Alternatív történelmi regény egy olyan Spanyolországból, amelyet a történelem egy bizonyos pontján lerohant (oh, pardon: „testvériesített”) a Birodalom. Következésképpen most a helyiek szolgák, az urak pedig az idegenek, akik szolgálataik jutalmául idilli kúriáikban tengetik életüket. Egy ilyen birtokon éldegél a vén, magatehetetlen ezredes is feleségével, nézik a cukkini növését, teázgatnak, ilyesmi – egészen addig, amíg fel nem bukkan egy csavargó, akit szemmel láthatóan túl sok emlék köt ehhez a helyhez. A feleség puskát ragad, mert az efféle csavargókat minden következmény nélkül le lehet puffantani, akár a szalonkákat – hogy ezt megtehetné, az minden elmond a rendszerről. Viszont nem puffantja le – és ez alkalmasint mindent elmond a feleségről. Innentől kezdve pedig kialakul egy nagyon tisztességesen ábrázolt viszony győztes és legyőzött, elnyomó és elnyomott között, amiből kirajzolódik egy diadalmas faj bűntudata, és az, amit ezzel a bűntudattal kezdeni lehet. Ígéretes téma, érdekes kifejtés, csak sajnos ezen kívül van ebben a regényben két dolog, ami zavart. Az egyik azért, mert túl sok, a másik azért, mert túl kevés.
Kezdjük a túl sokkal: a visszaemlékezések. Carrasco a regény minimum harmadát, de lehet, felét azzal tölti, hogy ábrázolja a csavargó, Leva fogságba esését, valamint szenvedéseit a távoli, hideg fakitermelő telepen. A baj az, hogy nemigen találtam ebben a részben olyat, amit ne írtak volna már meg (jobban) egyéb holokauszt- vagy gulágregényekben. Értem én, hogy a szerző meg akarta teremteni a kontrasztot az elnyomó és elnyomott életminősége között, csak azt hiszem, nem bízott eléggé az olvasóban (vagy magában) ahhoz, hogy elhiggye, ezt puszta utalásokkal is megteheti. Ezért inkább ábrázolt, hosszan, akkurátusan – csak éppen az erőt nem érzem benne.
Aztán a túl kevés: az alternatív történelmi szál. Egyszerűen csak ott van a háttérben a náci (?) rendszer, de nem sok minden van kezdve vele. Mert ez nem egy tanmese a diktatúra működéséről, hanem a gyarmatosító lelkiismeretének a regénye, ez világos. De ezt lehetett volna igazi történelmi helyzetekkel is illusztrálni, mondjuk a fehérek viselkedésével Dél-Afrikában, a németek viselkedésével Namíbiában, vagy akár a spanyol telepesek viselkedésével Argentínában. Az, hogy Carrasco behozta ezt az alternatív történelmi síkot, mégpedig ilyen kidolgozatlanul, számomra eléggé indokolatlannak tűnik: mintha pusztán azért tette volna, hogy a spanyol olvasók jobban átérezzék a fájdalmat. Talán úgy hitte, a spanyol olvasó is olyan, hogy az fáj neki igazán, ami a spanyolokkal történik. Csak hát lehet, ezzel más számára zárta le a teljes átélhetőség útját. Nem is tudom.
Van potenciál ebben a könyvben. Csak épp olyan lecsó, amit jobban össze kellett volna főzni.