Fekete normalitás

by Miklós Fehér, Endre Kincses (Illustrator)

A Fekete normalitás, amelynek hőse az identitását kereső, a spleenes élet hálójában vergődő, várakozásra ítélt, a margarintól viszolygó, mind inkább elfogadásra vágyakozó Fiú, olvasottságról, nyelvi leleményességről, ötletes kompozícióról tanúskodik. Kiemelhető a szereplők arcélének megragadása, az „unalom” problémakörének időnkénti groteszk megközelítése. Korkép, körkép, kórkép, egy vergődő és minden póráztól szabadulni igyekvő nemzedék regionális önreprezentációja ez a szöveg (regény?), amely időnként felvillantja az egyéni kimenet lehetőségét (a Tiszát például felváltja a Duna, esetleg Újvidék, a lány, a barátok, a személyes emlékezet, a dallamok ígérnek némi távlatot), majd ismét bezárul minden, de nem tudni, meddig és hogyan. A „fekete” narratíva egyik kulcsfigurája a Zenész, aki az olvasó nézőpontjából nem minősíthető „papírmasé” figurának, sablonpéldánynak. Függő szubjektum, beszélő szereplő, aki határozott világszemléletével, a szűkös részjelenségeken túlmutató látásmódjával felismerhetővé tesz egy „mikrotörténeti” folyamatot. (Ön)leleplező vallomása így hangzik: „Zenéltem, én lettem a Zenész, az emberek hamar rájöttek, hogy
értek a muzsikához, nem kértem sokat, gyakran csak ételt, italt, néhol szállást, így ingáztam. A barátaim a háború ideje alatt külföldre szöktek, én fizikai munkákat is elvállaltam, csak csináljak valamit, közben azért imádkoztam, engem is öljenek meg, dobjanak rám egy bombát, haljak éhen-szomjan, legyen vége. De nem lett. Elmúlt a háború, kétezerben a világvégét is túléltem, hiába mondták, hogy a harmadik évezred kezdetén megjelenik a négy lovas. Éltem, ahogy tudtam, beléptem egy zenekarba, vokált is vállaltam, úgyse értettek hozzá sokan, az a pár hamis hang, ami elhagyta a szájamat, a kutyát se érdekelte.” A Zenész név figyelmet érdemel abból a szempontból is, hogy a szöveget áthatja a zene, mégis a vizualitás tekinthető az olvasó maradandó élményének.

Hózsa Éva

128 pages, Paperback

First published August 28, 2016