Azt hiszem ezek a sorok írják le legjobban, azt az egyszerű és őszinte szépséget, amelyet az élet tartogatnak nekünk, de mi mindig elszalasztjuk, a korlátok miatt, amelyekbe mi zártuk magunkat.
"Az emberek ott lent nem tudnak láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit, és úgy hívják, hogy bölcső. Aztán csinálnak egy nagyot, és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. Mindég egyik ládából a másik ládába. És a végin a földbe, és ott is csak ládába. Ennyi az egész életük. Azért olyan keserűek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserűek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak mozogni jól... Érted?"
"Tudja, sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak néha csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj. Nem volt így magával soha?"