Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944

by Krisztián Ungváry

A ​második világháború folyamán, a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat. Nemcsak a magyar csapatok viszonylag nagy részaránya, hanem bevetésük területi eloszlása is indokolja, hogy a megszállás történetével külön monográfia foglalkozzon. A Szovjetunióban a magyar megszállók két évig ugyanis a leginkább partizánveszélyes területen, a brjanszki erdőkben tevékenykedtek: emiatt a magyar megszállás és a szovjet partizánháború története egymástól elválaszthatatlan. Ugyanez érvényes a holokauszt ukrajnai történetére is. Katonai szempontból a magyar háborús részvételben a megszálló tevékenységnek legalább akkora jelentősége volt, mint a 2. hadsereg doni hadműveleteinek. Könyvünk egyrészt eseménytörténeti feltárás, másrészt túl a hadműveleti szempontokon, egyben társadalomtörténeti elemzés is. A német és magyar megszállók tevékenysége az erőszak brutális elszabadulásával járt. Ennek részletei Magyarországon ma még nem kellően ismertek. Kötetünk ezen a helyzeten szeretne változtatni.

468 pages, Paperback

First published January 1, 2015

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Ha egy történész olyan kutatási témáról akar publikálni, ami addig nem képezte közbeszéd tárgyát, és amiről (az akkor és azóta regnáló rezsimek áldásos tevékenységének hála) csak sporadikus* bizonyítékok maradtak fenn, akkor alapvetően két dolgot tehet:
a.) Lecsupaszítja az anyagot, esetleg kihagyja a nem egyértelmű vagy egymásnak ellentmondó adatokat, így a végén kapunk egyetlen követhető, határozott narratívát, amivel ugyan lehet polemizálni, de legalább világos történészi állítás.
b.) Szétteríti a tényeket és azokat az erős hipotéziseket**, amiket ugyan közvetlenül bizonyítani nem tud, de érzése szerint megkockáztathat, és hagyja, hogy az olvasó a rendelkezésére álló elemekből maga állítsa össze a saját narratíváját.
Ungváry a két opció közül inkább az utóbbit választotta, de az elsőről sem akart lemondani teljesen. Azonban a két módszer közötti ellentmondásokat nem mindig sikerül elsimítania – emiatt pedig joggal lehet kritizálni. Ugyanakkor az a puszta tény, hogy legolvasottabb magyar történészként bele mer vágni ebbe a kérdéskörbe, engem elnézésre hangol iránta***.

Amikor a magyar háborús részvételről van szó, akkor vagy a Don-kanyar, vagy a holokausztban vállalt itthoni részvétel szokott felmerülni – esetleg a szélsőjobb által kisajátított és agyonheroizált „kitörés” a budai ostromgyűrűből. Ugyanakkor a honvédség egyik legfontosabb feladata a keleti front mögöttes területein végzett megszállási tevékenység volt, aminek két járulékos eleme képezi Ungváry vizsgálatának fő tárgyát: a zsidók összegyűjtésében és kiirtásában való részvétel, illetve a partizánok elleni harc****. Különösen a második elem hatott az újdonság erejével, mind a partizánmozgalmak valóságával és eredményességével, mind a konkrét partizánvadászattal kapcsolatban. Ungváry leszögezi, hogy a partizánok tevékenysége sok szempontból túl van dimenzionálva – semmiképpen sem okoztak olyan mértékű kárt a tengelyhatalmaknak, mint amennyit a szovjet és posztszovjet történetírás nekik tulajdonít. Másfelől viszont az, amit a honvédek partizánvadászat címén műveltek, eleve kudarcra volt ítélve. Hiszen már csak létszámuknál fogva sem volt lehetséges, hogy ekkora területeket kontrolláljanak, felszerelésük pedig nem egy esetben gyengébb volt, mint a partizánoké*****. Ráadásul végtelenül kontraproduktív megoldást alkalmaztak – azzal, hogy falvakat gyújtottak fel, tömegeket lőttek agyon partizángyanúra hivatkozva, és harácsoltak, mint a veszett fene, elidegenítették magukat a lakosságtól és a partizánok oldalára állították őket. Nem menti fel őket, hogy sok esetben a partizánok sem tettek mást – ilyen értelemben az egész partizánháborúnak győztese nincs, viszont vesztese igen: a fegyvertelen civil lakosság, akinek aközött kellett választania, hogy kikkel löveti magát agyon azért, mert a másikuknak segített.

Ami a felelősség kérdését illeti, Ungváry könyvének számos vonzata van. A holokauszt esetében a felelősség vitathatatlan és közvetett – bár nem a magyarok húzták meg a ravaszt (néhány kivételtől eltekintve), de rendszeresen részt vettek a tömeggyilkosságok előkészítésében és biztosításában. A partizánvadászattal kapcsolatos felelősség azonban sokrétűbb, hiszen egyes területen a magyar egységek kifejezetten jó viszonyt ápoltak a lakossággal (sőt: akár a partizánokkal is, lásd Lengyelország esetét), emberségesnek mutatkoztak, más helyeken viszont túlteljesítették még a Wehrmacht direktíváit is. Ami azt jelenti, hogy a magyar felelősség leginkább egyéni volt – egy bizonyos egység tisztjei saját hatáskörben voltak embertelenek, akár a felsőbb utasítások ellenére is. Ami egyrészt érdekes dolgokat elmond a magyar parancsnoklási láncról és az alárendeltek fegyelméről, másrészt meg lehetetlenné teszi a felelősség áthárítását a németekre.

Összességében Ungváry könyvét olyan műnek láttam, amiben ugyan vannak nagyobb hibák, de csak azért, mert maga a könyv is nagyra tör. A kis hibákat hagyjuk meg a piszlicsáré történészeknek. Hehe.

* Sporadikus. Szeretem ezt a szót. Ha másra nem is, erre a szóra még húsz év múlva is emlékezni fogok ebből a könyvből.
** Egy példa. Ha azt olvassuk egy magyar század hadinaplójában, hogy elfogtak és kivégeztek (mondjuk) 1.000 partizánt, de a saját veszteség rovatban gyanúsan alacsony adatokat látunk, és a zsákmányolt lőfegyverek száma is elenyésző, akkor bizony erős hipotézisnek minősül azt állítani, hogy a honvédek ártatlanokat végeztek ki a puszta gyanú alapján. Csak egyszerűen 1.000 partizán jobban fest a jelentésben, mint 1.000 nő meg aggastyán.
*** Mondjuk alkalmasint azért ő a legolvasottabb történészünk, mert bele mer vágni ilyen témákba. Ki tudja.
**** Emellett nyilván a magyarok mindenféle adminisztratív feladatot is végeztek a területen, de ezekkel a szerző nem foglalkozik. Aminek köszönhetően valóban van némi féloldalassága a kötetnek.
***** Akadt olyan partizánegység, aminek még harckocsijavító-műhelye is volt.