Budapesten született és nevelkedett. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte tanulmányait. Néhány évig kiadói szerkesztőként dolgozott, megpróbálkozott a dramaturgiával is, 1990 óta szabadfoglalkozású író. Nős; három - immár felnőtt - gyermek apja.
Ez a könyv a magyar nyelv orgonavirágos majálisa. Úgy, hogy közben a magyar történelem bűzhödt pöcegödrébe merülünk el általa. Márton parádésan írja egybe a XIX. századot Lúdas Matyistúl, Móriczostúl, felidézi a korszak anekdotikus elbeszélői stíljét: a szó legnemesebb értelmében mesél, és közben elkokettálgat olvasójával. Az olvasó meg nagyon jól szórakozik, szája szegletéről nem olvad le a mosoly, de közben meg végig összeszorul a gyomra. Merthogy Márton tulajdonképpen nem tesz mást, mint átírja (és aktualizálja) a tiszaeszlári vérvádper történetét (annak is az Eötvös Károly-féle verzióját ), katedrálist épít az ostobaságból, az olyan hülyeségekből, amiket könnyen az írói fantázia termékeként azonosíthatnánk – holott épp a legabszurdabb fejtegetések azok, amelyek szinte szó szerinti átvételek Istóczy Győző antiszemita pártjának parlamenti interpretációiból, illetve a korszak szélsőséges publicisztikáiból. A nyelv könnyűsége és a téma súlya párosulva a ténnyel, hogy az elbeszélő előszeretettel tart minket bizonytalanságban saját elköteleződése felől (szarkazmus ez? – kérdezzük magunktól – vagy komolyan beszél?): ez a szöveg hatásának kulcsa. És egyben magyarázza azt is, miért vagyunk képtelenek mi, akikben csupán egy csepp ész van, megérteni az összeesküvés-elméletek hívőit: mert amit mi csak fergeteges tréfaként tudunk értelmezni, azt ők véresen komolyan veszik. Ami szerintünk szatíra, az számukra valóság. És ami számunkra valóság, az számukra illúzió, a mi hiszékenységünk (vagy megvesztegethetőségünk) napnál világosabb bizonyítéka. Két malomban őrlünk, úgy látszik. Bár az egyik malomban szerintem nem molnárra lenne szükség, hanem pár markos ápolóra.
Ui.: Tekintve, hogy több kedves figyeltem értékelésében is neuralgikus pont volt a regény lezárása, izgatottan vártam, sikerül-e Mártonnak a befejezéssel lerontania azt, amit addig felépített. Nos, ha teljesen nem is, de én is amondó vagyok, hogy a végén kicsit elengedte magát (meg a történetet) az író. Talán ha az utolsó három fejezet helyett egyet ír meg, de azt feszesen… akkor még jobban tobzódtak volna a végén a csillagok.