Ez tipikusan az a fajta könyv, ami nem az irodalmi értékre hajt, hanem a téma önsúlyára bízza a faltörő kos szerepét. Nincsenek benne varázslatos mondatok, szerkesztéstechnikai ravaszságok - mondhatni, semmi, ami az irodalmi középszeren túlmutatna. Nem tesz mást, mint regénybe csomagolja a ruandai népirtással kapcsolatos releváns ismereteket, mégpedig úgy, hogy egy svájci humanitárius szervezet tagjának szájába adja azokat - így éri el, hogy az egész bennfentes információként csapódjon le az olvasóban, egy szemtanú vallomásaként.
Bärfuss könyve nem puszta eseménynapló, hanem a nyugati hozzáállás keserű kritikája is. Amíg a gyarmatosítás korszakát a kapzsiság és a gőg jellemezte, addig a XX. század végén újfajta európai bűnök domináltak: a naivitás és tétlenség. Számolatlanul öntötték a pénzt a térség kormányaiba, és közben nem akarták észrevenni, hogy ezek az összegek nyomtalanul eltűnnek a korrupt államelnökök zsebében. Rádióállomásokat finanszíroztak, de fel se tűnt nekik, hogy ezeken a rádióallomásokon a tuszik meggyilkolására buzdítják a hutu többséget. Megtanították a korszerű bürokratikus eljárásokra a hutu tisztségviselőket, akik az elsajátított tudással kiválóan tudtak koordinálni egy komplett népirtást. És amikor kirobbant az egész, amikor a gyilkosok hordái machetével a kezükben nekiindultak levadászni saját szomszédaikat, a nyugati közösség nem tett semmit. Nem fogta fel az egész horderejét, habozott, tétovázott, mismásolt, megpróbálta eltartott kisujjal kezelni a helyzetet.
Hozzáteszem, Bärfussnak van esze nem megmondani, hogy szerinte mit kellett volna tenni. Megvágni minden támogatást még idejekorán, hátha a ruandaiak az éhhalál meg a kolerajárvány közben nem érnek rá egymást agyonütni? Esetleg be kellett volna küldeni egy amerikai hadosztályt tokkal-vonóval, hogy annektálja az egész országot? Nem tudom. Senki sem tudja. Kínos helyzet - mintha az európai gyarmatosítók egykori bűnei mára annyira elgennyesedtek volna, hogy még a jó szándékot is rosszra fordítják.