What do you think?
Rate this book
Fekete kolostor - Feljegyzések a francia internáltságból
A kiváló erdélyi magyar író talán legmegrázóbb hangú írása az önéletrajzi ihletésű Fekete kolostor. A fogságban eltöltött idő borzalmairól, a kényszerközösségben formálódó emberi viszonyokról: barátságról, ellenségeskedésről, vonzalmakról, a gyötrelemben megszülető bajtársiasságról, és mindenekelőtt a szabadulás álmáról, a hazatérés reményéről szól ez a mesterien megmunkált, gyönyörű regény.
552 pages, Paperback
First published January 1, 1931
2 people are currently reading
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
September 1, 2020
Kuncz regénye úgy áll a magyar irodalomban, mint egy tanúhegy. Nem csak azért, mert ez az író egyetlen, ma is a köztudatban lévő műve, de maga az egész korszak sem tud felmutatni túl sok maradandó prózai művet. Tamási, Kosztolányi, Füst Milán, Karinthy, Tersánszky, Krúdy, Móricz, aztán nagyjából a végére is értem a felsorolásnak, ami a két háború közti, még ma is olvasott és értékes széppróza írókat illeti. Kuncz könyve tud valamit, ha ebben a szűk elitben meg tudott ragadni. Hogy az irodalmi értékei lennének-e ezek, azt én kétlem, de erről majd később. Ami sokkal nyilvánvalóbb, az a könyv témája, ami addig, valószínűleg, ilyen terjedelemben és mélységben nem jelent meg nyomtatásban. Megrázó lehetett ez még 12 évvel az események után is, mint ahogy ma is az, még ha ez nem is mondható el a szöveg egészére.
A regény eleje mindjárt egy sokk, ahogy ezt az előttem értékelők is kiemelik. Egy elmúlt világról tudósít, amikor még a szegény, de kultúrára szomjas emberek is eljuthattak mondjuk Franciaországba, hogy Marianne tápláló csecseiből közvetlenül szívják magukba a műveltséget. Még nem volt turistaipar, de volt leleményesség és szerénység, ami akár hónapokra is elegendő volt az élethez. Ebbe az idillbe rondított bele a hadüzenet, ami pillanatok alatt átminősítette az embereket, így a boche-okból fizetővendég helyett üldözendő ellenség lett (kicsit meglepett, hogy a boche gúnynevet egységesen használták az ellenséges polgárokra, eddig azt hittem, hogy ez csak a németeket jelentette). És a bosszú nem ismert határokat, évtizedek óta ott élő, anyanyelvüket jóformán nem is beszélő polgárokat hurcoltak táborokba. Na meg az összes turistát, tanulmányúton lévőt, minden „szőkét”. Elképzelni is nehéz az egzisztenciának ezt a hirtelen és hatalmas zuhanását.
Ez a regény azt az illúziót söpri el, hogy számít az ember, az egyén. BLM? Röhögnöm kell. ALDM – Any Lives Don’t Matter, ez van. Addig számítasz, amíg hasznot hajtasz, de rendkívüli helyzetben már ez sem számít, mindenki feláldozható tétel.
Erős indítás, amit egy hosszú, és kevésbé hatásos középső rész követ. Kuncz itt gyakorlatilag naplószerű részletességgel elmeséli, hogy mi történt velük, előbb Noirmoutier-ben (a Fekete Kolostorban), majd az Ile d’Yeu-i kazamatákban. Rengeteg szereplő, ülésrend szerint felsorolva, egymást követő események, amik egységgé kovácsolják a rabokat. Legalább is nemzetek szerint. Az igazi nagy tanulsága ennek a résznek, ahogy ezek a mindenféle emberek, művésztől a pincérig (az jó sok volt köztük) véd- és dacszövetséget kötnek, hogy elviselhetőbbé tegyék ezt a poklot.
Ami nem is tűnik pokolnak Kuncz leírásában. Inkább valamiféle cserkésztáborozásnak, hol vagyunk még a német Konzentrationslagerektől, itt rendszeresen csomagot, pénzt kapnak a rabok, akik a magukkal hozott holmijuk alapján akár gazdagnak is tekinthetőek a falak között. Ami a leginkább a szemére vethető Kuncznak, hogy itt megmarad az események leírásánál, és nagyon keveset kapunk belülről. Az író szemérmes módon nem nyílik meg, alig tudunk meg róla többet, mint más rabokról. Apja halálakor él át egy lelki válságot, de ez ritka. Jó példa a szemérmességére, amikor a rabok közötti homoszexualitásról ír, végig virágnyelven, szőrmentén, mindenki gondoljon, amit akar.
És hol van a felháborodás az igazságtalan bebörtönzésért? Hol van a düh, ami ilyenkor természetes lenne? Nem, Kuncz végig úriember marad, ő aztán le nem írná, hogy "békazabálók”, ő maximum egyénekre haragszik, mint a táborparancsnok, aki kicsinyes viselkedésével keseríti meg a rabok életét.
De a történések iránti érdeklődést is hiányoltam, mintha nem is érdekelné őket a háború állása, mi van az otthonnal. Mikor lesz már vége? – hát nem ez lebegne mindenki szeme előtt?
Aztán jön a sötét lezárás, a legkiemelkedőbb része a könyvnek, a 20. fejezettől (jellemző, hogy az előző résznek Egyszerű örömök a címe). 1917 végén járunk, a rabok egyre kimerültebbek, reménytelenebbek, többen már meghaltak, egyre romlik az élelmezés; Kuncz itt pótol be mindent, ami eddig kimaradt. A hit a győzelemben már oda, legfeljebb a békét óhajtja már mindenki. Aztán eljön a békekötés, de nem változik semmi. Látszólag a rabok már annyira belefásultak ebbe az életbe, hogy el sem hiszik, haza lehet még jutni. Már tudják, hogy a háború tönkretette azt a hazát, amiből elindultak, talán félelem is van bennük, hogy a fogolytábor „biztonságából” elinduljanak a bizonytalanba. A hazautazásukról rendelkező táviratot is teljes közönnyel fogadják. Azért elképesztő, hogy még a háború után fél évig fogva tartották őket (voltak, akiket még tovább), valamiféle kicsinyes és ocsmány bosszúja lehetett ez a francia adminisztrációnak, mert észérv nem sok szólhatott mellette (sőt, inkább ellene, hisz ha ’17-ben már hazaküldik ezt a lerobbant társaságot, csak újabb csapást mérnek az ellenség egészségügyére).
A regény végén visszatér, csak sokkal erősebben a tézis, miszerint az egyéni élet mit sem számít, sőt, még a visszatérés reménye is elveszett, mert nem lehet visszatérni a korábbi élethez, azt a háború elpusztította.
Nem tudom, készült-e összehasonlító elemzése A fekete kolostornak és a Sorstalanságnak, vagy, hogy Kertész írt-e Kuncz könyvéről, de nekem nagyon nyilvánvalóak a két regény párhuzamai, amik persze eleve adódnak a hasonló témából, fogolytáborba kerülés, majd szabadulás és hazatérés, de a rabok lelki formálódása is párhuzamot mutat, hisz már itt megjelenik Köves Gyurinak a már-már botrányosnak tekintett nézete a koncentrációs tábor boldogságáról (idézet), amikor Kuncz Dr. Herz halálos ágyánál ül, és az azt mondja neki: ”Nyugodtan halok meg, mert rám az életben már csak rossz várhat. Ami boldogság érhetett, azt itt a fogságban kaptam meg... Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szabadultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Hazudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod: soha oly boldog nem voltam, mint a fogságban...”
De például mindkét regény végén van egy villamosos jelent is, ami nem lehet véletlen. Érdemes lenne ezeket a párhuzamokat kielemezni, de biztos eszébe jutott ez már másnak is.
A regény eleje mindjárt egy sokk, ahogy ezt az előttem értékelők is kiemelik. Egy elmúlt világról tudósít, amikor még a szegény, de kultúrára szomjas emberek is eljuthattak mondjuk Franciaországba, hogy Marianne tápláló csecseiből közvetlenül szívják magukba a műveltséget. Még nem volt turistaipar, de volt leleményesség és szerénység, ami akár hónapokra is elegendő volt az élethez. Ebbe az idillbe rondított bele a hadüzenet, ami pillanatok alatt átminősítette az embereket, így a boche-okból fizetővendég helyett üldözendő ellenség lett (kicsit meglepett, hogy a boche gúnynevet egységesen használták az ellenséges polgárokra, eddig azt hittem, hogy ez csak a németeket jelentette). És a bosszú nem ismert határokat, évtizedek óta ott élő, anyanyelvüket jóformán nem is beszélő polgárokat hurcoltak táborokba. Na meg az összes turistát, tanulmányúton lévőt, minden „szőkét”. Elképzelni is nehéz az egzisztenciának ezt a hirtelen és hatalmas zuhanását.
Ez a regény azt az illúziót söpri el, hogy számít az ember, az egyén. BLM? Röhögnöm kell. ALDM – Any Lives Don’t Matter, ez van. Addig számítasz, amíg hasznot hajtasz, de rendkívüli helyzetben már ez sem számít, mindenki feláldozható tétel.
Erős indítás, amit egy hosszú, és kevésbé hatásos középső rész követ. Kuncz itt gyakorlatilag naplószerű részletességgel elmeséli, hogy mi történt velük, előbb Noirmoutier-ben (a Fekete Kolostorban), majd az Ile d’Yeu-i kazamatákban. Rengeteg szereplő, ülésrend szerint felsorolva, egymást követő események, amik egységgé kovácsolják a rabokat. Legalább is nemzetek szerint. Az igazi nagy tanulsága ennek a résznek, ahogy ezek a mindenféle emberek, művésztől a pincérig (az jó sok volt köztük) véd- és dacszövetséget kötnek, hogy elviselhetőbbé tegyék ezt a poklot.
Ami nem is tűnik pokolnak Kuncz leírásában. Inkább valamiféle cserkésztáborozásnak, hol vagyunk még a német Konzentrationslagerektől, itt rendszeresen csomagot, pénzt kapnak a rabok, akik a magukkal hozott holmijuk alapján akár gazdagnak is tekinthetőek a falak között. Ami a leginkább a szemére vethető Kuncznak, hogy itt megmarad az események leírásánál, és nagyon keveset kapunk belülről. Az író szemérmes módon nem nyílik meg, alig tudunk meg róla többet, mint más rabokról. Apja halálakor él át egy lelki válságot, de ez ritka. Jó példa a szemérmességére, amikor a rabok közötti homoszexualitásról ír, végig virágnyelven, szőrmentén, mindenki gondoljon, amit akar.
És hol van a felháborodás az igazságtalan bebörtönzésért? Hol van a düh, ami ilyenkor természetes lenne? Nem, Kuncz végig úriember marad, ő aztán le nem írná, hogy "békazabálók”, ő maximum egyénekre haragszik, mint a táborparancsnok, aki kicsinyes viselkedésével keseríti meg a rabok életét.
De a történések iránti érdeklődést is hiányoltam, mintha nem is érdekelné őket a háború állása, mi van az otthonnal. Mikor lesz már vége? – hát nem ez lebegne mindenki szeme előtt?
Aztán jön a sötét lezárás, a legkiemelkedőbb része a könyvnek, a 20. fejezettől (jellemző, hogy az előző résznek Egyszerű örömök a címe). 1917 végén járunk, a rabok egyre kimerültebbek, reménytelenebbek, többen már meghaltak, egyre romlik az élelmezés; Kuncz itt pótol be mindent, ami eddig kimaradt. A hit a győzelemben már oda, legfeljebb a békét óhajtja már mindenki. Aztán eljön a békekötés, de nem változik semmi. Látszólag a rabok már annyira belefásultak ebbe az életbe, hogy el sem hiszik, haza lehet még jutni. Már tudják, hogy a háború tönkretette azt a hazát, amiből elindultak, talán félelem is van bennük, hogy a fogolytábor „biztonságából” elinduljanak a bizonytalanba. A hazautazásukról rendelkező táviratot is teljes közönnyel fogadják. Azért elképesztő, hogy még a háború után fél évig fogva tartották őket (voltak, akiket még tovább), valamiféle kicsinyes és ocsmány bosszúja lehetett ez a francia adminisztrációnak, mert észérv nem sok szólhatott mellette (sőt, inkább ellene, hisz ha ’17-ben már hazaküldik ezt a lerobbant társaságot, csak újabb csapást mérnek az ellenség egészségügyére).
A regény végén visszatér, csak sokkal erősebben a tézis, miszerint az egyéni élet mit sem számít, sőt, még a visszatérés reménye is elveszett, mert nem lehet visszatérni a korábbi élethez, azt a háború elpusztította.
Nem tudom, készült-e összehasonlító elemzése A fekete kolostornak és a Sorstalanságnak, vagy, hogy Kertész írt-e Kuncz könyvéről, de nekem nagyon nyilvánvalóak a két regény párhuzamai, amik persze eleve adódnak a hasonló témából, fogolytáborba kerülés, majd szabadulás és hazatérés, de a rabok lelki formálódása is párhuzamot mutat, hisz már itt megjelenik Köves Gyurinak a már-már botrányosnak tekintett nézete a koncentrációs tábor boldogságáról (idézet), amikor Kuncz Dr. Herz halálos ágyánál ül, és az azt mondja neki: ”Nyugodtan halok meg, mert rám az életben már csak rossz várhat. Ami boldogság érhetett, azt itt a fogságban kaptam meg... Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szabadultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Hazudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod: soha oly boldog nem voltam, mint a fogságban...”
De például mindkét regény végén van egy villamosos jelent is, ami nem lehet véletlen. Érdemes lenne ezeket a párhuzamokat kielemezni, de biztos eszébe jutott ez már másnak is.
January 1, 2019
A book which is the ultimate proof that history is written by winners, "Black Monastery" is the untold side of the victims of war. And no, I did not read it in Hungarian, but I found a copy in English from 1934.
"Black Monastery" shares the unheard story of a Hungarian who is caught up by the events of the First World War in France. Actually, the story is autobiographical and the author experienced every single event described here. After the war started he, together with other Hungarians, Germans and Austrians, were imprisoned in imaginable conditions. First of all, they are sent to Noirmoutier (which translates into "black monastery"), although they are promised that they will be transferred into a neutral zone. The conditions in Noirmoutier are deplorable: men are overcrowded in tiny and cold rooms, they merely have a mattress, they eat only boiled vegetables and no meat or bread and they are forced to live in mere dirt, surrounded by rats. They must get water from a well which is kilometers away. They are all the time under the rule of cruel Administrators and severe soldiers, armed with bayonets. They are not even allowed to be walking alone. They are treated worse than criminals, although they did nothing wrong. The author, for instance, was a Hungarian intellectual risen with an affection towards the French literature. Other prisoners, were merely transiting France and the war caught up with them.
Under these conditions, the prisoners share everything: the food, their space, the small amount of money they were left with, their passions. They read together, they write plays and set up some type of a theater, they share their stories from the past and their wishes for the future. When things become bearable in Noirmoutier, the prisoners are moved in Île d’Yeu, a former fort which everybody knew was more severe. If Kuncz tried to escape Noirmoutier, he simply accepts his faith in Île d’Yeu, refusing to do anything else. Even worse, in the last months the Spanish influenza is causing many fatalities.
Through these nightmarish moments, he always finds reasons to think that there is hope: he becomes infatuated with a peasant girl, he becomes closer to God, he drinks wine with the local tradesmen, he shares stories with American soldiers, he develops a friendship with a dog. These are the things which make him stay alive so that he could finally reach Budapest. The moments when he is coming back East are breaking his heart, as he sees his homeland torn by war, filled with desperate people and, all in all, stranger. He is coming from a place filled with pain to a place filled with greater pain.
The book itself is not an easy ready and progress on it it's made rather slow. In the end, it is a confession of events which nobody wanted to relive. Each chapter is like a photograph of a scene: each character is described with maximum details as if the author saw them, right before his eyes, when he was writing the novel. Also, the atmosphere is overwhelming. Kuncz, actually died almost right after finishing "Black Monastery". It's like he left his soul in this book. This is an unknown reading to many, which presents an untold story from an unfamiliar point of view. Reading it, feels like a privilege really.
"Black Monastery" shares the unheard story of a Hungarian who is caught up by the events of the First World War in France. Actually, the story is autobiographical and the author experienced every single event described here. After the war started he, together with other Hungarians, Germans and Austrians, were imprisoned in imaginable conditions. First of all, they are sent to Noirmoutier (which translates into "black monastery"), although they are promised that they will be transferred into a neutral zone. The conditions in Noirmoutier are deplorable: men are overcrowded in tiny and cold rooms, they merely have a mattress, they eat only boiled vegetables and no meat or bread and they are forced to live in mere dirt, surrounded by rats. They must get water from a well which is kilometers away. They are all the time under the rule of cruel Administrators and severe soldiers, armed with bayonets. They are not even allowed to be walking alone. They are treated worse than criminals, although they did nothing wrong. The author, for instance, was a Hungarian intellectual risen with an affection towards the French literature. Other prisoners, were merely transiting France and the war caught up with them.
Under these conditions, the prisoners share everything: the food, their space, the small amount of money they were left with, their passions. They read together, they write plays and set up some type of a theater, they share their stories from the past and their wishes for the future. When things become bearable in Noirmoutier, the prisoners are moved in Île d’Yeu, a former fort which everybody knew was more severe. If Kuncz tried to escape Noirmoutier, he simply accepts his faith in Île d’Yeu, refusing to do anything else. Even worse, in the last months the Spanish influenza is causing many fatalities.
Through these nightmarish moments, he always finds reasons to think that there is hope: he becomes infatuated with a peasant girl, he becomes closer to God, he drinks wine with the local tradesmen, he shares stories with American soldiers, he develops a friendship with a dog. These are the things which make him stay alive so that he could finally reach Budapest. The moments when he is coming back East are breaking his heart, as he sees his homeland torn by war, filled with desperate people and, all in all, stranger. He is coming from a place filled with pain to a place filled with greater pain.
The book itself is not an easy ready and progress on it it's made rather slow. In the end, it is a confession of events which nobody wanted to relive. Each chapter is like a photograph of a scene: each character is described with maximum details as if the author saw them, right before his eyes, when he was writing the novel. Also, the atmosphere is overwhelming. Kuncz, actually died almost right after finishing "Black Monastery". It's like he left his soul in this book. This is an unknown reading to many, which presents an untold story from an unfamiliar point of view. Reading it, feels like a privilege really.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews