Sivil Toplum ve Devlet

by John Keane, Levent Köker (Translator), Aksu Bora (Translator)

“Sivil Toplum” terimi, Türkiye solunun gündemine ilk kez 1980’li yılların ortalarında girdi ama demokrasi ve siyaset konusunda anlamlı bir tartışma yürütme imkânı olarak kullanılmadan bir kenara atıldı. Klasik anlamda siyasetin tam bir kriz içine düştüğü günümüzde solun, kendine ait kavramları böylesine cömertçe harcama alışkanlığı yüzünden geldiği yer, giderek arkaik ve marjinal bir konuma sürüklenmesi ya da tamamen liberalleşerek kimliğini yitirmesi oldu. Etkili bir sol siyaset üretilemedi, çünkü siyaset yapmanın başka biçimleri, başka alanları tahayyül bile edilmedi. Kapitalizmle farklılaşarak “sahici bir sol alternatif kimlikle” yaşama çabası içinde olunmadı. Bu anlamda, bugün sosyalistlerin önündeki esas sorun “siyasetin yeniden tanımlanması” bizce. Üstelik bu hâlâ mümkün: Bütün geleneksel literatürün taranıp eleştirilmesi, kavramların yeni baştan içeriklendirilmesi koşuluyla...Batı’da son dönemde “sivil toplum” teriminin canlanması etrafında “yurttaşlık”, “kimlik”, “kamusal alan”, “demokrasi” ve “devlet” kavramları çok önemli tartışmaların odak noktası haline geldi. John Keane’in Demokrasi ve Sivil Toplum adlı çalışmasına eşlik eden Sivil Toplum ve Devlet bu tartışmaları bir arada sunan en kapsamlı ve en yeni derleme. Medeniyet kavramının doğuşundan toplum sözleşmesi anlayışının içerdiği ataerkil boyuta, Doğu Avrupa’daki totaliter rejim ve muhaliflerinden refah devletinin bunalımına dek çok geniş bir konu yelpazesine sahip. Yazılara bir ortak payda belirlemek gerekirse şu denilebilir: Yazarlar, “sivil toplum”u, lehinde ya da aleyhinde tavır alınabilecek bir siyaset ölçütü olarak değil, “sahici bir demokrasinin” oluşturulabilmesi için şu ya da bu yönlerden eleştiri ve düzeltme işlemlerine tabi tutulması gereken bir “müdahale alanı” olarak görüyorlar.Avrupa’nın çeşitli ülkelerinden on altı kuramcı, sivil toplum-devlet ayrımının kökenleri ve tarih içinde buna yüklenen anlamların değişmesinin yanı sıra ayrımın günümüzde taşıdığı sosyolojik anlamı da tartışıyorlar. Ama daha önemlisi totalitarizme karşı direnme, yeni muhafazakârlığın ve özelleştirmeciliğin yükselişi, yeni toplumsal hareketler, kapitalizm ve refah devletinin geleceği gibi güncel gelişmeler karşısında sivil toplum kavrayışının sunabileceği siyasal imkânlar üzerinde durarak pozitif öneriler getiriyorlar. Anti-politik politika, kamusal-özel alanlar arasındaki ayrımın yeniden çizilmesi, toplumsal görünürlüğün arttırılması, her türlü gizli örgütün ilgası bu önerilerden birkaçı...“Çevre”, “katılım” gibi “Sivil Toplum” kavramının da sindirilmeden tüketilmeye çalışıldığı ülkemizde “demokrasiyi derinleştirerek tanımlamak” gibi bir kaygısı olanlar için vazgeçilmez bir kitap...

Genres: Nonfiction

Paperback

First published January 1, 1993

About the author

John Keane is the professor of politics at the University of Sydney and the author of The Life and Death of Democracy.

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Nagyon lassan haladtam ezzel a kötettel, párszor ledobta az agyam a láncot, amíg benne tekertem. Szó se róla, Keane egy hihetetlenül rétegzett tudással megáldott társadalomtudós, aki azonban hajlamos a nyelvi körülményességre. Pedig tud ő lendületes is lenni, ez a nacionalizmusról szóló indulattal átszőtt fejezetekben válik nyilvánvalóvá. Csak épp nem akar. Ő alapos és mindenre kiterjedő kíván maradni, többnyire ráérősen ballagja körül a dolgokat, az olvasót is belekényszerítve ebbe a tempóba – ami mondjuk jó, mert így muszáj magamnak is kétszer-háromszor-hatszor átforgatnom magamban az olvasottakat.

És hát forgassam is, mert a téma megérdemli. A civil társadalom ugyanis a demokrácia alapja, sokkal inkább lényegi eleme, mint a rendszeres és ún. „szabad” választás*. A civil társadalom lényegében annak az érmének a másik oldala, aminek az egyik oldalán az állam van. Önszerveződő, önreflexív állampolgári közösségek komplex és állandóan változó hálózata, amelyek függetlenek a kormányzattól. Működésük során egyfelől kijelölik annak határait, másfelől pedig (és ez az, amit a populista kormányzatok elfelejtenek, vagy észre sem akarnak venni) bizonyos feladatokat átvállalnak tőlük. Létük garancia a demokratikus működésre, mert folyamatos visszajelzésekkel látják el az államapparátust, kapcsolatot teremtenek közte és a lakosság között, kritikát fogalmaznak meg felfelé, és közösségeket teremtenek lefelé.

Keane azonban túllép a civil társadalom idealista szemléletén. Számára a civil társadalom nem egyfajta társadalmi mennyország, hanem önmagában egy demokráciaparadoxon. Ugyanis nemcsak a pozitív állampolgári képességeket őrzi meg, hanem lényéből fakadóan folyamatosan újratermeli azokat az erőket, amelyek elpusztíthatják. A keretek, amelyek a civil társadalmat lehetővé teszik, szükségszerűen lehetőséget adnak ugyanis a demokráciakritikus csoportosulásoknak is. Nacionalistákat, oltáselleneseket, konteóhívőket, EU-szkeptikusokat nevelnek, akik aztán a civil társadalom védőszárnyai alatt megerősödnek, és megerősödve alkalmasint arra a következtetésre jutnak, hogy el kéne pusztítsák szoptatós dajkájukat**. Mert szeretik a pluralizmust, a vélemény- és sajtószabadságot, amennyiben annak léte értük dolgozik, de amint már nem, máris felszámolnák.

Ez egy komoly ellentmondás, de az a helyzet, hogy muszáj együtt élni vele. A demokrácia ugyanis olyan politikai rend, ami a folyamatos konfrontációra épül. Az állampolgár egyik feladata, hogy vitázzon, kiálljon érdekei mellett, összefoglalva: politizáljon. Ez sokaknak nem tetszik. Szívesen megszabadulnának az ezzel járó felelősségtől, átruházva azt egyetlen tekintélyelvű vezetőre. Ugyanakkor a demokrácia a konfrontációt mindig takaréklángon igyekszik tartani, kiherélve annak erőszakos jellegét – az autoriter rendszerben viszont a konfrontáció ugyan sokáig láthatatlan tud maradni, de ha végül felszínre kerül, többnyire csupasz lesz és véres, mert a civil társadalom nem tompítja haragját. Mondhatni, a civil társadalom az eseti, de brutális agressziót felváltja permanens, de élhetően piszlicsáré küzdelmekre.

Ugyanakkor akárhogy is, de Keane a priori veszi, hogy civil társadalom van. Én meg rezignáltan a Maslow-piramisra gondolok. Hogy akinek azon kell agyalnia, holnap mit eszik és mit iszik, attól milyen jogon várjuk el, hogy felelős polgárként érdekvédelmi szervezetek kialakításában ügyködjön. Nem áll szándékomban hozzátenni a magam sztereotípiáit az utóbbi napokban akuttá vált vidék-főváros szembenálláshoz (annál is inkább, mert aki valaha nyitott szemmel járt a Moszkván vagy a Blahán, tudhatja: a kiszolgáltatottság nem a vidék privilégiuma), ugyanakkor nehéz nem észrevenni a szakadékot. Ami (nézetem szerint) pont a civil társadalom hiányából ill. meglétéből fakad. És ez nem mentális különbség, sőt, hajlok rá, nem is pusztán szociológiai. Hanem egyfajta hálózatelméleti probléma. Aki ugyanis falun él, annak korlátozott számú kapcsolódási pont áll rendelkezésére a világgal, más emberekkel, más nézetekkel. Ha ezek közül a kapcsolódási pontok közül az állam csak néhányat elfoglal, eltorzít vagy kikapcsol, bénítóan leszűkülnek az állampolgár lehetőségei. Ezzel szemben ahogy haladunk a nagyobb népsűrűség felé (amelynek csúcsán a metropolisz van - nevezhetjük ezt rosszmájúan Budapest-Vassurány tengelynek****), annál inkább szaporodnak a potenciális közösségi kapcsolódási pontok. A kapcsolódási pontok szaporodása pedig lehetőséget teremt arra, hogy tájékozottabbak legyünk, jobb állást találjunk, valamint olyan embereket, akikkel érdemben megbeszélhetjük a minket érdeklő problémákat, és akik (akár) arra is hajlandóak, hogy velünk együtt tegyenek valamit a közösen megfogalmazott célokért. Az állam pedig nem tudja az összes kapcsolódási pontot leárnyékolni, kellemetlenkedik, de képtelen ellehetetleníteni azt az információáramlást, ami a civil társadalom egyik alapja.

Azt gondolom, a következő évek legfőbb feladata, hogy a társadalom minél szélesebb szegmensében megteremtsük az államfüggetlen közösségekhez való csatlakozás lehetőségét. Vagyis: növelni kell a kapcsolódási pontok számát a legkisebb faluban is. Ezzel teremtjük meg az esélyt, hogy a civil társadalmi hálózat ne csak budapesti (vagy szegedi, pécsi, nagykovácsi) anomália legyen, hanem ténylegesen magyar. Az ugyanis bebizonyosodott, hogy Keane-nek igaza van: civil társadalom nélkül nincs demokrácia. A civil társadalom nélkül, felülről megteremtett demokrácia csak üres héj, amit a legerősebb (és legcinikusabb) kutya játszva a maga képére formálhat.

* Azért „ún.”, mert egy választás csak névleg lehet szabad, ha nincs civil társadalom. De erre később visszatérek, reményeim szerint.
** Emlékezhetünk arra, hogy a fidesz az MSZP-től elszenvedett választási vereség után szintén visszavonult a civil szférába, és elkezdte szervezni a Polgári Körök*** rendszerét, amelyek elengedhetetlen elemei voltak a későbbi terjeszkedésnek. Amikor pedig hatalomra került, nekiállt vegzálni a civileket, mert pontosan tudja, hogy az a közeg, ami az ő felemelkedését lehetővé tette, esetleg másokat segíthet a célok elérésében.
*** A Polgári Körről jut eszembe: akkoriban még Márai, a polgárfenomén volt a fidesz kulturális ikonja, most meg Kis Grofó. (Amúgy tudja valaki, minek a rövidítése a "grofó"? Vagy nem rövidítés, hanem a "gróf" hosszítása?) Szerintem téved, aki ebben valami intellektuális zuhanórepülést lát. Egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban a fidesz még ugyanabban a kultúrában mozgott, amiben mi: Márait idézett, amire lehetett Bibót idézni, Szücs Jenőt, vagy akár másik Márait. Most viszont átment egy másik pályára, ahol a világ minden bölcs idézete hatástalan. Ezen a pályán vurstli van, hurkasütő, langyos sör, a színpadon meg Kis Grofó playbackel. És bár én herótot kapok Kis Grofótól, de el kell ismernem, az ő személye inkább zászlaja a magyar népléleknek, mint a Márai-Bibó-Szücs triász. Erre reflektálni logikus politikai lépés – és nem is önmagában ördögtől való. Hisz végtére is nekik nagyobb szüksége van az állami figyelemre, mint nekem, aki kösz, jól elvagyok a könyveim között. A bűn az, amikor ezt a társadalmi csoportot a politika konzerválja a maga leszakadtságában, elrakja (mint befőttet), hogy a legközelebbi választásnál is kéznél legyen.
**** Vassurány (https://24.hu/belfold/2022/04/06/gyer...) amúgy tökéletes példája annak, mennyire kontraproduktív a fidesz káderszelekciója. Ugyanis nyilván nem arról van szó, hogy a vassurányiak hülyébbek a magyar átlagnál, hanem egyszerűen arról, hogy a funkcionárius, akinek el kellett volna magyaráznia a szavazóknak, hová ikszeljenek, pont annyira tájékozott, mint azok, akiket tájékoztatnia kellett. Ez pedig tündökletes illusztráció ahhoz, mivé lesz az ország, ha kellő lojalitás esetén még az se baj, ha a káder történetesen orvosi értelemben idióta.

[Matty-Swytla · Rating 3 out of 5]

The beggining (about 30-40 pages) was ok and informative, the rest not so much, unfortunately. It can be an introduction to the whole civil society business, but not more.