Ha olvastam egyáltalán Wodehouse-regényt, az csak hamvas gyíktojás koromban lehetett, mert nem emlékszem rá. De most jó volt kézbe venni, és elrötyörészni Bertie és Jeeves marhaságain. A történet nyilván nem a komplexitásából építkezik – azért van benne egyebek mellett macska, lóverseny, határozott nőszemély és egy félelmetes lovaglópálca –, aminek következtében azt hiszem, öt év múlva már ismét az újdonság erejével hatna, ha megint nekiülnék (ez megmagyarázza azt is, hogy ha olvastam valaha, miért felejtettem el ivarérett lábatlan gyík koromra), de hát ezt is a javára kell írnom. Mert így pazar kikapcsolódás lehet akár másodszorra is.
Mivel magvas filozófiai kérdések nincsenek benne, ezért volt módom közben elmélkedni a Wodehouse-t és Rejtőt elválasztó/összekötő jellegzetességeken. Mindketten amolyan gyógyító jellegű írók, akiket receptre kéne felírni, ám W. kifejezetten az angol nemzetkarakterológiára játszik rá központi párosával. Itt van egyrészt a Spinozá-t olvasgató, Kiplinget és Shakespeare-t idézgető Jeeves, aki a hiperhűvös komornyik non plus ultrája, némi Sherlock Holmes-beütéssel. És ne feledjük az üdítően nyakatekert elbeszélőt, Bertram Wooster-t se, aki az Etonban végzett szerencsétlen, de elbűvölően butuska úrifiú megtestesítője – nyilván az sem véletlen, hogy W. igen gyakran halakat tartalmazó hasonlatokkal utal rá. (Vö.: „ütődött lepényhal”) Legfőbb humorforrása az, amikor ők túl angolosan viselkednek, vagy épp ellenkezőleg: olyan szituációba keverednek, ami legkevésbé sem illik a modoros brit viszonyok közé. Mindenesetre akár így, akár úgy a dolgok „angolsága” központi motívum. Rejtő ezzel szemben kozmopolita író – imádnivaló semmirekellői nemcsak hogy nem magyarok, de többnyire annyira nemzetköziek, amennyire az csak lehetséges, és úgy ugrálnak Monte Carlo és Fekete-Afrika, a sivatag és egy batáviai kikötői kocsma között, mintha egyáltalán nem lenne hazájuk. Ilyen értelemben talán különös, hogy mi itt értjük Wodehouse-t, de hogy ott értik-e Rejtőt… azt mondjuk nem tudom. Mindenesetre szerencsére nem kell igazságot hirdetni kettejük között – lehet egyszerre is szeretni őket.