Gárdonyi sokféle szerelmet látott, sőt maga is átélt. Sikerületlen házassága miatt a gyengébb nem ádáz ellenségének kiáltották ki, regényei és elbeszélései azonban meglepően új nőszemléletről vallanak. Az Ida regénye Gárdonyi pályájának legfordulatosabb, s minden vonatkozásban legérettebb alkotásai közé tartozik. Ó Péter özvegy bornagykereskedő Ida lányát, szabados életformájának egyetlen akadályát, felnőtt koráig zárdában nevelteti. Ida nem sokkal tanulmányainak befejezése után fellázad a zárdai élet rideg embertelensége ellen, s ezért eltávolítják. Apja a hazaküldött lányon igyekszik minél gyorsabban túladni, s hirdetés útján férjhez kényszeríti. A kiválasztott férj, egy kényszerhelyzetben levő tehetséges festőművész, Balogh Csaba, a hozományból nővére birtokát akarja tehermentesíteni. Ida azon kikötését, hogy látszatházasságot kössenek, a férfi elfogadja. A fiatalok esküvő után Münchenben telepednek le, ahol Ida idegenkedése lassan csökken, s kölcsönös ismerkedésük finom rezdülései, egyre erősödő, egymás iránti őszinte érdeklődésük megszabadítja őket szorongásaiktól, míg végül a két megsebzett lélek együttes vergődéséből lassan nyílt szerelem, sőt igazi házasság szövődik.
Géza Gárdonyi, born Géza Ziegler (August 3, 1863 – October 30, 1922) was a Hungarian writer and journalist. Although he wrote a range of works, he had his greatest success as a historical novelist, particularly with Eclipse of the Crescent Moon and Slave of the Huns.
Gárdonyi was born in Agárdpuszta, Kingdom of Hungary, the son of a machinist on the estate of an aristocrat in Western Hungary. He graduated at a college for teachers and worked for some years as a teacher and Catholic cantor. He married Mária Molnár in 1885, but their marriage was unhappy and they separated in 1892. Gárdonyi's career as a writer started off when he began writing for magazines and newspapers in the mid-1880s. His first successes were the satirical "Göre Gábor" letters on rural life, works which he later repudiated. Around the turn of the century, he started to tackle historical themes in writing, which resulted in a series of fine novels. He moved to Eger (today's northern Hungary) in 1897 with his mother and lived there until his death. He is also buried there, with his tomb bearing the inscription Csak a teste ("Only his body"). The house where he lived and did most of his writing is now preserved as a museum.
Gyönyörűen megírt történet, csak kár, hogy pont az utolsó lapokon kapjuk meg a szerelmi beteljesedést, és akkor is csak morzsákat belőle. Talán az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, olyan szavakkal és kifejezésekkel, amikkel régen találkoztam, és amiket csoda volt ízlelgetni. Ida karaktere nem tipikus női karakter, főleg nem egy férfi tollából. Valószínűleg nem lennénk jó barátnők, de kétségtelenül sokszínű szereplő. Csaba pedig olyan korabeli álomférfi, akihez hasonlót eddig csak női írók könyvében olvastam, ez pedig szintén újdonság volt számomra.
Gárdonyi időnkénti jóízű cigányozásától és zsidózásától eltekintve (ezt betudom a karakterek gyengeségének) nagyon jó történet, a szereplők lelkivilágát plasztikusan, a korszak polgári és művészi világát pedig hűen mutatja be.
Egy nagyon szépen megírt regény, nagyon jó képet fest nem csak a kor társadalmáról, gondolkodásmódjáról és művészvilágáról, de arra is rávilágít, hogy sokszor milyen kis apró félreértések vezetnek ahhoz, hogy tönkremennek házasságok, és hogy sokszor milyen kevés kellene ahhoz, hogy meg lehessen menteni azt, ami elromlott, még ha emberi kapcsolatokról is van szó. Azon kívül bemutat egy igazán nem mindennapi házasságot, ahol a feleknek fontosabb a becsülete, egymás tiszteletben tartása és az adott szó, mint az érdek vagy a vágyak.
"Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket, térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak."
Az Ida regénye néhány évvel ezelőtt nagyon pörgött, én is akkor eszméltem fel, hogy engem is érdekel ez a történet, be kellene szerezni. Viszonylag később jutottam csak el hozzá és egészen érdekes, a végén picit túl lassú tempójú élményre sikeredett.
Nem tudok nem úgy nézni Gárdonyi romantikus regényére, mint egy antikvár különlegességre. Véded, óvod, óvatoskodsz vele és ha kritizálod sem felejted el, hogy nem mai darab, és egy más kor követelményei, szokásai szerint lett kialakítva.
Rögtön kezdeném azzal, hogy a terjedelem szerintem nem igazán van egyenes arányosságban a benne történő események mértékével. Viszonylag nehéz volt ráhangolódni, és meglepődtem a váltott nézőponttól is (nem mintha máshol nem szoktam volna már meg). A közös száltól elindulva nagyon-nagyon lassan csordogálóvá vált az egész. Mindig volt valami, mindig haladt egy picit előre a történet, de szerintem mi már nem erre vagyunk kondicionálva, csemegeként tudtam nézni erre a regényre is.
Ezt és a sokszor beszélgetésbeli hiányokat/konfliktusokat feloldva egy nagyon szép slow burn szerelmi történet a dualizmus idejében, a kor szokásaival, udvariaskodással, szép kosztümökkel, délceg úriemberekkel és sok-sok művészettel, ami számomra a könyv egyik erénye volt. Ida és Csaba karakteréhez hozzá kell idomulni, elsőre némiképp ridegek és a mai szemmel furcsán közelítik meg egymást (a történet mozgatórugójának tekintetében azért ez érthetővé válik). A történet vége felé egyébként nagyon kellemes követni az útjukat, egyedül a vége sikerült nagyon cselesen elkentre: meglepően gyors a lezárás. Szerintem sokaknak kimondottan problematikus lesz ez a jellege.
Mindent összevetve is élveztem, egy újabb klasszikus, ami ha nem is csúszott annyira könnyen, mint vártam, megérte a vele eltöltött idő.
Sosem gondoltam volna, hogy pont egy Gárdonyi regény lesz az, ami esélyes lesz az év olvasása címre. Márpedig, ez a regény, mármint Ida regénye, immáron könnyű szívvel kijelentve, igenis a lelkemben ragadt.
A fél csillag levonás egyébként magának Ida karakterének jár, egyszerűen nem tudok megbarátkozni az ilyen személyiségekkel, viszont tény, hogy ő maga is sokat fejlődött a történet folyamán. Csabát pedig egyszerűen nem tudtam nem imádni.
Maga a történet egy amolyan klasszikus friends-to-lovers, jó nagy csavarokkal megtoldva. Imádattal követtem, ahogy a két fiatal szépen, lassan felfedezi egymásban az igaz értékeket.
Megkövetem magam Gárdonyi előtt, hiszen aki képes ennyire elvarázsolni, az rossz író nem lehet. Nem is kérdés, hogy ezután a regény után az egész életművét várólistára teszem. (Még az is lehet, hogy az Egri csillagokat is újra fogom olvasni…)
I didn't know what to expect, having read only two historical novels by Géza Gárdonyi so far. This is rather a sweet story of a marriage of convenience evolving (naturally!) into the real thing.
Knowing next to nothing about the world of painters and artists in the early 20th century, I found it all very believable.
Interestingly enough, perhaps only to me, there is a mention of the tiny denomination most of my Hungarian relatives belong to, the "nazarénusok".
(What I'd like to know: What happened to the girl's father in the end? Or her dowry?)
Szécsi Noémi valamelyik interjújában hallottam belőle idézetet és rögtön megkívántam. Meglepően női központú, érdekes korrajzra számítottam - meg is kaptam. Kicsit gügye, kicsit lapos, de korrajznak remek.
Lebilincselő történet két fiatalról,akik kényszerűségből házasodtak össze.Akik aztán szépen összecsiszolódtak és igazi, segítő társai lettek egymásnak. Ugyanis Ida és Csaba úgy keltek össze, hogy nem is ismerték egymást. Csak a házasság megkötése után kaptak időt Gárdonyitól. Hagyta az eseményeket a maguk medrében folyni. Lépésről lépésre építette fel a kettejük közötti bizalmat. A fiatalok szépen, lassan fedezték fel egymás jó és rossz tulajdonságait és váltak igazi társakká. Elgondolkodtató, hogy akkoriban mennyire más értékrendek uralkodtak!
Nagyon szép, magával ragadó könyv. A legjobb benne az időutazás: teljesen odateleportál minket a századforduló Magyarországára, a társadalmi viszonyokba, a művészvilágba. Ennek megfelelően ott van benne a korra jellemző prüdéria, szexizmus, antiszemitizmus is, de egy különösen könnyed, majdhogynem bájos formában (ha lehet ilyet mondani egyáltalán).
Nagyon sajnáltam a végét. Egy boldog szerelmi történetről van szó, de épp ott van vége, ahol a szerelmesek egymáséi lesznek. Szinte mintha elvágnák a történetet. Csalódva tettem le a könyvet, a hosszú "slow burning" időszak után szívesen olvastam volna legalább néhány oldallal többet a pár sorsáról. Az is homályban marad, mi történik Ida édesapjával, és ez hagy némi hiányérzetet. Mégis, általában sok örömet adott nekem ez a könyv, nem számítottam rá.
Kellemesen ódivatú romantikus történet egy örökké két malomban őrlő házaspárról. Férj és feleség összeillőbb nem is lehetne, mégis, az apácák közt nevelkedett, a világi életről mit sem tudó Ida és a súlyos anyagi gondoktól sújtott Csaba apróhirdetés útján köttetett házassága bizalmatlansággal és rideg távolságtartással indul. Az olvasó mindvégig látja az újabb és újabb félreértések okait, de vajon ők maguk képesek lesznek-e nyitni egymás felé? Külön élvezet Gárdonyi intelligens prózája, amelyben nem magyaráz túl semmit, hanem megbízik olvasójában, hogy az egy-egy félmondatból is megérti majd a lényeget. Imádtam az elejétől a végéig.
„Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket, térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak.”
– A sírás nem egyéb – mondta hidegen –, csak tehetetlenségünk érzésének a nyomása a szemünk idegeire.
I'm floored... One of the best Hungarian classic I've ever had the luck to read. It's well written and beautiful and so so so wholesome. I hope I will have the chance to read such good Hungarian classics in the future.
Un domn puhav şi pântecos râdea cu sughiţuri în cafeneaua Kávékirály.
― Lua-i-ar naiba pe gazetarii ăştia ― spuse, punând ziarul deoparte ― mari pehlivani mai sunt!…
La masa lui mai şedeau vreo trei domni somnoroşi şi îmbufnaţi din tagma acelora pe care îi întâlneşti deseori dimineaţa prin cafenelele Pestei. Domnul, amuzat, îi arătă unuia dintre comeseni ziarul.
― Opera vreunui filatelist şmecher.
La masa vecină, un tânăr îşi sorbea absent ceaiul. Auzind cuvintele pântecosului, aşeză ceaşca pe farfurie şi îşi îndreptă privirea către el. Se încruntă până când sprâncenele, unindu-se, desenară o linie dreaptă; părul blond, perie, se ridică asemeni ţepilor unui arici, iar nasul, subţirel şi puţin coroiat, deveni rigid ca o sabie.
Tocmai atunci pântecosul îi întinse vecinului său ziarul, arătându-i un rând anume pe ultima pagină.
Tânărul se ridică şi, bombându-şi pieptul, se întoarse către grăsan.
― Sunt gazetar, lucrez la redacţia acestui ziar, cum îndrăzniţi să afirmaţi că ziariştii sunt pehlivani?
Şi se proţăpi pe picioare, ţanţoş ca un cocoş de tinichea.
― Vă rog, vă rog, domnule… bâlbâi pântecosul, dezumflat, parcă, dintr-o dată ― n-am spus…
― Aţi spus-o chiar acuma, am auzit cu urechile mele!
― Dar vă rog, nu în acest sens… Numai că… vedeţi aici anunţul acesta ― şi arată cu degetul chenarul unui anunţ inserat în pagina de mică publicitate ― mă gândeam că nu poate fi decât şmecheria unui filatelist. Vă cer scuze. Vorbesc puţin mai tare decât ar trebui. E un obicei prost, ştiu, vă cer scuze aici de faţă cu toată lumea… Nichst für ungut…