Ohlsson az előző kötet végén úgy hagyta ott Martin Bennert, hogy az nyakig ül a kakiban. Olyan ellenfelek acsarkodnak rá, amelyekhez képest a Kannibál Gyíkemberek Nemzetközi Szabadkőműves és Nagyonbolsevik Társasköre csak nyugdíjas könyvelők túraszakosztálya. Ezek az ellenfelek ugyanis szervezettek, titokzatosak, kegyetlenek és ravaszak, markukban a rendőrség, és szemmel láthatóan mindent megtesznek azért, hogy Martin barátunknak kicsit se legyen jó. Kinyiffantanak bárkit, aki segédkezet nyújt neki, szóval Martin lassan egy kiflit se mer kérni a sarki péktől, mert még a végén szerencsétlen péket is gyanús baleset éri, amit aztán rá is kennek Bennerre. Összességében tehát az van, hogy Benner a kakiban, és legszívesebben olyan picire kuckósodná össze magát, mint egy induri mandula, de nem teheti, mert meg kell találnia Miót, az eltűnt kisgyereket, és nem mellesleg rá kell jönnie, ki és miért utálja ennyire. Csak sajna az van, hogy minél többet mozog, minél többet kérdezősködik, annál jobban szorul a hurok a nyakán. Na de ki fullad meg először? Aki Bennert üldözi, vagy akit Benner üldöz? Ez itt a kérdés.
Kicsit az lett, amitől féltem. Ugyanis ha egy szerző túl mélyre ássa el főhősét, és olyan elképesztő ellenfeleket kreál neki, mint Ohlsson, akkor saját magának is feladja a leckét. Mert ugye a megoldhatatlan feladatok azért megoldhatatlanok, mert nem igazán lehet megoldani őket. Ez ugye egy gordiuszi csomó, amit ki kell bogoznia az írónak: hogy a tök esélytelen főszereplő (akinek nincsenek például adamantiumkarmai vagy villámszóró kalapácsa - egyszerűen csak egy botcsinálta nyomozó) hogyan birkózik meg egy olyan hatalmas ellenféllel, akit objektíve lehetetlen legyőznie. Ohlsson eme ellentmondást nem feloldja, inkább csak fog egy bazi nagy kardot, és átvágja. Beveti ugyanis a titkos fegyvert, a reménytelen helyzetekbe került szereplők és írók mentőövét: a véletlent, a mázlit, no meg a hihetetlent. Amitől a vége, bevallom, egy kissé banálisnak hat. De azért ne panaszkodjak, nem volt rossz. Lekötött, pörögtek az események, az utolsó majd 150 oldalt csak úgy faltam. És legalább ennek nem volt függővége. Hála a Magasságosnak.
És ezúton is hadd kívánjak minden kedves olvasónak Boldog Karácsonyt, sok könyvutalványt, töménytelen bejglit, és elegendő savlekötőt, ha véletlenül úgy alakul.