Azt kell, hogy mondjam, számomra nagyon megosztó ez a regény. Ráismertem mindazon elemekre, amiért oly sokan rajonganak ebben a sorozatban, de ezzel egyidejűleg nem tudom figyelmen kívül hagyni azon negatívumokat, amiket szintén felfedeztem olvasás közben.
Az alomancia még így a 2. rész után is bizonytalan lábakon áll. Úgy alakul, ahogy épp Vin javát szolgálja. Sazed érdekes és jó karakter, de az ő ferukémiája is, ahogy az alomancia, néhol nem következetes, mindezt úgy alakítva, hogy az épp hozzájáruljon a cselekmény előregördítéséhez. A koloszok nem lettek rendesen felépítve, csupán a semmiből megjelentek, hogy legyen ki ellen harcolni. Vin egyre jobban hasonlít egy anime karakterhez, aki majdnem minden 100 oldal után szintet lép, és előző érdemei eltörpülnek aktuális képességeihez képest. Ennek a résznek kb. a feléig nagyon érezhető a Young Adult hatás: sok a nyafogás és a bizonytalan tiniszerelem.
Azt is meg kell, hogy említsem, hogy Sanderson részéről nagyon melléfogásnak találtam azt a szinte értelmetlen, gyenge húzást, hogy kizárólag félrevezetés és „izgalomfokozás” miatt elküldi a szuperhősét egy az akciótól távoli helyszínre, hogy majd úgyis visszaérjen a végső összecsapásra. Számomra az ilyen részletek nagyon amatőr érzést sugároznak, még akkor is, ha más téren zseniálisan szövi a szálakat (itt most kizárólag ennek a regénynek a szövegkörnyezetében osztom Sanderson munkásságát, függetlenül más írásaitól – ne tessék megkövezni!).