Egy-egy boldog pillanatban a táborban is, a színpadon is azt érzed, hogy része vagy valami tökéletes egésznek. Amikor kiszalad belőled az ének, mintha nem is te lennél, aki csinálja. Amikor azt érzed, hogy ezt a délutánt nem adnád semmiért. Vajon miért nem? Mindenki vágyik a fényes pillanatra, az ünnepre. Hogy kilépjen a szürke, monoton menetelésből, amiből a hétköznapok összeállnak. Az Indián, az éneklés, régen a festés is ilyen volt…, ezt érzed, amikor szerelmes vagy, vagy lovagolsz egy harmatos hajnalon, és azonos vagy önmagaddal. Amikor tényleg indián vagy. Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz. Ilyen pillanatokban igazán megtudod, milyen egy indián, egy énekes, egy féri. Készen kell állni rá, alkalmasnak kell lenni. Többet nem tehetsz.
Tök jó volt. Féltem tőle, mert egy interjúkötetet olyan könnyű elrontani. De nagyon kellemes meglepetés volt, tetszett. A jópofa visszaemlékezéseket (amelyekről Cseh Tamás maga sem titkolja, hogy színezve lehetnek) árnyalja a halál árnyéka, a visszatekintés, a már-semmit-nem-érdemes-elrejteni hangulata, és ez valahogy anekdotagyűjteménynél többé teszi a könyvet. Íve is van, annak ellenére, hogy látszólag rendszertelenül ugrál az időben. Szuper, na.
Fura volt, Bérczes László kérdező énje végig nagyon ellenszenves volt, Cseh Tamás pedig teljesen szimpatikus. Gondolkodtam is, hogy most Bérczes László ilyen szuper szerkesztő, aki ennyire jól, a saját személyiségének projektálása nélkül tud sajtó alá rendezni élő szöveget? Vagy Cseh Tamás élőbeszéde volt ennyire jó, hogy nem is igényelt szerkesztést? De a könyv végén kiderül, hogy a szerkesztésben Tamás is részt vett, ami azért magyarázatot ad a dologra.
Összességében csak ajánlani tudom: ha nem ismered Cseh Tamás történetét, de szeretnéd megismerni, akkor nagyon fog tetszeni. Bérczes Lászó kérdéseit meg nyugodtan át lehet ugorni.