Bármennyire is élvezem most ezt a sorozatot, bármennyit is vigyorgok közben és már türelmetlenül várom, mikor jutunk el már végre odáig, azért végig bennem motoszkál egy rossz érzés, ami miatt nem tudom felhőtlenül élvezni ezt a történetet.
Megértem Risát, hogy reménykedik és kitart, mégis bennem van, hogy ezt így egy év után el kéne engedni… És tök jó volt, hogy végül benne is felmerült, hogy feladja, mert csak megy az ideje ezzel és szenved, és annyira rossz, hogy közben a barátnője meg ráerőszakolja azt a döntést, hogy ne adja fel, meg már korábban is a vallomást… Persze, jobb volt úgy, hiszen mégis előrébb van az ember, hogy tudja, mit (nem) érez a másik, de annyival jobb lett volna, ha a többiek hagyják, hogy minden menjen a maga útján, mert azt gondolom, azért Ootaninak is idő kell, ahogy Risának is kellett, hogy másképpen tudjon nézni a lányra… És ez így, hogy közben árgus szemekkel figyelik őket, hogy megy a napi szintű kérdezgetés, célozgatás és hasonlók, csak nehezíti ezeket a dolgokat. Biztos nem könnyű az sem, amikor látod két emberen, hogy teljesen megvan köztük az összhang, és odavannak egymásért, még ha ezt maguknak sem vallják be, mégsem történik semmi. (Haha, ahogy velem meg a párommal volt. Egy emberben biztos vagyok, hogy már idegesítette, hogy nem történik semmi. Legalábbis a „Végre!” reakcióból ítélve. :D)
Szóval egy kicsit rossz szájízzel olvasok. Ezt a kötetet olvasva fogalmazódott meg bennem, hogy miért is van ez, mi zavar engem… Kicsit már Risa felől is zavart, ahogy Ootani felé kommunikálja ezt a dolgot vagy nem is tudom, hogy mondjam, persze azért Ootani is sokszor gáz volt, úgy éreztem, nem veszi eléggé komolyan Risa érzéseit. Azzal viccelődni, hogy pl. „így beszélsz azzal a fiúval, akit szeretsz” meg hasonlók, nekem sok volt. Jó, vicces is, meg úgy az egész történet ilyen, hogy amúgy remekül elszórakozom rajta, meg drukkolok, meg átérzem, meg minden, de így némi tapasztalattal a hátam mögött problémásnak érzek néhány dolgot. Talán az a baj, hogy belelátom a magam tapasztalatait, és azok alapján már annyira máshogy látok egy ilyen helyzetet. Talán ha nem rohanna így az idő a mangában, hogy eltelik olyan másfél év ezzel a szenvedéssel és várakozással – eddig a kötetig –, akkor lehet, hogy kicsit másképp érezném, hiszen azért Ootaniban is ott vannak azok az érzések (látni a fejlődést), mert éveket így szenvedni nem érdemes.