42

by Krisztián Peer

„Ott tudtam utoljára írni, Ithakán” – írja Peer Krisztián. Ithaka talán egy hajó neve. A hazajutás visszatérés a nyílt vízre. A klasszikus témák versenyre kelnek, a halál úgy közelít, mintha fel lenne háborodva: ne gondolja senki, hogy a magány a vetélytársa lehet. Előlép a rejtekhelyéről, hogy azt hazudja, sohasem bujkált. De mi értelme újra írni, ha nem térhet vissza, aki a visszatérésnek értelmet ad? Hogy hívni lehessen?

Genres: Poetry, Contemporary

76 pages, Paperback

First published January 1, 2017

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

„Halált ne hagyj fölöslegesnek”

Van, aki szerint a tragédia bíbor köpeny, amit az ember a vállára terít, és abban tetszeleg. Szerintem meg felfoghatatlan kontraszt kétféle hétköznap között – ahol az egyikben még ott van valami pótolhatatlan, a másikban pedig már nincs. Felfoghatatlan, pótolhatatlan – ezek persze elcsépelt szavak. És lehet, az a költészet, amikor az elcsépelt szavakat új ruhába öltöztetik. Valamit megértünk belőlük, a közhelyen túl. Én megértettem valamit: köszönettel.

[Postmodjane · Rating 5 out of 5]

Minél többször olvasom, annál jobban és egyszerre kevésbé jobban értem.
Egyszerre van hozzám közelebb és távolabb.
(Miért, miért, miért nem mentek időben az orvoshoz?)

[blueisthenewpink · Rating 5 out of 5]

A forma tökéletes: a lapokat mint a saját sebeket feltépni, kell hozzá bátorság, a harmadik vágásnál már sírtam, mennyire pontos.

Úgy nagyon az ő történetük, hogy mégsem zár ki. Úgy ad át (vagy idéz fel?) pontosan érzéseket, hogy nem magyarázza túl, nem akarja görcsösen, hogy azt érezd, amit ő. Amúgy is tompa a fájdalomtól, hogy lehetne görcsös? Az a csoda, hogy nem néma. Feldolgoz. Fázisokkal. Közben Gertrud Steinre utal. Nem csak úgy kiszakad, annál több tudatosság van benne. Nem mondom, hogy mindegyik vers tetszik mint vers, de az egész kötet, így, ahogy van, nagyon erős. A 42 a kedvencem. És sorok.

Úgy veszem észre, mindenkit foglalkoztat. Vagy utána kell olvasni a történetnek, vagy fel kell tépni a sajátot. Vagy mindkettő.

Küzdeni, azt nagyon tudtam. Három napba telt meggyőzni, hogy menni fog. Miket fogunk csinálni. Majd megint idegesíteni fog. Nem tudtam szájról olvasni. Azzal én idegesítettem nagyon, biztosan. Nem ment. Rohanni akartam, de olyan lassan léptem, mint egy rossz álomban. Aztán vártam, legyen már vége. És akkor intézni kellett, mindent mások mondtak, csak álltam ott, meg bólogattam, ha kellett. Aztán segítettem mindenkinek feldolgozni az én anyám halálát. Aztán szétvertem a porszívó csövét. Nem csak a példájából, a hibáiból is tanulok. Nem fogom a boldogtalanságot választani se büszkeségből, se rosszul értelmezett „gyerekek érdekéből”, se kényelemből. Mert küzdeni, azt nagyon tudok.

[Dorothy Wise · Rating 3 out of 5]

Bevallom töredelmesen, technikailag csak a felét olvastam el, mert a lapok össze vannak tapasztva, és del kell vágni őket, hogy a teljes kötet olvashatóvá váljon.

Viszont annyira nem tetszettek az elérhető versek, hogy ezt megtegyem, uppszi.

[Dani Dányi]

Tudtam, hogy nagyjából mire kell itt számítanom – direkt nem úgy mondom hogy „felkészülni”, ugyan. Kicsit rámtelepedett a kukkoló katasztrófaturizmus másodlagos szégyene, pedig ez egy direkt erre írt és közreadott könyv. Talán ezzel távolítom kicsit el, mégse lehessen egészen átéreznem, és örülhettem legalább annak, hogy nem ez nem az enyém, hogy minden közeli igen de legalább nem ismerem személyesen. Szóval erősen meghatározó, meghatározott az olvasat. Hogy ezt ki olvassa el egyáltalán, hogy a tragédiára úgy ugrunk rá, hogy vérszagra gyűl az éji vad. Ilyen is az olvasó.
De még sokkal ilyenebb az egyetemes, vagyis a közös, a gyász általában, amitől ez az egész szöveg, minden morbiditás nélkül: életre kel, megráz és hál'istennek véget ér és elenged. Talán a legjobb benne ez, hogy átélhetem, milyen lehet lezárni a kötetet és kinyomtatva, elmondva látni a sötétséged. És ennek a feloldozásnak az irodalmiasított eszközének, terepének lenni – ebben van valami, amire nem könnyen mondom, hogy jó.
A szövegek azok persze jók. De itt azt hiszem nem is ez a lényeg. Az majd a következő kötet.

[Bibibii · Rating 5 out of 5]

Dehogynem veszhet el.
Dehogynem baj, hogy elveszett.
Dehogy veszhet el egészen.

A vadságból már semmire,
egész fiatalságomból csak
az oktatásra emlékszem,
majd rájössz, hogy nem lehet ennyire vadul,
egyszerre szavalni, hugyozni, szarni és hányni –
ezt adom tovább.

Azt a pár kavicsot színezem,
ami valahogy a zsebemben maradt,
hogy melyik partról, homályba vész.

Toporog az ember,
mert nem tudja, merre nem járt még.
És ahol járt is –
könyvek százaiból
csak annyira, hogy tetszett,
talán nem eléggé,
városokból kocsmákra,
csajokból a szüleikre,
az apámból semmire.

Én is a legjobb úton járok,
hogy emlékek nélkül
pusztuljak el, mint ő.

Csak nyugalom, ha egyszer újra kelleni fog,
majd újra előkerül.

Uram,
hát nem látod,
most már igazán nagy bennem a szükség.
Ez az ürességnek sem nevezhető
feneketlen feketeség.

Azt kérded, merre menjünk?
Azt hittem, téged követlek.
És mert téged követtelek,
nincs meg a visszaút.

[Gergely · Rating 2 out of 5]

De csak mert nem vagyok szívtelen geci.

[Elina · Rating 2 out of 5]

Volt jó, volt rossz.

[Sarolta Bagó · Rating 4 out of 5]

"Aminek nincs tanúja, / nincs tanulsága. / Eltaposott spanglivég, / se én, se szék."

[Fanni · Rating 2 out of 5]

Ha egy szomorú középkori férfi lennék, biztos tetszett volna