A versek nem mennek ki a divatból. A versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban. Lesz köztük olyan darab, ami eleinte úgy lötyög rajtad, mint apád harmincéves bőrkabátja, aztán szépen belenősz. Lesz olyan, ami egyáltalán nem tetszik, és nem is fog soha. Aztán jön a szerelemvers első látásra, majd a nagy, örök kiválasztottak.
A Szívlapát című versgyűjteményben nyolcvanöt köztünk élő költő százötven verse olvasható. Vannak olyan szerzők, akik már évtizedek óta írnak, és vannak, akik meg sem születtek, amikor másoknak már verseskötete jelent meg.
„A költészet (…) jégdarabkák összekoccanása, falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása” – ahogy a költő Borisz Paszternak írja, szóval valami érzéki dolog, amiről nem könnyű beszélni. De mondja az önmagát. Mert persze szó, szó, szó. Ám nemcsak szó, hanem kép és ritmus is. És valami olyat ad, hogy jé, létezik az ember, aki én is vagyok, pedig néha úgy érzem magam, mint egy nyúzott palotapincsi, akit szívlapáttal csaptak homlokon.
Én ezt egy egész helyes válogatásnak tartottam. Voltak szövegek, amik nagyon tetszettek, olyanok is, amikkel elvoltam, vagy csak épp végigfutottam. De mint ötlet tényleg rendben volt. Egészen az utolsó oldalakig.
Nem szeretem, amikor meg akarják fogalmazni, hogy én mit érzek egy másik országban élve. Az, amikor el akarják magyarázni, hogy az az igazi hős, aki marad, legalább annyira taszít, mint a másik oldalról okoskodók, hogy csak az nem próbálja ki magát, aki gyáva, lusta, vagy éppen protekciós… Szertem az életem. És azt is igazából, akivé a személyiségem fejlődött. Fogalmam nincs, hogy mit hoz számomra a következő tíz év. De azt pontosan tudom, hogy milyen társadalomban nem szeretnék élni.