Az Orion csillagkép egyik csillaga fölrobbant, és a maradványa nagy, fehér foltként ragyog az égbolton, mintha egy másik hold is sütne az éjszakában, megvilágítva valóságos, földi élethelyzeteket. Vágyakozás, csalódás, betegség, szégyen és magány – csupa olyan dolog, amiről nehéz beszélni. A kötet kilenc novellájában egyszerre formálódik meg egy sejtés – egy már-már apokaliptikus vízió –, és elevenednek meg abszurd, de nagyon is hús-vér figurák, akiket ismerhetnénk akár a mindennapjainkból is. Szöllősi Mátyás első prózakötetének ereje többek közt a pontos lélekábrázolásban és a látomásos, költői nyelvben rejlik.
Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) Önálló verseskötetei: Aktív kórterem (Parnasszus, 2010), Állapotok – negyvenöt töredék (Kalligram, 2011). Íróként mindhárom műnemben alkot. Fotóriporterként is dolgozik. Örkény István-ösztöndíjas és a Budapest Katalógus szerkesztője.
Bár a két-kisregényes kötet, az Illegál, illetve a Fóbia c. regény is egy fokkal jobban tetszett, nagyon erős ez a novellagyűjtemény is. Egy-két darabnál olyan érzésem volt, hogy Szöllősi csak "gyakorol", mielőtt valami hosszabba vágná a fejszéjét, amely érzés konkrét igazolást nyer a "Vendégjáték" c. novellánál. (Ebből a szövegből fejleszti ugyanis valami sokkal ütősebbé azonos című későbbi kisregényét.) Más novellák tökéletesen megálltak a lábukon, készen vannak már ebben a formájukban is. A fel-felbukkanó E/2 kevésbé működött, de úgy vettem, hogy ez is a kísérletezés része, belefért.
Nagyon tetszett, hogy egy vezérmotívum összeköti a novellákat - hiába na, szeretem a szerkesztettséget -, méghozzá egy csillagászati jelenség az égen, egy távoli szupernóva felrobbanása, ami napokon át szokatlan fényhatásokat kelt az égbolton. Igazából csak azt nem értem, hogy ezek után miért Váltóáram a kötet címe. Ez nekem teljesen zavarbaejtő: mintha valami fontosat itt nagyon nem értenék.
Sűrű atmoszférateremtés, jól azonosulható elbeszélő hangok, sok zsigeri érzelem - ezek jellemezték nekem Szöllősi írásait. Bevallom, eléggé belehabarodtam. Egy kis szünet után szerintem folytatom az életművet a Simon Péterrel.
Ezek amolyan zavar-novellák – fognak egy szereplőt, kibillentik megszokott élethelyzetéből valami traumatikus eseménnyel (válás, betegség, halál), megzavarják lelki nyugalmát, mi meg csak ülünk a fotelben, és lessük, mihez kezd ezzel. Nagyon hálás vagyok Szöllősinek azért, mert ezt a sémát egy meglehetősen aprólékos, ám mindenekelőtt szokatlanul egyértelmű és gördülékeny szövegvilággal oldja meg – deprimáló, persze, de legalább úgy deprimál, hogy értem. Ami kissé fura volt, az az elbeszélések lezárása. Az volt a benyomásom, hogy Szöllősi felépít a szöveggel egy dinamikát, amiből tulajdonképpen törvényszerűen következne, hogy a végén a szakadékba zuhanjunk – aztán az utolsó oldalon inkább mégis visszasasszézik párat, és egy konvencionálisabb, simulékonyabb befejezés mellett dönt. És ez annyira sajátja szinte az összes írásnak, hogy én már valami tudatos koncepcióra gyanakodtam. Most az író vagy megrettent attól, hogy egy túl lelombozó végkifejlettel öngyilkosságba kergeti a kortárs prózairodalom olvasóit (mind a nyolcat), vagy… vagy mit tudom én. Mindenesetre a szöveg grammatikai tisztasága (sőt: kifinomultsága) kiemeli a kötetet a kortárs kísérletekből, így 4 és 4,5 közül némi plafonnézés után megítélem a magasabb osztályzatot.
Rákaptam a novellák olvasására, és kifejezetten keresem a szerző munkáit, mert jókat olvastam a róluk. Jót is olvastam. Hétköznapi lelki nyomor, földhözragadt lét, de közben valami ott vibrál a hézagokban. És ez az a vibrálás és hézag, amit én keresni szoktam. Az egész kötetet átható esemény -az Orion csillagkép egyik csillaga felrobbant és fényárba borítja a Földet -, amire így vagy úgy de minden novellát felfűztek, külön jót tett.
Powerful stories about men somewhere in Hungary, maybe Budapest. Simply, but poetic texts, with lot of deep conversation. Absolutely interesting book about family stories, faith problems, accidents, people with difficult fates or in trouble who don't give up. I really enjoyed reading this.