A Sátán ezúttal nem Moszkvába érkezett – bár egyes források szerint onnan el se ment -, hanem Írországba. Most épp Dr. Vladnak hívják, de szokás szerint elbűvölő: elegáns, művelt, udvarias, és úgy masszírozza ki a görcsöt a kisvárosi hölgyek derekából, mint egy kisisten. Mindenkit megbabonáz, mindenki szereti, mert hát az ördög már csak ilyen. A díszzsebkendő olyan nettül kandikál ki az öltöny mellzsebéből, hogy Kötter Tamás belesápad, és ha saját verseit szavalja gitárkísérettel, elolvad a jónép.
De igazából nem is Dr. Vlad a főszereplő. Hanem Fidelma, akit a bűvkörébe von. Mert igazából az ördög nem is annyira érdekes. Sőt: unalmas. Mert bele van zárva a saját hazugságaiba, azokat szajkózza szüntelen, amíg végül el nem hiszi az összeset. Ha a tetszetős külső mögé nézünk, a kényszeresség monotóniáját látjuk. De az áldozat, Fidelma, más tészta. Ő képes változni, sokkal inkább érdemes a figyelmünkre, mint a kísértő. Ő az, aki Dr. Vlad hatására lemerül egy olyan világba, amiről addig, a nyugodalmas ír kisvárosiságban fogalma sem volt. Megismeri azokat, akiket ide-oda dobált a történelem, egyfajta alvilági alászállásban van része, aminek hatására lehetősége lesz új emberré válni.
Nagyon szép, nagyon érzékeny történet. Ha van tanulsága, hát az, hogy nem a gonosz a lényeg. Nem kell mindig az ő motivációit kutatni, ha kérdezzük, úgyis csak hazudik, összehord hetet-havat arról, hogy ő csak visszaütött, mi több, nem is ütött meg senkit, csak belerohantak a védekezőn felemelt öklébe, aztán színtiszta provokációból meghaltak, belehulltak a saját maguk által ásott gödörbe, persze csak miután aljas módon megkínozták magukat, kezüket pedig szögesdróttal hátrakötözték. Nem, a gonosszal nem kell foglalkozni.
Aki méltó a figyelmünkre, az az áldozat. Vele kell törődnünk.
(Megjegyz.: nem szoktam más olvasói véleményekre reflektálni, még közvetve se, de valamit azért megjegyeznék. Szerintem ez a könyv azért hív elő negatív értékeléseket, mert szándékosan keresztbe tesz az olvasói elvárásoknak. Ahogy elkezdi a démoni Dr. Vlad érkezésével, abba a hitbe ringat minket, hogy itt egyfajta variációt látunk majd a Mario és a varázslóra: adott egy gonosz, aki megbűvöli a közösséget. De O'Brien csak addig írja ezt a sztorit, amíg el nem hisszük, hogy akár ezt is meg tudná írni. Aztán rövidre zárja az egészet, és elkezd azzal foglalkozni, ami valóban érdekli: az egyéni szenvedéstörténetek végtelenségével. Ez egy tudatos - és bátor - döntés, aminek fontos üzenete van. Az, hogy a gonoszt érdemén felül tiszteljük meg, amikor folyton a főszereplő pozíciójába helyezzük. A popkultúra a Nesbo-krimiktől a Marvel mozikig óriási hype-ot kerít az antagonista köré, mintha körülötte forogna minden. Pedig nem a vihar a lényeg, amit támaszt. Hanem azok, akiken a vihar átcsapott.)