettől a világtól, érzékeltetve, hogy itt egy visszaemlékezést olvasunk, egy túlélő emlékeit, szociografikus pontossággal. Mert akár szociográfiának is olvasható ez a könyv, olyan pontossággal írja le a falu életét, a kapcsolatrendszereket, az élet apróságait.
Az a fajta kegyetlenség, vagy inkább ridegség, ami a felnőttek életét megnyomorítja, a gyerek főhős révén az állatok vonatkozásában jelenik meg. Ha elfogadó közönnyel is tudtam olvasni az emberszereplők hányattatásait, Borbély olyan erővel jeleníti meg az állatok kínzását, kiszolgáltatottságát, mintegy rajtuk bemutatva a szenvedés fokozatait, hogy muszáj párhuzamot vonnom az ember-állat és ember-ember kapcsolatok között. Aki képes odaállni a kutya elé a lánc megengedte határon kívül tíz centivel, és a rosszullétig hergelni az állatot, attól embertársa se számítson semmi jóra. Illetve fordítva is igaz, vagy talán úgy igaz elődlegesen, ami rosszat kapnak a szereplők, azt a náluk is tehetetlenebbeken, az állatokon bosszulják meg.
De még mindig ott tartok, hogy miért is nem nyomorregény. Mert ez a regény elsősorban az identitás kérdésével foglalkozik. Az anya felmenői bevándorolt ruténok, de mint később kiderül az sem mindegy, hogy ezen belül huculok. Apai ágon a nagyanyja román, a nagyapja talán magyar, viszont az apja a pletyka szerint félig zsidó, merthogy az öreg Mózsinak tetszett meg az anyja még fiatalon. Gondolhatnánk, nem mindegy ez az érett kádárizmus mindent egybemosó egalitarianizmusában? Úgy tűnik, nem. A faluban nagyon is nyilvántartják, ki honnan jött. A büdös zsidózás hagyománya itt még nem veszett ki, pedig a faluban alapos munkát végeztek a háborúban, csak a Mózsi gyerek tért haza, ő az egyetlen zsidó a faluban. De ez már mindegy is, mert a zsidóság itt már elvesztette faji és vallási jellegét. Zsidó mindenki, aki más, aki többet akar, aki kitűnik, aki a többiek nyomorultságát mutatná meg a maga kiemelkedésével. Azt vissza kell rántani, el kell tiporni. Magasabb végzettséged van, mint a brigádvezetőnek? Mehetsz isten hírével, éhen is dögölhetsz. Ez az igazi tragédiája ennek a regénynek, ahogy a nyomort átörökítik a következő generációra. És ezért ad némi reményt a regényben használt visszatekintő narráció, mert talán a fiú ki tud lépni ebből az ördögi körből.
Az identitás nem csak nemzetiségi szinten jelenik meg. Számtalanszor elhangzik az anya szájából, hogy mi nem vagyunk parasztok. Hogy kik, arra nem kapunk választ. Pontosabban egyszer válaszol, akkor is az apjáról beszél, aki Horthy seregében volt kiképző altiszt. Azzal nem lehet dicsekedni. A saját nyolc általánosával sem. Igaz, az apának van egy szakmunkásbizonyítványa, de az meg már sok ide, csak irigységet szül. Meg úgy is félig zsidó, akkor marjuk el. Minek lehet itt lenni? Nincstelennek, identitás nélkülinek leginkább.
Ha még valamit ki akarok emelni ebből a regényből, az a nyelvének szépsége. Borbély költőhöz méltóan elegyíti az egyszerűséget a kifejezőerővel. Hadd álljon itt a végén egy gyönyörű leírása a reménytelen fáradtságnak:
”Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlenedett keze saját súlyával húzza le a hajáról a kendőt. Amikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. Aztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli mellett sokáig.”
March 26, 2021
Ez az a könyv, amit mindenki annyira érfelvágósan szomorúnak ír le, hogy olvasás közben el kell dugni otthon minden éles eszközt. Hát nem tudom, miket olvasnak azok, akik ezt mondják, de nincs benne életem 5 legnyomibb könyve között, az ezt megelőzően olvasotthoz képest pedig maga a sugárzó jövő.
Kétségtelen, hogy egy megnemnevezett falu cigánysorán játszódik a történet, egy kisfiú mesél a családjáról, a szegénységről, a gyökértelenségről, a múlt és a jövő hiányáról, a jövőbe vetett hit kiirtásáról, de ez a kisfiú mégiscsak csupa sugárzó élet. Akkor is, ha nagyon realisztikusan jelenik meg a külvilág, itt senki nem rejt költői képek mögé semmilyen testváladékot, az emberek durvasága, keménysége mögött nem nagyon csillog a szent szeretet, barátság, vagy együttműködés, sőt nemcsak hogy a közös eszmék hiányoznak, de ezek az emberek az eszme szó jelentését sem ismerik. Kórkép ez, a hatvanas évek végi társadalom legalsó, láthatatlan részéről. De milyen falu ez? Az anyuka egyszer megfogalmazza: aki jövevény, az áruló, aki elmegy, az áruló, aki más, vagy mássá változik, az áruló, aki okosabb náluk, az pedig zsidó. Nagyon vigyáz ez a közösség arra, hogy senki ne menjen, ne jöjjön, ne változzon, és nehogy gondolkodjon, és mivel az édesanya rutén bevándorló, így ő is, és a gyerekei is megbélyegzettek.
A mesélő kisfiú annyira szépen, érzelmileg korrekten meséli-elemzi a látottakat, annyira szépen éli át ezt a nyomort, hogy az első pillanattól ott van benne a jövő akkor is, ha ez a gyermekkor kitörölhetetlen. Értem, miért ez az egyik legmeghatározóbb darabja a magyar irodalomnak, ebben semmi proletár-, felkelő-, vagy parasztromantika, csak az, amire gondolni sem akarunk, ennek ellére letehetetlen, nagyon behúzós szöveg. Egyetértek azokkal, akik szerint ezt el kell olvasni.
Kétségtelen, hogy egy megnemnevezett falu cigánysorán játszódik a történet, egy kisfiú mesél a családjáról, a szegénységről, a gyökértelenségről, a múlt és a jövő hiányáról, a jövőbe vetett hit kiirtásáról, de ez a kisfiú mégiscsak csupa sugárzó élet. Akkor is, ha nagyon realisztikusan jelenik meg a külvilág, itt senki nem rejt költői képek mögé semmilyen testváladékot, az emberek durvasága, keménysége mögött nem nagyon csillog a szent szeretet, barátság, vagy együttműködés, sőt nemcsak hogy a közös eszmék hiányoznak, de ezek az emberek az eszme szó jelentését sem ismerik. Kórkép ez, a hatvanas évek végi társadalom legalsó, láthatatlan részéről. De milyen falu ez? Az anyuka egyszer megfogalmazza: aki jövevény, az áruló, aki elmegy, az áruló, aki más, vagy mássá változik, az áruló, aki okosabb náluk, az pedig zsidó. Nagyon vigyáz ez a közösség arra, hogy senki ne menjen, ne jöjjön, ne változzon, és nehogy gondolkodjon, és mivel az édesanya rutén bevándorló, így ő is, és a gyerekei is megbélyegzettek.
A mesélő kisfiú annyira szépen, érzelmileg korrekten meséli-elemzi a látottakat, annyira szépen éli át ezt a nyomort, hogy az első pillanattól ott van benne a jövő akkor is, ha ez a gyermekkor kitörölhetetlen. Értem, miért ez az egyik legmeghatározóbb darabja a magyar irodalomnak, ebben semmi proletár-, felkelő-, vagy parasztromantika, csak az, amire gondolni sem akarunk, ennek ellére letehetetlen, nagyon behúzós szöveg. Egyetértek azokkal, akik szerint ezt el kell olvasni.
August 11, 2021
“De miért mondják, hogy büdös zsidó?”, kérdezem.
“Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. (...) Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is.”
“Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. (...) Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is.”
August 30, 2024
Jedan cijeli dan sam razmišljao da ovo napišem - ljudi su ponekad stvarno govna.
October 28, 2019
Szedegetnem kell a gondolatmorzsákat, hogy leírjam mindazt, amit gondolok, érzek. Hogy miért, magam sem tudom, de A látogató-val tudnám párhuzamba állítani, mondatai valahol a semmiről és a mindenről szólnak egyszerre. A látogató a végtelen körmondatokba fullad bele, a Nincstelenek tőmondatai szinte ostoroznak, és a semmibe szállnak meghallgatatlanul. A Nincstelenek gyermeki szemszögből mutatja be a világot, A látogató a világ szemszögéből mutatja meg a gyermeket. A történetet mindkettőnél másodlagosnak érzem – a Nincsteleneknél nincs is a szó klasszikus értelmében vett történet –, kicsit l’art pour l’art, nagyon magyar, üzeni, hogy valami nem jó, valami eltörött, valami fáj.
Csak a Nincstelenekről:
Örülök, hogy saját gyermekkoromról nem írhatok ilyen könyvet, ugyanakkor rengeteg dolog volt ismerős, és ez által nem volt borzongató (pl.: kismacskaölés, csirkevágás), inkább közelebb hozta a falusi érzést. Hitelesen mutatta be, hogy mennyire nyomasztó lehet egy olyan kisközösségben élni, ahol ujjal mutogatnak az emberre, rajtad van a bélyeg, te vagy Hester Prynne, úgy, hogy esetleg nem is igaz, amivel vádolnak.
Amiért hiányzik az az egy csillag:
Szerintem túl tárgyilagos, nem tűnt elég „élményszerűnek”, nyelvezetéből adódóan néhol azt éreztem, hogy nem is a 60-as években vagyok, hanem a 19. században, a gyakori „mi úgy mondjuk, hogy” fordulatot néprajzi kislexikonként éltem meg. Végül a történetnélküliség sem tetszett, nem volt egy fonal, ami mentén haladt a könyv, élmények, benyomások halmaza, amik összeálltak a Nincstelenekké.
Ami nagyot ütött, a fatemplom története, és a Wass A. idézet, abban a szövegkörnyezetben, úgy leírva , respect.
Csak a Nincstelenekről:
Örülök, hogy saját gyermekkoromról nem írhatok ilyen könyvet, ugyanakkor rengeteg dolog volt ismerős, és ez által nem volt borzongató (pl.: kismacskaölés, csirkevágás), inkább közelebb hozta a falusi érzést. Hitelesen mutatta be, hogy mennyire nyomasztó lehet egy olyan kisközösségben élni, ahol ujjal mutogatnak az emberre, rajtad van a bélyeg, te vagy Hester Prynne, úgy, hogy esetleg nem is igaz, amivel vádolnak.
Amiért hiányzik az az egy csillag:
Szerintem túl tárgyilagos, nem tűnt elég „élményszerűnek”, nyelvezetéből adódóan néhol azt éreztem, hogy nem is a 60-as években vagyok, hanem a 19. században, a gyakori „mi úgy mondjuk, hogy” fordulatot néprajzi kislexikonként éltem meg. Végül a történetnélküliség sem tetszett, nem volt egy fonal, ami mentén haladt a könyv, élmények, benyomások halmaza, amik összeálltak a Nincstelenekké.
Ami nagyot ütött, a fatemplom története, és a Wass A. idézet, abban a szövegkörnyezetben, úgy leírva , respect.
November 29, 2018
Much to my own dismay, this apparently was not the book for me.
Immediately drawn in by the premise, I expected to adore it - however, I feel like it simply did not resonate with me the way it seems to have done with the majority of its readers.
Although I was extremely interested in the underlying issues – the poverty, social isolation and repressed memories – the manner in which they were portrayed throughout the book never fully managed to pull me in.
Presented in the form of a young boy's fragmented memories, the continuous descriptions of animal cruelty, sexual assault, violence and alcoholism seemed repetitive and inconsistent. While I understand that the living situation the author was trying to portray was, in many aspects, monotonous, hopeless and dull, it still seemed to me as if the story, as well as the character development, was never truly going anywhere.
Instead, it only amounted to a collection of disintegrating memories that - while often times realistically, effectively disquieting - never truly managed to paint a bigger picture or offer a new perspective for me personally.
Immediately drawn in by the premise, I expected to adore it - however, I feel like it simply did not resonate with me the way it seems to have done with the majority of its readers.
Although I was extremely interested in the underlying issues – the poverty, social isolation and repressed memories – the manner in which they were portrayed throughout the book never fully managed to pull me in.
Presented in the form of a young boy's fragmented memories, the continuous descriptions of animal cruelty, sexual assault, violence and alcoholism seemed repetitive and inconsistent. While I understand that the living situation the author was trying to portray was, in many aspects, monotonous, hopeless and dull, it still seemed to me as if the story, as well as the character development, was never truly going anywhere.
Instead, it only amounted to a collection of disintegrating memories that - while often times realistically, effectively disquieting - never truly managed to paint a bigger picture or offer a new perspective for me personally.
January 18, 2020
was the best book i read in 2017, something like knausgard was in 2019
August 7, 2021
Acabe de llegir la novel·la "Els desposseïts", de l’escriptor Szilárd Borbély, el narrador de la qual és un xiquet d’onze anys que viu a la Hongria comunista, prop de la frontera amb Romania, que passa fred i gana, i que pateix menyspreu i burles sistemàtics per banda de la comunitat rural on hi viu per ser ètnicament diferent (jueu? ortodox?), i també maltractaments físics per banda dels seus pares, que aboquen les frustracions en ell i la germana.
Cada pàgina que he llegit m’ha omplit el cor d’una pena acumulada que se’m feia difícilment suportable. ¿Tal vegada el xiquet Szilárd va viure una situació semblant i per això es capaç de descriure-la d’una manera tan precisa, tan detallada? ¿I tal vegada també per això, va suïcidar-se a la meua edat, amb mig segle viscut, tot i ser professor universitari i un escriptor d’èxit a Hongria?
Ja em passà amb la lectura de "Claus i Lucas", d’Agota Kristof, que també em va colpir molt. Em corpren molt, per més d'un motiu, la pobresa infantil i els maltractaments a la infància. Per això, em va deixar també molt tocat el llibre "Últims testimonis" d’Svetlana Aleksiévitx, que entrevista supervivents soviètics d’una Segona Guerra Mundial que els va enxampar quan eren xiquets. Com repeteixen el record de la fam!
És un encert que Edicions del Periscopi, que ens obri finestres a unes altres cultures, haja traduït "Els desposseïts". Cal dir que està escrit en un hongarés dialectal i als traductors Jordi Giné i Imola Nikolett Szabó no els resultaria gens fàcil la seua faena (de fet, han fet servir opcions dialectals diverses, també de l'apitxat, com "metxe" en comptes de metge. Trobe que no és pròpia de cap altra zona del domini lingüístic).
És un llibre molt bo que potser cal evitar si estàs patint una depressió.
#elsmeusllibres #llibresenvalencià #llibresencatalà
Cada pàgina que he llegit m’ha omplit el cor d’una pena acumulada que se’m feia difícilment suportable. ¿Tal vegada el xiquet Szilárd va viure una situació semblant i per això es capaç de descriure-la d’una manera tan precisa, tan detallada? ¿I tal vegada també per això, va suïcidar-se a la meua edat, amb mig segle viscut, tot i ser professor universitari i un escriptor d’èxit a Hongria?
Ja em passà amb la lectura de "Claus i Lucas", d’Agota Kristof, que també em va colpir molt. Em corpren molt, per més d'un motiu, la pobresa infantil i els maltractaments a la infància. Per això, em va deixar també molt tocat el llibre "Últims testimonis" d’Svetlana Aleksiévitx, que entrevista supervivents soviètics d’una Segona Guerra Mundial que els va enxampar quan eren xiquets. Com repeteixen el record de la fam!
És un encert que Edicions del Periscopi, que ens obri finestres a unes altres cultures, haja traduït "Els desposseïts". Cal dir que està escrit en un hongarés dialectal i als traductors Jordi Giné i Imola Nikolett Szabó no els resultaria gens fàcil la seua faena (de fet, han fet servir opcions dialectals diverses, també de l'apitxat, com "metxe" en comptes de metge. Trobe que no és pròpia de cap altra zona del domini lingüístic).
És un llibre molt bo que potser cal evitar si estàs patint una depressió.
#elsmeusllibres #llibresenvalencià #llibresencatalà
August 1, 2021
Fikcia? Beletrizované spomienky? Literatúra faktu?
Pre mňa próza, ktorú napísal básnik. Detskými očami. Krátkymi vetami. Krvavým perom.
Próza istotne vyčerpávajúca, ale práve preto autentická. Je to náročné čítanie, to áno, ale mám pocit, že čitateľa, ktorý vytrvá, postupne obdarúva. Szilárd Borbély skrátka vedel, čo robí. Text svojho života vŕšil tak disciplinovane, že skôr či neskôr (vo mne) spôsobil hĺbkový zásah. A toto musím fakt oceniť - stáva sa mi to čoraz menej. Preto dávam 5 hviezd.
A o čom to je?
O nekonečnej bezútešnosti. Nekonečná bezútešnosť sa nedá ničím deliť. Je samojediná. Hlavne tam, v bažinách, tam, kde sa východné Maďarsko stretáva so Slovenskom, Ukrajinou a Rumunskom.
Jedno z najlepších diel, ktoré som čítal. Áno, je to viac dielo ako kniha.
Ale kniha je to výborná :)
Pre mňa próza, ktorú napísal básnik. Detskými očami. Krátkymi vetami. Krvavým perom.
Próza istotne vyčerpávajúca, ale práve preto autentická. Je to náročné čítanie, to áno, ale mám pocit, že čitateľa, ktorý vytrvá, postupne obdarúva. Szilárd Borbély skrátka vedel, čo robí. Text svojho života vŕšil tak disciplinovane, že skôr či neskôr (vo mne) spôsobil hĺbkový zásah. A toto musím fakt oceniť - stáva sa mi to čoraz menej. Preto dávam 5 hviezd.
A o čom to je?
O nekonečnej bezútešnosti. Nekonečná bezútešnosť sa nedá ničím deliť. Je samojediná. Hlavne tam, v bažinách, tam, kde sa východné Maďarsko stretáva so Slovenskom, Ukrajinou a Rumunskom.
Jedno z najlepších diel, ktoré som čítal. Áno, je to viac dielo ako kniha.
Ale kniha je to výborná :)
Displaying 1 - 30 of 114 reviews