Jó, ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni rá. Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként. A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál. Feldolgozni a nemzedékeken át cipelt gyászt, szavakat találni a megnevezhetetlen veszteségre. „emlékeznem kell / de nem tudom kire" olvassuk az egyik vers felütésében. Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig ugyanazt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább. Nem próbálnak ironizálni, nem félnek a pátosztól, és bár sokszor légiesen anyagtalanok, soha nem könnyedek. Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.
Hevesi Judit második verseskötete került először a kezembe, arról azt írtam, hogy „mert érzi azt az ember, ha hozzá tartozik valami.” És örülök, hogy ezt az első kötetéről is el tudom mondani. Szeretem a költészetét, a képi világát, a hangulatait.
mindenképp többször fogom még kezembe venni, hogy igazán közel kerülhessek hozzá. pontosan azt az érzést keltik a felsejlő, egyre ismétlődő képek, mintha mi is gyerekként élnénk meg a helyzetet: nem tudunk eleget, de túl sokat tudunk. sötétség van és madarak és nem tudjuk, kiben bízhatunk.
kegyetlen gyönyörűséggel inkább, mint gyönyörű kegyetlenséggel írja meg a lírai én jelenét és múltját Hevesi Judit, további ködöt teremtve a központozás hiányával (amely mégegy ok arra, hogy egy verset többször végigolvassunk).