Kevés krimit olvasok, ezt előrebocsátom. És mivel keveset, ezért módomban áll válogatni: csak azok kerülnek kezembe, amelyekről jó recenziókat találtam, vagy nagyon megragadott a fülszövegük. Elvárásaim is karcsúak velük szemben: egyfajta méregtelenítés, vagy ha úgy tetszik, gyomormosás, ha megülte az emésztőrendszeremet a honi szépirodalom. Mindez persze nem akadályoz meg abban, hogy határozott véleményem legyen velük kapcsolatban, sőt, uram bocsá' kategorizáljam őket. De akárhogy is: ez a krimi nekem bejött.
Azért jött be, mert jól van megírva. Jók a szereplők, jók a nyomozók, a gyanúsítottak, de még az a kutya is jó benne. Bussi tudja, hogy a krimi úgy működik igazán, ha hagyunk teret a szereplőknek kibontakozni, ha nemcsak azt írjuk bele, amit muszáj, hanem azt is, ami színt ad nekik* – így aztán a figuráinak jelleme, arca lesz. (Az egyik nyomozója például fugikarnofil. Mindig vágytam egy fugikarnofil szereplőre. Bár eddig nem körvonalazódott bennem.) Ráadásul telitalálat, hogy minden Monet meg az impresszionisták körül forog, így ugyanis az egyszeri olvasó úgy érzi, nem csak krimit olvasott, hanem megnézett a Spektrumon egy epizód ismeretterjesztő műsort a francia festőművészetről, mégpedig egyszerre.
Persze ha a nyomozati szál nem klappol, akkor az egész lehet jó könyv, ugyanakkor rossz krimi – de itt a nyomozás is eredeti. Vannak ugye azok a krimik, amiben az olvasó csak azt tudja, amit a nyomozó észlel (lásd Agatha Christie legtöbb regényét), és mondhatni, ez az igazán korrekt eljárás, mert (elméletileg) egyenlő esélyekkel indulnak a rejtvényfejtésben. Bussi más utat választ, a nyomozók mellett párhuzamosan több szálat is futtat, és olyan információkat is megoszt velünk, amelyeket szerencsétlen zsernyákokkal nem. Ez azonban csak első blikkre versenyelőny, mert ahogy caplatunk előre a szövegben, olybá tűnik, ezek a többletinformációk nem visznek előrébb, inkább csak összezavarnak minket – mintha a mennyiség nem minőségbe, hanem káoszba csapna át. De ez a káosz – helyesebb volna talán termékeny homálynak nevezni – nem vesz el az olvasás értékéből, inkább valami bizsergető izgalommal hajt előre bennünket a szövegben, ő a kocsis, aki az ostorával noszogatja az olvasót, hogy gyí, te olvasó, gyí, nincs már messze a megoldás.
A megoldás. Hát igen. Csak cöcögni tudok, ha a könyvborítón olyat látok, hogy „a modern detektívregény történetének legötletesebb csattanója”, mert hát egy ilyen felütés után óhatatlanul minden végkifejlet csalódást kelt majd. De itt nem keltett. Okos pacák ez a Bussi.
Jó volt, na. Megméregtelenedtem tőle.
* Következésképpen én vagy nem tartom túlírtnak ezt a regényt, vagy tolerálok egy bizonyos fokú "túlírtságot". Nem vagyok oda az akadálypálya-jellegű krimikért, ahol az író addig kergeti nyomozóit egyik konfliktusból a másikba, egyik potenciális bűnöstől a másikig, amíg aztán valamelyik gyanúsított megunja a rohangálást és megpróbálja kinyírni a főhőst - na, innen tudjuk, hogy őt keresték. Szerintem a jó krimi időnként belassul, hagyja, hogy olvasója megeméssze az eddigieket, és esetleg elgyönyörködjön a konstrukción. A túl sok akció, a túl sok vér gyakran csak a logika hiányáról igyekszik elterelni a figyelmet.