Nem hiába vártuk ezt a könyvet. Fényt ad, hogy bevilágítsunk fájdalmaink, elfojtott emlékeink, indulataink és visszatérő álmaink sötétjébe, és fegyvert ad, hogy megküzdjünk a tükörképeinkkel. Történeteket ad, töredékeket, lírát és balladásokat, és közben kemény, kopohós prózát. Életet ad. Éleket. A vajúdás visszafojtott ordítása lüktet a mondataiból, keserűség és fegyelemmel zabolázott vad érzékiség. Csiszol, dörzsöl, metsz, fénzes kövek alakulnak a keze alatt, egymásra rímelő szögletek, szövegek. Sebeznek és gyönyörködtetnek egyszerre. Ezek a prózaversek, ezek a józanságok és az őrület határán lélegző és lihegő mondatok, ezek a történetszikrák szólnak hozzánk. Megszólítanak. Beszélni fogunk velük, róluk, általuk, beszélnünk kell. Muszáj. Meg kell értenünk végre, hogy kik vagyunk mi, nők, emberek. Tisza Kata értünk bátor. Hátha nem helyettünk. Szabó T. Anna
Azt hiszem, túl sokat olvasok erről szakirodalomban ahhoz, hogy maga a téma újdonság legyen. A szépirodalmisága meg egyszerre sok és kevés. Nekem. Az elején többször azt éreztem, hogy nem tudott ellenállni a jajdeművészit írásra csábító szavaknak. Később mintha már jobban lenyeste volna ezeket, ütött is némelyik szövege, kezdtem megjegyezni az oldalszámokat. Mindent egybevetve viszont egyszer elolvastam, kösz, viszlát. Nehéz hirtelen olyan olvasmányélményt találnom, ami ennél kevésbé érintett meg. A szakirodalmat is ideértve.
Tisza Kata könyvét több felől meg lehet közelíteni – ha a „közönséges” regények felől érkezünk, zavarba ejthetnek minket az aprócska cselekményatomok, amikre szétforgácsolódott a szöveg. Ráadásul ezek a szövegek meglehetősek eredetien (más megfogalmazásban: hektikusan) vannak sor- és oldaltördelve (ami nyilván jelentéssel bír, de ebbe most ne menjünk bele), könnyen vehetjük tehát olybá, hogy prózaversekkel állunk szemben. Szerintem nem. Rövidségük és atomizáltságuk nálam nem a lírával rokonítja őket, sokkal inkább a közösségi oldalakkal: terjedelmük éppen lehetővé teszi, hogy átszaladjunk rajtunk kb. 20 másodperc alatt*, aztán görgetünk tovább – ennyi idő alatt kell elérniük valami hatást. Ez úgy hangzik, mint holmi értékítélet, de nem az: ha Örkénynek jól álltak az egypercesek, akkor Tisza Katának miért ne állnának jól a húszmásodpercesek? Hisz úgyis gyorsuló világban élünk**.
Másfelől megközelíthetjük ezt a regényt (?) Tisza Kata korábbi könyvei felől is (rosszmájúan megjegyezném: talán ezzel teszünk legjobbat a műnek). Ebben az esetben az a feltűnő, hogy a szerző megtanult sűríteni, kifejezni néhány szúrós mondatban azt, amit korábban vagy csak hosszabban tudott, vagy ugyanilyen terjedelemben, de nem tudott. Ez jó. Én a magam részéről továbbra is sokallom benne a Nagy Szavakat, meg a direkt rámutatásokat – talán nem vagyok annyira érzékeny egyes beállítások rejtett spirituális többlettartalmára, mint amennyire azt Tisza Kata megérdemelné. De elismerem, elemeiben frappáns és végig határozottan érzékeny munka. Sokkal jobban kedveltem Szabó T. Anna novellásköteténél (amivel adja magát az összehasonlítás***), mert nem álcázza magát hótkomoly elbeszéléskötetnek – formai és grammatikai értelemben véve is megőrzi levegősségét és szeretetreméltó könnyűségét. Talán ennek köszönhető, hogy várakozásaim ellenére egyáltalán nem idegesített, sőt: alkalmanként még élveztem is.
* Átlagolt számítás, kicsit felfelé kerekítve. ** Jelzem, a könyv közepén van egy kimondott verses blokk is, kábé 20 oldalon. (Nem túl acélos. Ha szigorú lennék, talán le is vonnék egy fél csillagot miatta. De inkább figyelmen kívül hagyom.) *** Pláne, hogy a hátsó borítón is az ő ajánlása olvasható. Bevallom, ez az ajánlás majdnem visszatartott e könyv elolvasásától – egyszerűen túl sok. Aminek az az előnye, hogy vele összevetve Tisza Kata szövege kifejezetten mértéktartónak és visszafogottnak tűnik.
„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”