A Scientia Sacra nem könyv, hanem szellemi Himalája. Az ember eleinte magabiztosan indul neki — „csak néhány esszé, mit nekem” —, aztán pár oldal múlva rájön, hogy ez nem séta, hanem zarándoklat oxigénpalack nélkül. Hamvas itt már nem magyaráz, nem ironizál, hanem tanít. De nem úgy, mint egy professzor, hanem mint egy misztikus, aki a világ legtermészetesebb dolgáról beszél: az emberről, aki elfelejtette, hogy szent.
A Scientia Sacra a szellemi hagyomány enciklopédiája, ahol Buddha, Platón és Jézus békésen üldögélnek egy asztalnál, és Hamvas csak csendesen hozzájuk szól: „tudjátok, mind ugyanarról beszéltek.” A stílus sűrű, a gondolatok súlyosak, de közben van benne valami meglepően derűs: egyfajta öröm, hogy a világ – minden zűrzavara ellenére – mégis értelmes.
Ez a könyv nem arra való, hogy végigolvasd, hanem hogy visszatérj hozzá, újra meg újra, mint egy forráshoz. Néha bosszantó, néha felemelő, de mindig tiszta. Hamvas itt eléri azt, amit kevesen: nemcsak gondolkodik a szentről, hanem valahogy meg is idézi.
A végén az ember becsukja a könyvet, és csendben marad. Mert hirtelen minden szó túl hangosnak tűnik.