Az Úr Nyolcadik Kerülete

by Pál Dániel Levente

A helyszín Józsefváros, Budapest nyolcadik kerülete. Nem a Palotanegyed, hanem a Nagykörút túlsó oldala, a Város és a Zóna határa, sok itt ragadt vagy ide sodródott emberrel és sorssal. Élnek itt az őslakos magyarok és cigányok mellett törökök, kínaiak, vietnámiak, arabok, mindenféle afrikaiak, cserediákok, öreg forradalmárok, házfoglalók, háborús menekültek, piti és nagystílű gengszterek és vagy egy tucat vallás és szekta aktív hívei. Itt van elszórva pár négyzetkilométeren minden, ami a mi régi és ami a mi új Európánk. Itt lakom, ezen a környéken gyűjtöttem legtöbb történetem – ezeket rendeztem könyvé.

320 pages, Hardcover

First published January 1, 2017

Reviews

[Qedrák · Rating 5 out of 5]

Aki követ engem a Molyon, az tudja, hogy régóta gyűjtögetem a megfelelő zónába az utcáról összecsipegetett félmondatokat és párbeszédeket. Mivel a nyolcadik kerületben élek, ezért a legtöbb pillanatkép erről a környékről származik. Az ablakom a Magdolna utcára nyílik, Józsefváros egyik emblematikus utcájára, így szem-, és fültanúja lehetek annak a kavalkádnak, ami a nyóckert jellemzi, autónepperek ügyeskedésének, melósok társalgásának, az ablakom alatt dohányzó fiatalok elmélkedéseinek, a gettóreppet a cigányzenével együtt hallgató banda történeteinek, nyugdíjasok tereferéinek és így tovább.

Vélhetően a szerzővel is valami olyasmi történt, mint annak idején velem. Nem teljesen szabad elhatározásomból kerültem a jelenlegi lakhelyemre, amiben persze a lakáspiaci körülmények is szerepet játszottak, és úgy kerültem a nyolcadik kerületbe, mint Pilátus a krédóba. Nesze neked nyünnyögő városi értelmiségi, itt a mélyvíz, innen boldogítsd a világot az eszméiddel. Ússz, ki tudja meddig úszhatod… Találkoztam a szerzővel is, akit amúgy az ismerőseim között tarthatok számon, hiszen vissza szokott köszönni nekem, együtt szálltunk le a Kálvária térnél. Igen, annál a Kálvária térnél, amely annyiszor szerepel helyszínként a könyvben, bár a beszélgetésünk alapján mintha a szerző már nem állandó lakosa lenne a nyolcadiknak, mint amikor papírra vetette a sorait.

Én az első hónapot nagyjából bezárkózva töltöttem el, mintha évekkel korábban magamra húztam volna a covid elleni stratégiát, és csak a munkahely-bolt-lakás háromszögében mozogtam volna. Pál Dániel Levente azonban alighanem extrovertáltabb figura, mint én, mert nem átallott főszereplőjévé válni a lejegyzett történeteknek. A legapróbb szilánkot is felszedi a földről, hogy meglássa benne a banalitás szépségét és idegenségét. Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb erénye a könyvnek, a különböző helyi figurákat és történeteket a maga hétköznapiságában mutatja meg, nem csinál freak showt az itteniekből, nem ítélkezik, pusztán megmutatja, hogy itt is emberek élnek, vágyakkal, célokkal vagy céltalansággal, ismerős vagy éppen szokatlan helyzetekben. Gyakran én is hangosan mormogtam a könyv fölött, hogy igen, ez a sztori velem is majdnem pont ugyanígy esett meg. (Például a Csengőfrász ezek közé tartozik). Mindezt azonban sokkal kifinomultabb irodalmi nyelven teszi annál, mint ahogy a molyos karcaimban szoktam tenni.

Ha negatívumot kellene kiemelnem, akkor egy dolog jut eszembe. Pál Dániel Levente történeteiben végig az idegen közegbe szakadt értelmiségi nézőpontjából láthatjuk az eseményeket. Egy-két esetben azonban kilépett ebből a keretből, és mintha egy másik elbeszélővel szembesülnénk. Ilyen például az az eset, amikor alkalmi Harry Potterként egy lépcsőház alatti tárolóban próbált áttelelni. Ezt a történetet vagy hallotta, vagy kitalálta, de nehezen tudom elhinni, hogy egy középosztálybeli értelmiségi sajátja lenne. Igen, tudom, hogy a magyaróra legalsó szintje a lírai én és a szerzői én megkülönböztetése, de még ezt figyelembevéve is ezek a történetek kilógtak a könyvből, nem bántam volna, ha más, hasonló terjedelmű beszámolóhoz kapcsolódóan inkább megőrzi az egyes szám harmadik személyű elbeszélőmódot. Így ugyanis számomra ez a megoldás felesleges művészieskedésként hatott, mintha a szerző kötelességének érezte volna, hogy egy tipikus nyóckeres lakos szerepében pózoljon két-három történet erejéig. Mindez azonban azt hiszem csak engem zavart, és ezért nem is fogok elvenni a csillagozásból.

Az azóta eltelt idő még egy fontos erényét hozta elő a könyvnek. Az a józsefvárosi világ, amelyet Pál Dániel Levente felskiccelt, eltűnőben van, így gyakorlatilag krónikásává vált ennek a közegnek. A budapesti ingatlanárrobbanás ugyanis megtette a maga hatását. A roncstársadalom egyre jobban visszahúzódik a Kálvária téren túlra is, a környéken olyanok jelennek meg, akiket még Pál Dániel Levente sem láthatott. A strichelő prostik átköltöztek a bulinegyedbe, én már alig találkoztam velük. A lakástulajdonosok elpasszolják az itteni ingatlanjaikat, hogy a gyorsan jött pénzzel akármit is kezdjenek. A helyükbe magamfajta vékonypénzű értelmiségiek, fiatal párok, a környéken tanuló egyetemisták és magukat kissé rendbe tévő melósok költöznek, kivéve az önkormányzati tulajdonú lakásokat, amelyekben zömmel még a szegénysorsúak élnek. A ház, ahol lakom, otthont ad házi őrizetesnek, cigányoknak, rokkantnyugdíjból tengődőknek, lengyel vendégmunkásoknak és magányos háziállat-tulajdonosoknak. De már jön az új nemzedék, jól szituált cigánycsalád, gamerek és informatikusok költöztek be. Hogy aztán a covidválság mennyire fogja ezt a folyamatot megakasztani, nem tudom. A melósok nem panaszkodnak, dugig vannak munkával, de például a mellettem lakó korai nyugdíjas nő, aki egy kocsmában volt feketén foglalkoztatott felszolgáló, már egyre hangosabban és türelmetlenebbül veszekszik az idős édesanyjával, akivel egy fedél alatt él. És ugyan drogosok és prostik már alig vannak, de lassan a Baross utca minden sarkára jut egy hajléktalan, akik nem szívesen húzódnak be a közeli Dankó utcai menedékbe. Néhány helyen a ledózerolt romos házak helyére újak nőttek ki a földből, akik viszont a már említetteknél is magasabb pénzű lakókra céloznak, saját garázzsal és csillogó belső környezettel.

Ha valaki csak néhány pillanatot szeretne megfogni a nyolcadik kerületből, ha arra kíváncsi, hogy hogyan élnek, éltek itt az emberek az ezredforduló utáni második évtizedben, akkor bátran merem nekik ajánlani ezt a könyvet.

[Judit Rozsonits · Rating 5 out of 5]

Részletes vélemény, értékelés majd később lesz, az ekultura.hu oldalán, ennek most kicsit ülepednie kell.
Érzelmi hullámvasút volt ez a kötet, bevallom, sokkal többet kaptam, mint amit vártam, mert azt gondoltam, nyóckeres sztorik lesznek, hasonlóan azokhoz, amelyeket budapesti éveim alatt a Haller utcában megéltem. Hát, nem. Zömében sokkal, de sokkal többet kaptam ezeknél.
Az írónak akad hasonló kulturális háttere IS, mint nekem, alapvetően annyit sejtettem meg belőle, amennyiben rajta, mintegy prizmán keresztül kaptam a sztorikat. Ő az észlelő, a befogadó, ő bocsájtja ki, énjének egy részét, lenyomatát is rajta hagyva, de akkor jövök én, az olvasó, aki éltem a környéken, és bumm, telibe talál.
Hihetetlen utazás, kivételes élmény a kötet. Alig várom a könyvbemutatót, ezek után még inkább, mint eddig.
Csak ajánlani tudom, minden nyitott gondolkodású, toleráns ember számára, aki szeret tovább látni az orránál.

[Csenge · Rating 5 out of 5]

Elolvastam egy szuszra, nem tudtam letenni. Kíváncsi voltam, a következő sztori miről szól majd, hol játszódik, és közben hol nagyokat röhögtem, hol hosszas percekig elgondolkodtam. PDL úgy bánik a személyes sztorikkal, ahogyan egy jó mesemondó teszi: Szinte mindegyikben van valami, ami az adott helyzeten túlmutat, van bennük emberi érzelem, empátia, életérzés. Némelyiken összerándultam, mert kis érzékeny liberális szívem ellenkezett a megfogalmazások és az utalások ellen (főleg a nők leírásainál), de mire végigértem a könyvön, nyilvánvaló lett, hogy maga a szerző is esendő, ugyanúgy küzd, mint malac a jégen, mint a könyv legtöbb szereplője, és végülis tudom tisztelni benne, hogy nem tettette magát tökéletesebbnek vagy erkölcsösebbnek, mint a környezet, amiről ír – attól valahogy mesterkélt vagy hiteltelen lett volna az egész, ha „fentről” írnak róla. A néhány fantasztikusabb, novellisztikusabb történet nem fogott meg annyira, szerintem kevésbé illettek a gyűjteménybe, cserébe a rövid pillanatképeket nagyon tudtam értékelni. Én legendásan süketen és vakon közelekedem, általában el vagyok merülve könyvben-zenében-gondolatokban, de még én is futottam bele egy csomó teljesen szürreális pillanatba pesti éveim során, amik ilyenek voltak, vagy még ilyenebbek is. A szerzőnek van szeme a részletekhez, nyitott füllel jár, és még ha a sztorik egy részét ő találta is ki (fogalmam sincs, mennyi igaz belőlük, és a személyes mesemondás ősi hagyománya szerint egy nagyjából mindegy is), akkor is remekül ad vissza apró részleteket, hangulatokat, karaktereket. A kedvenc sztorim magasan a Szavazófülkék volt, de több is megragadt bennem.
Megjegyzem még itt azt is, hogy jó néhány sztorit felolvastam (jobban mondva angolra fordítottam) külföldi barátomnak, hogy kapjon egy kis nyolcker életérzést, ami árnyaltabb annál, mint „turista, ne menjé' oda.” Borzasztóan tetszettek neki a sztorik, és azt mondta, átjött, hogy mit akarnak érzékeltetni. Lehet, megérne a kötet egy angol fordítást.

[Roland · Rating 5 out of 5]

5*,
Printre plimbari lungi pe bulevarde parca astepti raspunsuri la intrebarile tale despre capitala vecina.
Aici intervine D-l Pal Levente!.
Media Suport,
PL:Killer Be Killed-Reluctant Hero,
Infected Rain:Ecdysis.

[Krisz · Rating 5 out of 5]

Sokat gondolkodtam rajta, jobb lett volna-e, ha nem egy történetfüzér születik, hanem egy regény, amiben benne van a történetek nagyobb része, mégis elmeséli egy család életét.
Aztán rájöttem, hogy ez egy hülye kérdés.
Miért ne létezhetne ez a könyv, igaz(nak hitt) sztorik gyűjteménye, és közben ihletné meg PDL-t vagy bárki mást egy regényhez?
Az biztos, hogy én szívesen olvasnék ezekről a figurákról egy hosszú sztorit, nézném meg őket filmen. Közel kerültek hozzám, de olyan biztonságos módon, nem pedig úgy, amikor a szüleim Magdolna utcai közértje előtt csinálták ugyanezt. Ezt így lehet szeretni. Azt úgy nem. (Nekem nem.) Az "ezt így"-et ki is egészítem gyorsan, mégpedig egy anekdotával.
Fagylaltozóba mentünk a családdal. Nálam volt a könyv, olvastam. Férjemnél csak a telefon. Elfoglalta volna ő magát vele, persze, amíg a gyerekek játszanak, de megkérdeztem, olvassak-e fel (szoktam ezt csinálni, na). Igen. És olvastam. És nemcsak én hallgattam, meg a férjem, hanem a mellettünk ülők, meg a mellettük ülők, és a cukrászda népe elcsendesedett, és mi mind együtt olvastunk nyóckert.