"- Megszedtük - mondtam.
- Mit szedtetek meg? Mi? Ne röhögtess ki! Mit szedtetek volna meg?
- A normát - mondtam, s megszorítottam a lány karját, hogy ne féljen.
- A négy ládát, a négyet?
- Annyit kell, nem?
- Fejenként - emelte fel az ujját -, kettõtöknek nyolcat.
- Annyit - mondtam, s hogy ott van a sor végén a bokor alá becsúsztatva.
A fickó odacsörtetett a ládákhoz, húzta az ujjait a ládák oldalán, számolta, hogy négy, meg megint négy. Aztán rakosgatta ide és oda, mert az alsók biztosan félig vannak, vagy teljesen üresek.
- Biztos homokkal nyomták tele az alját, vagy fûvel - kiabált.
Mentem felé, a lány maradt a fa alatt egyedül.
- Nincs benne homok, az nincs, meg fû se, csak ribizli.
- Lehetetlen - kiabált -, az lehetetlen, hogy egy pesti gimnazista ezt megcsinálja, az lehetetlen, érted! - És nekifogott kiforgatni sorban a ládákat. Kupacokba dõltek a szemek, csupa tört bogyó, mint a vágóhídon az alvadt vér.
- Szedjétek össze - kiáltotta, amikor a nyolcadik ládával is végzett, s hogy aki hamar meg tudja szedni a normát, annak többet kell, annak magasabb a norma, mert az úgy igazságos. Az nem lehet, hogy amíg a többiek dolgoznak, egyesek a fa alatt heverésszenek. Ment el, kiabálva távolodott. Nem értette, hogy miképpen telhettek meg ilyen gyorsan a ládák. Egyszerûen nem értette." - Háy János Építőtábor című novellájából.
Már csak ezért az egy bekezdésért is érdemes volt elolvasni az egész könyvet. De ettől az egy bekezdéstől függetlenül is érdemes volt. Háy Jánostól érdemes eltanulni, hogyan lehet (szokás? illik?) a közelmúltról mesélni. Ha egyszer eljön az ideje, hogy a saját ifjúságomat elmeséljem, már lesz egy jó támpontom az induláshoz.