Befagy a Duna, és megnyílik a síparadicsom a Svábhegyen. 2019-et írunk, Európát és benne Magyarországot az izlandi vulkánok heves aktivitása nyomán bekövetkező globális lehűlés keríti hatalmába. Mátrai Ágoston, a Protokoll immár révbe ért főszereplője, konzulként dolgozik Reykjavíkban, ám amikor a mindent beborító hamufelhő miatt evakuálják a lakosságot, haza kell térnie Budapestre. A vulkáni tél lassanként beköszönt Magyarországra is. Vajon miként birkózik meg a magyar társadalom a váratlan katasztrófahelyzettel? Mihez kezd az épp regnáló szociáldemokrata- jobbközép kormány Magyarországon? Miközben a felső középosztály fényűző díszletek között zajló kényelmes életét felborítani látszanak a hó és jég alatt is forrongó szélsőséges csoportok. Mi történik, ha csődöt mond a logisztika, a pénz sem bizonyul hathatós cserealapnak a túléléshez, és előbújnak a hegy kísértetei is? Egyáltalán: mi lett Bill Clinton régi, jó világával? És miért nem megy el a farsangi bálba Orbán Viktor? A Legkisebb Jégkorszak korántsem utópisztikus látomás, hanem képtelenül valóságos korrajz a közeli múltunkról, jelenünkről és egy elképzelt jövőről. Térey János verses epikájának nagy lélegzetű, összegző alkotása, a szeszélyes európai apokalipszis hótól és jégtől szikrázó költészete.
E művet óhatatlanul összehasonlítottam magamban Egressy Százezer eperfá-jával – mindkettő egyfajta ökokatasztrófakönyv, ami (szűk!) társadalmi körképet ad egy természeti csapás sújtotta, elképzelt Magyarországról. De Téreynek sikerült az, ami Egressynek nem: megteremtette azt a valós regényteret, amin belül az eseményeket a realitás részének fogtam fel, de olyan szinten, hogy amikor este a 63-as busz húsz perccel indulás előtt beállt a megállóba, én konkrétan úgy éreztem, mintha a fagyhaláltól menekültem volna meg. Pedig nem is volt olyan hideg – de az irodalom kozmikus ereje ismét lecsapott! Nem azért, mert Térey prófétai éleslátással lenne felfegyverezve, vagy olyan nagyon valószerű volna (ami azt illeti, én például alig hiszem, hogy 2018-ra, de akár 2118-ra olyan kaliberű szocdem miniszterelnök termelődhet ki Magyarországon, mint a regénybeli Radák), egyszerűen olyan aprólékos részletességgel, olyan pontosan énekli meg a hóba ragadt Budát, olyan örök időknek szóló, szép és mégis szarkasztikus képet fest a Svábhegyről, az Istenhegyi útról, olyan bizsergetően életszerű, bár marginális kitérőket tesz szőlőhegyi mulatságokon, fáklyás felvonulásokon, hogy engem kilóra megvett magának. Mert ez a könyv mindamellett, hogy posztapokaliptikus tréfa és a társadalmi felszínesség kritikája, egyben az úri Buda eposza is annak jelenével és múltjával: séta a patinás villák árnyékában, és egyben pillantás a szekrénybe rejtett csontvázakra is.
Ami pedig a formát illeti, a Térey-stíl ezúttal is meggyőzött. A szabadvers gondolatritmusai szinte belekényszerítik az olvasót a megfelelő tempóba, ebben a módszerben az, ami prózában túlfinomodott vagy riasztóan cizellált lenne, botrányosan jól fest. Mit tudom én, hogy vannak-e mögötte megfelelő mélységek – nem mindenhol, talán –, de egész egyszerűen egy merő élvezet. Felvethetnénk persze, hogy ha megszüntetjük ezt a tördelési technikát, esetleg középszerű prózát kapnánk (ami azt illeti, a „szimpla” Térey-novellák engem valóban nem győztek meg eddig), de ez meglehetősen hipotetikus kérdés. Aki el akarja végezni ezt a kísérletet empirikusan, tegye meg, és utána esetleg (próbaképpen) tollal húzza be az összes elmaradt vesszőt a Cormac McCarthy-életműben is, hátha a végén kiderült, hogy csak egy unalmas posztwestern Zane Grey-átirat. Én a magam részéről csak szerettem szeretni.
Manír-epika ez a nagy verses elbeszélés, Eliték csodálatos élete a Nagy Hóban! A mirelitre fagyasztott szövegbuborékok Egy darabig jegesen érdekesek, Lefagy a világ, a felső tízezer Budán, a Svábhegyen, Duna jegén Parlamenten kívül, és így tovább – Ilyen, sorokból összeállt buborékokban élnek, Csupa modoros, sznob közhelyalak.
Élik nem is túl érdekes, bár kényelmesnek mondható, Gazdag és önhitt életük, vannak cédéik, nőik, Sokuk – nahát – ötvenes férfi pont, mindenféle fontos és komoly Magánéleti-szless-politikai krízisbe, egymás nőibe, volt nőibe bonyolodva, Száz oldalanként ha elejt egy-egy szimpatikus Megnyilvánulást az egész rohadt bagázs, de az se mentség.
Vaddisznók vannak, ez még jó. A helyszínek, a történelmi múlt Több szólamban, mindenféle értelemben Kísért.* Dübörög mellé popkultúra, Behallatszik néha ez (az olvasói) jelen, Igaz, a Téreyével zenei ízlésem ritkán találkozik, Generációs dolog lesz alighanem.
Persze a fiatalok, sokkal rémesebbek még ezeknél is, Lázadó vadpartizán szélsőségek, terroristák ők, akik Azt se tudnák mit csináljanak egy operabállal, ha beutalnák Őket mondjuk közszolgálatilag. Buták, otrombák, nyilván büdösek.
(Ilyen kekec szentimentális olvasót! Nekem Nem megy hatszáz oldaon, hogy egy Szimpatikus arcot se lássak kipirulni annyi téli jelenet Során, max áldozatot, és velük sem megy az együttérzés.) Kár, pedig egészen érdekes lehetne Hogy verses formában jól működjön egy ilyen.
*Ez egészen odáig van kihúzva, Hogy egy rendes – már értsd: nem „sámánista” – Szereplő rendes látomásokat szállít nekünk Migrénje helytörténet-mélyéből, szegény, fájós beszélő fej.
Pörgős, humoros és nagyon szórakoztató verspróza (jobb szót még nem találtam), rendkívül pontos jellemrajzokkal és társadalmi osztályleírásokkal.
"Úgy vélem, ennek ellenére sem lehet ráfogni A magyarságra, hogy nemzetként depressziós. Kétségtelen, vannak depressziós vonásai; És baj, hogy a rendszerváltás után föllazultak A társas hálózati kapcsolatok, A megbízható, szociális védőhálók. Úgy látszik, hogy egy új jégkorszak Kellett hozzá, hogy újjáépüljenek"
Boring story about the boring life of the most influental people in Budapest in a imaginary emergency situtation (though I have to admit it is a really realistic portrayal... I hope the volcanos on Iceland stay inactive for long)