Vannak trigger ételek, amik nem kívánatos reakciókat tudnak beindítani azoknál, akiknek problémái vannak az evéssel. Például, ha egy bizonyos ételből eszik az illető, nem tudja már leállítani a falásrohamot.
Nos, nekem az 1972-es uruguayi rögbicsapat repülőgépszerencsétlensége ilyen trigger, mert ha elkezdek ezzel a történettel foglalkozni, akkor hirtelen azon kapom magam, hogy órák teltek el észrevétlenül, én pedig egy instrumentális zenei kompozíciót hallgatok, amit az eset ihletett, miközben a másfél millió forintba kerülő emléktúra információs anyagát böngészem. (Igaz történet alapján.)
2018-ban ismerkedtem meg először a sztorival, és pár nap kiesett abból az időszakból, amiket nagy valószínűség szerint youtube-os interjúk böngészésével, dokumentumfilmek nézésével, wikipedia szócikkek befalásával töltöttem (meg nyilván elolvastam az Életben maradtakat és megnéztem a belőle készült filmet). Nem csoda, hogy két évig nem foglalkoztam vele, pedig Canessa könyve már jó ideje ott csücsül a polcomon (miután elküldtem Izlandra, de az már egy másik történet).
Mostanság valahogy úgy éreztem, vagyok annyira stabil lelkileg, hogy tán nem kerülök általa egy újabb fekete lyukba, ahol az idő és a tér nem a megszokott szabályok szerint viselkedik. :P
Roberto Canessa és Nando Parrado a két vitathatlan főszereplője a sztorinak, hiszen ők gyalogoltak tíz napon át az Andok hegyein, hogy aztán beérjenek a civilizációba, és meg tudják menteni a hegyen rekedt társaikat. Itt máris bejön az az érdekes aspektus, hogy ez Canessa szempontjából egy abszolút hőstörténet, viszont az áldozatok szempontjából egy igazi tragédia. Persze a történelmet a győztesek írják, vagy mi, a könyveket pedig a túlélők. De a felemelő történet olvasásakor talán nem szabad elfelejteni, hogy ott húzódik az áldozatok igazi tragédiája is. Hisz Canessa "meghalt és feltámadt", az áldozatok pedig meghaltak, majd a többiek feltámadásakor újra meghaltak.
Emlékszem, amikor először merültem bele a történetbe, olvastam a borzasztó részleteket a halottak elfogyasztásáról, majd rákeresten a Youtube-on Canessáékra, valahogy azt vártam, egy szerény, szinte bűntudatos, alázatos túlélőt látok majd. Ehelyett mind Canessáról, mint Parradóról süt az élet szeretete, hogy nem vetik meg a világi örömöket, viccelődnek, és úgy egyáltalán - nem tűnt úgy, mint akik bármiért is szégyenkeznek.
Azóta sokat gondolkodtam ezen. Miért vártam én el tőlük a szégyenkezést? Hiszen józan ésszel abszolút megértem, miért ettek a halottaikból. Sosem értetettem azzal egyet, hogy az elvek előbbre valóak az életnél. Haltak volna meg valami félreértelmezett emberbaráti szeretetből? De mégis, még ilyen megengedő attitűddel is volt bennem valami kimondatlan elvárás azzal kapcsolatban, hogy egy túlélő milyen.
Márpedig nem véletlen, hogy éppen Canessa és Parrado gyalogoltak át az Andokon. Ennek az egésznek a túléléséhez kellett valami iszonyatos arrogancia, amibe az áldozatszerep legkisebb szikrája sem fér.
Viszont elolvasva Roberto könyvét, azért elég sok minden világossá vált a személyével kapcsolatban.
Orvos lett belőle, méghozza gyermek kardiológus. Páciensei szülei beszámolói alapján az a fajta, aki erején felül igyekszik megmenteni mindenkit. Leír eseteket a könyv, amikor felépülő szenvedélybeteget vagy hajléktalanokat fogadott a lakásába, aminek a családja talán annyira nem örült, de ő nem tudott nem segíteni, ha már az útjába sodródott a szerencsétlen.
Bevallja, hogy ő nem igazi humanitárius, mert különösebben nem szokott jótékonykodni, vagy jobbítani a világ sorsán, ám ha az útjába akad egy rászoruló, azon egyszerűen nem bír nem segíteni.
Én, jó konyhapszichológus módjára elkezdtem bólogatni, hogy aha, aha, tipikus hőskomplexus, mégis nyomott hagyott rajta a hegy, hahh! Még mindig úgy érzi, ő az, aki felelős mások sorsáért, ahogy az alatt a tíz nap alatt felelős volt a hátrahagyott társak sorsáért.
De aztán leírta, hogy segítése mögött a motiváció a tudás. Az, hogy tudja, milyen szenvedni. Hogy pontosan tudja, milyen az, amikor semmire se vágysz jobban, mint biztonságra, de pont ez nincs, és szó szerint a halál küszöbén létezel. Szóval megmentőkomplexusa mögött nem a félreértelmezett felelősségtudat áll, hanem a mélyen gyökerező empátia...
A könyv... hát, nos, ez a könyv nem igazán jó. A fele szól az Andokban történt eseményekről, a másik fele pedig arról, mi történt Canessával utána, hogyan lett orvos. Ebben a szakaszban található egy csomó beszámoló páciensei szüleitől, amiket, hát, bevallom, én sokszor oda nem illőnek találtam. Nem azért olvastam ezt a könyvet, hogy beteg gyerekek hányattatásairől halljak (hanem, hogy egészséges felnőttekéről!), illetve ezek a beszámolók nagyon hasonlítottak is egymásra. Persze, értettem, hogy céljuk bemutatni, hogy Canessa mennyi ember életét érintette meg a túlélése után...
Megszólalnak a családtagjai is. Ezek már érdekesebbek voltak. Kirajzolódik belőlük, hogyan hat a család életére az a tragédia, ami apjukkal történt. Innen a legemlékezetesebb az volt, hogy a lánya nevetve mesélni, hogy nincs megengedve, hogy boldogtalan, szomorú legyen, mert az tiszteletlenségnek minősül az Andokban meghalt áldozatokkal szemben. (Hiszen ők kvázi azért is haltak meg, hogy Canessa élhessen.)
Nos, én ebben nem sok nevetnivalót találtam, nem lehet túl kellemes azzal az elvárással élni, hogy minden pillanatban legyél boldog, mert különben egy rakás halott emlékét gyalázod meg.
A könyv legeslegjobb része annak a bizonyos tíz napnak a leírása, amikor Canessa és Parrado átgyalogolt az Andokon. Érezhető volt, hogy ebben a történetben Roberto számára ez a lényeg. Az odáig vezető út, a baleset és a túlélés napjai nem voltak nagyon erőteljesek a könyvben (csodálkoztam is magamon, hogy nem hat rám a szokásos módon a sztori). De amint elindultak a hike-ra.... hát, hú. Az Életben maradtak című könyvhöz képest nagy erőssége ennek a kötetnek, hogy itt tényleg Canessa tolmácsolásában halljuk az esetet, és olyan részleteket is leír, amik abban nincsenek benne.
Az a rész, amikor végre kiérnek a hóhatárról, és válik egyre inkább minden zöldebbé, jelenik meg az élővilág (amikor meglátják az első gyíkot!), amikor folyóhoz érnek, és hát az, amikor találkoznak az első emberrel, és... nem mondom végig, de még most is borzongok tőle. Na, azért a részét maximálisan megérte elolvasni ezt a könyvet, mert az valami... áhh, komolyan nem tudom leírni. :) Az egy akkora megváltástörténet, és érzelmi megrázkódtatás, hogy még olvasva is nagy hatással van az emberre. És onnantól az, amikor visszamennek a túlélőkért, amikor a kórházban kiszakadt Canessából a zokogás, és ami még utána jön, a nem várt celebstátusszal... komolyan, ez a része a történetnek szinte érdekesebb, mint az egész túlélő szakasz. (Na jó nem, hanem máshogy érdekes.)
Viszont a legeslegkedvencebb momentumom talán az egész sztoriból nem is a túlélőkhöz köthető. Tudni kell, hogy Canessa apja aktívan részt vett a kutatásban, amikor keresték a roncsot. Meg is járta a maga kálváriáját ezzel, ugyanis a kutatórepülőjük is bajba került, kényszerleszállást kellett végrehajtani stb. Már éppen feladta a keresést, és taxival ment a reptérre, hogy hazautazzon, nyilván magába roskadva és összetörten, amikor a sofőr, akinek fogalma se volt, ki ő, csevegést kezdeményezett vele. Nyilván semmi kedve nem volt hozzá, félfüllel figyelte. Ő meg kérdezte tőle, halllotta-e, hogy találták túlélőket a repülőgépbalesetből. Canessa apja nem értette, miről beszél, majd lépésről lépésre kiderült számára, miről is van szó. Bekapcsolták a rádiót, és a saját fia neve volt az első, amit meghallottak az adásban. Az apa erre majdnem közlekedési balesetet okozva, zokogva a sofőrre vetette magát, hogy de hát ez az ő fia. A taxis leállt az út közepén, kiugrottak a kocsiból, és zokogva összeölelkeztek. A sofőr ezek után elfuvarozta az apát valami rokonhoz, pénzt nem kért tőle (mondván, hogy nincs olyan állapotban, hogy felismerje a bankjegyeket :D), majd zokogva távozott. Ezt az anekdotát maga Canessa apja meséli a könyvben, és leírja azt is, hogy legnagyobb bánata, hogy nem kérdezte meg a sofőr nevét. Évek múlva is elfuvarozta magát a a helyre, ahol felvette őt a sofőr, és kereste a férfit, aki élete legjobb hírét közölte vele, és akitől élete legmelegebb ölelését kapta. A könyv megjelenésekor Canessa apja már nem élt, de Roberto leírja, hogy apja élete végéig álmodott az ismeretlen sofőrrel.
Na, ez a könyv ezektől az apró sztoriktól erős, és van még benne pár ilyen, amilyet ilyen mélységban csak az tudott elmesélni, akivel történt (ez esetben Canessa apja, a többi esetben Canessa).
Amúgy akit ez az eset érdekel, annak inkább az Életben maradtakat ajánlom, mert az sokkal összeszedettebben és jobban szerkesztettebben mesél róla. Akit kifejezetten Canessa személye érdekel, az meg olvashatja ezt is mellé.
Aztán lassan, talán plusz két év múlva sorra kerül nálam Nando Parrado könyve is...:)