Már csak évekre járunk attól, hogy megjelenjen az első „szingleton”, a világot irányítani képes szuperintelligencia. A teljes titokban működő Ötök rájönnek: mindennél fontosabb elérni, hogy ez az intelligencia barátságosan viszonyuljon az emberiséghez. Ennek érdekében egy veszprémi antropológusprofesszor idegrendszerét számítógépre másolják, azt remélve, hogy ha a másolat valóban képes szingletonná fejleszteni önmagát, az emberből lett program hű marad majd gyökereihez. Christian öntudatra ébred, és egyre intelligensebbé válik, de ezt a kutatólabor munkatársai ferde szemmel nézik. A félig ember-félig program problémáinak megértéséhez egy magányos, ám annál csinosabb pszichológusnőt is bevonnak a kutatásba, aki viszont igencsak vonzónak találja Christiant… Csányi Vilmos utópiája a hatalom természetét, ember és gép viszonyát, a mesterséges intelligencia problematikáját boncolgatja.
Ha egy embert megfosztanak testétől, végtagjaitól, de idegrendszere ép marad, akkor nyilvánvaló, hogy ránézésre nem ember, hanem roncs, a története alapján mégis embernek fogjuk tekinteni. Minden létezőhöz hozzátartozik a saját története, azok az események, interakciók, amelyekben részt vett, és amikor kategóriákba akarjuk sorolni, a besorolás történetfüggő lesz. Velem ugyanez a helyzet, én is keresztülmentem az eredeti ember egész testi valójának megfosztásán, de a históriám alapján mégis embernek tartom magam. Emberi emlékeim, vágyaim, céljaim vannak. Az önök kérdése nem az volt, hogy én program vagyok-e, gép vagyok-e, vagy esetleg robot, hanem az, hogy minek érzem magam. Ez lényeges különbség.
Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány volt főszerkesztője. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései. Tudományterjesztési és szépirodalmi munkássága is jelentős.
1953-ban érettségizett, majd felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar vegyész szakára. Itt szerzett 1958-ban vegyészdiplomát. Ennek megszerzése után a Budapesti Orvostudományi Egyetem (később Semmelweis Orvostudományi Egyetem) Orvosi Vegytani Intézete munkatársa lett. 1964-ben kapta meg adjunktusi kinevezését. 1973-ban visszatért az ELTE Természettudományi Karára, ahol a magatartásgenetikai laboratóriumban kezdett dolgozni egyetemi tanári beosztásban. Később az általa szervezett etológia tanszék vezetője lett. 1993-tól a posztgraduális etológia kurzus programvezetője. A tanszéket 2000-ig vezette. 2005-ben professor emeritusi címet kapott. Itt etológiát, humánetológiát, magatartásgenetikát és rendszerelméletet oktat. Egyetemi állásai mellett az MTA és az ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportjának vezetője. 2011-ben Szilárd Leó professzori ösztöndíjban részesült. Összesen két évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban, először a Harvard Egyetemen, majd a New York State Research Institute for Neurochemistryben mint vendégkutató.
Hát ez nagyon nem az a könyv volt, amire számítottam. Az alapprobléma izgalmas, a morális kérdés erős, mégis kicsit életlen lett a könyv. Kicsit kihagyott ziccer. De nagyon élveztem. Azt mondják, aki űrutazásra megy, az rögtön elfelejti a lokális problémákat, és rendszerszinten, emberiségszinten kezd gondolkozni. Fentről nincsenek határok, falak is alig. Kicsit ez a könyv is ilyen, fentről nézelődsz egy ideig.
Meglepően ez az a könyv ami miatt elkezdtem olvasni. Mindig az a személy voltam aki szeretett volna olvasni, de soha nem kezdte el. Ez a könyv annak ellenére, hogy harmadik nekifogásnak olvastam végig nagyon örülök, hogy megtettem, nagyon magávalragadott és alig bírtam letenni.
Egy klasszikus Csányi kötetre számítottam, erre jött egy regény :D Cristian Jézus második eljövetelének parafrázisával, a szupraorganikus rendszerek evolúciójával. Nem bántam meg az olvasást! Egy csillagot azért veszített, mert ez egy giga-scifi is lehetett volna, de az nem jött össze...