Minél több (ön)életrajzot olvasok el, különösen, ha zenészét, annál inkább igaznak tűnik, hogy szinte mindegyik ugyanolyan. Mindegyikben van egy valamiben az úgynevezett normálistól elütő gyerek, aki aztán valahogy mégis társaságra lel egy pár hasonló különc közt, aztán miközben csinálnak valami forradalmit, magasra emelkednek, nagyot zuhannak, nyekkenős földetérésből feltápászkodnak, szimultán megdugnak és belőnek mindent és mindenkit, aztán valahogy a feltámadások alatt ránk erőltetnek valami second-hand mirelit-megvilágosodást is.
A gond ezzel az, hogy ez egy idő után kurva unalmassá válik/válhat.
A képlet itt is hasonló, de a Sex Pistols simán legendás gitárosának könyve mégse piszkálta ki ezt az érzést belőlem.
Konkrétan leég az arcomról a bőr, hogy már megint majdnem leírom, végülis le is írom ezeket a szokásos, blőd és üreges frázisokat most mindjárt, hogy Steve „kendőzetlen őszinteséggel” meg „húsbavájó kíméletlenséggel” "nagyító alatt vizsgálva" „néz szembe démonaival”, mert az a nagy újság, hogy nem tudok mást tenni. A Lonely boy a szó valódi értelmében őszinte, de egyben a szó legjobb értelmében mer kicsi is maradni. Megküzd a függőségekkel, meg a démonokkal, de mindezt a saját kicsit imádnivalóan cinikus módján meséli el, egy pillanatig sem sugallva, hogy mélyebb összefüggésekre bukkant volna, és ha bukkant is, azt sem próbálja rocksztármódra ránk erőltetni. Vállalja, hogy nem nagyon szeret és szokott olvasni, és szembenéz azzal is, hogy közel 40 éves koráig alig tudott írni és olvasni, tök természetesen elmeséli, hogy hogyan baszkurálja el mondjuk a 12 lépéses programot, és pöcsöl vele pár évig, vagy hogy hogyan élte meg a környékbeli pedofílok közeledését, vagy azt, hogyan molesztálta a nevelőapja. Ez vagyok én, ezek a sebeim és ilyen zenéket meg efféle kétségbevonható hülyeségeket csináltam, ezt és ezt loptam el, ennyit meg ennyit dugtam meg, hol egy ilyen, hol egy olyan cirmantott le az aluljáróban. Így és így mentem tönkre. Ha tetszik, az tök jó, ha nem, az se baj, olvass mást. Cheers mate.
A vén punk manapság transzcendentális meditációra járkál néha, de nem hiszi, és nem állítja, hogy az élete tótágast állt tőle.
Röviden tényleg mentes ettől a ki-ha-én-nem attitűdtől, ami sok ilyen életrajz sajátja. Saját jelentőségét nem nagyítja hülye jelzőkkel hatalmasra, de nem is bagatellizálja el.
De ez ilyen ízlésdolog, mert sokan harapnak az arrogánsabb önéletrajzokra is, és például azok közül Miles Davis önéletrajza szintén a kedvenc olvasmányaim közt van, de amikor ilyen kicsit bumfordian kisszerű, vagy hogy mondjam már, eszköztelen és sminknélküli életírással találkozom, az olyan nekem, mint a sivatagban egy pohár víz, vagy egy meglepetés-szopás a csajodtól hajnalban. Excuse my French, de érted. Flake önéletrajza (ha nem ismernéd: a Rammstein billentyűse), a Villanycigány volt ilyen jó.
Egy kurvajó rocksztori, szinte már Bukowski-nyersesség, fanyar brit humorral. Valószínűleg segít, ha képben vagy a Sex Pistols-t illetően, mert a páciens memóriája bevallottan olyan, mint a lukas vödör, de azt hiszem, anélkül is nagy fun lehet. Az biztos, hogy én elég rég szórakoztam ilyen jól bármin is.