Egy ​dadogás története

by Gábor Vida

„Szülőföldet ​akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik." – ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik édesapja és édesanyja élettörténete mellett, az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, Székelyföld mélyéről érkezett; ekképpen e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot. „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?" – teszi fel a kérdést a regény lapjain.
Az Egy dadogás története így lesz egy írói pályakép, egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a fantasztikus regénye.

Genres: Hungarian Literature

376 pages, Hardcover

First published January 1, 2017

About the author

A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán jár egyetemre magyar–francia szakra. 1993-ban az Éber című egyetemi lap szerkesztője. 1994-ben szerez diplomát, azóta Marosvásárhelyen él. A Látó Szépirodalmi Folyóirat próza rovatának szerkesztője.

1998-ban vitaindító tanulmányt közöl a Látó folyóiratban, biztatva írótársait a romániai magyar irodalom történetének megírására, a kérdés problémás voltának átgondolására.

Hagyományos prózát ír. Példaképeinek a klasszikus szerzőket tekinti (Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kemény Zsigmond, Hamvas Béla, Platón, Dosztojevszkij, Jack London), több interjúban is elhatárolódik a posztmodern irodalomtól. Ars poétikáját a következő idézet tükrözi:

„Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. Három elbeszélés van a Fakusz három magányossága c. könyvemben, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, vannak szereplők, események, tér és idő, mindent tudó narrátor. Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte. Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében." (source: Wikipedia)

Reviews

[gesztenye63 · Rating 5 out of 5]

A kanonizált Szentírás szerint János, az evangélista egyenesen oda nyilatkozik, hogy „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért”. Olvasóként most valahogy úgy érzem magam, még ha nem is értem adta, de egy cseppet nekem adta Vida Gábor az ő életét. S ha ez túl patetikusnak hangzana, akkor itt és most oszlassuk a félreértés bosszantó és mérgező ködét. Hiszen egy önéletrajzi műben az alkotó pőre kitárulkozásával végső soron nem az életét adja nekünk, de bizony hogy a legintimebb világába enged be. Ez pedig mindig nagyon érzékeny, érzelmes, sőt lírai töltésű, még akkor is, ha a papírra vetett történések, események a lehető legprózaibb száraz tények, vagy csip-csup családi szösszenetek. Ha hiteles a szerző, akkor mindez az emóciók áradásává válik, amely a gyanútlan olvasót könnyen a mélybe ránthatja, vagy eufórikus állapotba emelheti. Hangsúlyozom, ez csak akkor működik, ha hiszek a szerzőnek, ha hiszek a szerzőben. Márpedig én hiszem, amit Vida leírt, hiszek az őszinteségében, érzem a valóságát, szenvedélyét, útkeresését. Hiszem és átélem a sikerét és talajvesztettségét egyaránt. Úgy érzem tehát, hogy Vida szeret engem, az olvasót, és mint alkotóművész nem adhat többet, becsesebbet, amivel ezt kimutathatná – nekem adja hát az életét, rám bízza magát, ítéltessen meg ez az élet az olvasó által.
Nem tudom, mi állhat e mögött a feltétlen bizalom mögött, hiszen nincsenek erdélyi, de még határszéli alföldi gyökereim sem. De van azonban megélt több min ötven évem. Vannak szocreál gyermekélményeim. Nekem is van saját „Iskolám a határon”, ahogy azt Ottliktól tudhatjuk, voltam szocialista néphadsereg sorkatonája, kerültem ki a seregből, egyetemről egy olyan nagybetűs életbe, ahol már jó előre kőbe vésett szabály volt, hogy az értelmiség előtt álló utak egyike bizony járhatatlan. Hány olyan barátom volt, akit a másik út, a járható vett el tőlem…
Úgy gondolom, ebből a generációból nagyon sokunknak az íróasztala fiókjában, megfakult családi fotókon, levéltöredékeken, vagy csak az emléktől ösztönösen védekező agytörzs rejtekében, de valahol ott lapul Egy dadogás története. Magam is átkozom az idő gonosz folyamát (ahogy teszi azt Per Petterson), és gyűlölöm a mulasztásomat, amiért gyerekfejjel nem hallgattam eleget a fogságot megjárt öregapám történeteit, hogy magától értetődő módon elkönyveltem, ahogy nagymamám egy nap alatt megőszült, mikor a falut elérte a front. De miért nem nyaggattam édesanyámat, hogy beszéljen nekem ’56-ról, milyen is volt azt megélni tinédzserként, faluhelyen, egy zárt közösségben? Vagy az apám előlem elzárt élete milyen lehetett a Művekben, ahol negyven évet húzott csiszolóként a műhelyben? Nyugdíjasként fel is mutathat néhány vörös csillagos brigádjelvényt, meg egy kiadós szilikózist. Szemérmesség, vagy érdektelenség? Mi tartott vissza, hogy faggassam, nyüstöljem Őket? Nem tudok én erre válaszolni, csak a kínzó hiányt érzem, és hálát adok Vida Gábornak, hogy helyettem is emlékezik, hogy ismeretlenül, idegenként is beenged privát poklába/mennyországába. Reménykedem, hogy közösen megérjük, amikor ez a fél/egész önéletírás egyszer majd kiegészül egy zárójelentéssel.

Olvassátok, de csak lassan, türelmesen, mindig megvárva, hogy egy-egy csukott ablak, vagy ajtó előbb csak résnyire, majd sarkig kitáruljon. Nagyapám szokta volt mondogatni, mikor Karácsonykor, a fa alól kitéptem az első ajándékomat: Várgyá’ fiam, csak lassan, ne kapozz’!

[szadrienn · Rating 5 out of 5]

Megrendítően hiteles írás. Kíméletlenül, a legmélyebb rétegekig hatolóan őszinte, ami talán a legnehezebb vállalás. Lefoszlik itt a szerzőről minden külső máz, minden tetszetős, külvilágnak szánt szerep, és mi vele együtt éljük át ennek a megtisztulásnak minden kínját és felszabadító erejét, és a végén nem marad már semmi más, csak az a nehéz munkával felszínre hozott életigazság, ami szükségképpen erőteljesen visszhangzik tovább az olvasóban.
Ősi hatalmi struktúrák mentén működő család. A teljhatalmú nagyapák alkoholizmusba vagy vallási megszállottságba torkolló kiskirályságai mégis egy letűnt, archaikus világ zamatát kínálják a nyíladozó értelmű unokának. A dadogás stigmájával megbélyegzett tanulóéveket, az Ottlik tollára kívánkozó internátust és a személyiség durva szétzilálására törekvő katonaságot a végtelen erdők nyugalma és az irodalom egyre növekvő vonzása tudja csak ellensúlyozni. Mindeközben pedig a legfontosabb, legsúlyosabb téma mindig Erdély, ami sokkal színesebb, heterogénebb, mint gondolnánk, és ami úgy kelt szinte vallásos áhitatot az íróban, hogy a szemünk előtt foszlik le róla minden idilli attribútuma.
Éles kritikai érzék bomlaszt itt szét szinte mindent elemi alkotórészeire, személyiség, család, haza meg tudja mutatni visszás oldalát, a végeredmény mégis nagyon empatikus, szerethető, bátor és igaz.

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Nem csak egy dadogás története. Vida könyve önmeghatározása szerint regény – de valójában inkább egy regény hűlt helye, pontosabban: egy regény helyett írt önvallomás, ami voltaképpen felfogható minden eddigi és elkövetkező írásának magyarázataként. Ne számítsunk szokványos erdélyi szövegre – már csak azért sem, mert Vida maga sem erdélyi, hanem romániai magyar spoiler, kisjenői, hogy akkurátus legyek. Sőt, Vida szövege kifejezetten szembemegy a szokásos Erdély-klisékkel*, mint ahogy nagyjából szembemegy mindennel, amit az ember egy gyermekkor-rekonstrukciótól elvárna – itt nincs idealizálás, nincs hamis nosztalgia, de még mélynyomor sincs, csak kiszámított hidegség, családi frusztráció és éles szemű kritika. De a különös az, hogy Vida ezzel együtt képes megőrizni ennek a világnak a szépségét – és ez úgy sikerülhet, hogy valami elképesztően fölényes nyelvérzékkel van megáldva, egy olyan masszív írói talentummal, ami egymással ellentétes minőségeket is harmonikus egészé rendez.

Jó könyv, okos könyv – talán a leghitelesebb magyar írás Romániáról, amit az utóbbi években olvastam. Azoknak, akik ismerik és kedvelik Vida eddigi munkásságát, jószerével kötelező, azoknak pedig, akik nem ismerik, szintén kötelező – csak hogy megismerjék. Merthogy vagy van rajtatok sapka, vagy nincs rajtatok sapka.

* Talán épp ez a „szembemenés” az, ami miatt nem tud olyan népszerű lenni itthon, mint amennyire megérdemelné. Mert nem azt kapja tőle az egyszeri olvasó, amit egy „erdélyi” írótól elvárna. Lásd még: „őstermészet, borvíz és medveszar”.

[Dani Dányi]

Sajnos nagy elvárásokkal vágtam bele, gyakorlatilag csak jót hallottam erről a könyvről, és eléggé semleges csalódás volt az a 60-egynéhány oldal, amit beleolvastam: pont olyan amilyennek elképzelnék egy határontúli irodalmat, minden oldalon diszfunkcionális család, frusztrált fiatalkor, diktatúra, identitás-kérdések, tabuk és elhallgatás és igazság, erdő és medve, Csaucseszku, írói válság, mindez E/1-ben, mint Vida Gábor elmesélve, vallomásosan. Erre valahogy nem vagyok vevő, a Tompa Andrea- vagy Gion Nándor-féle határontúli magyar témakezeléshez képest nekem ez laposnak hatott.

[David Karacsony · Rating 5 out of 5]

Határozottan tetszett, Erdély, szocializmus, szegénység, vidék és város ellentéte, lemaradás, elmaradás, megmaradás kérdései. Nagyon otthon íze van, a messze vezető rokoni szálak, fekete bárányok, nagynénik és unokatestvérek világában próbál eligazodni egy fiatal generáció, akinek már idegen a föld, de idegen a város is, vidéki elveszettség és elvesző vidéken.

[Csilla · Rating 5 out of 5]

Az utóbbi tíz év egyik legnagyobb olvasásélménye.

[Anna · Rating 4 out of 5]

Háromcsillagos. A negyediket az utolsó két bekezdésért adtam. Vagy annak az ötcsillaga hozta ki ezt az átlagot.

Nem tetszett.
Bizonyos dolgokat értettem. Erdélyt és Nemerdélyt, szórványt, szakiskolát, Kolozsvárt, Horea utat, apróságokat vagy összképet. Az eleje Lászlóffyra, a vége Schlattnerre emlékeztet. Egy adott pontban még egy kis mülleres életérzés is visszakacsint. Nincs Esterházy, nincs Nádas.

Volt olyan is bőven, amit nem értettem. Folyamatnak hat a szülőkkel való kapcsolat, mely közben mégis egy helyben áll. Haragszik rájuk? Beletörődött? Szereti-e őket egyáltalán? Szándékos-e a törés a könyv első és a második fele között? Mi váltja ki? Nem értettem, hogy miért kell azt, hogy "bejutottam", lefordítani arra, hogy "felvettek". Nem azért nincs rá szükség, mert én értem. Hanem mert lelövi a könyv lényegét.


Visszaköszönt a credóm. Jól fog néha a megerősítés.

"Kellene valamit csinálni, gondoltam, de nem jutott eszembe semmi, és ez nagyon sokáig így maradt, mert kezdetben azt hittem, hogy a világ van, és nehéz volt megérteni, hogy a világot mindennap újra ki kell találni, mert csak úgy magától nincs semmi, és aki a sártengernek ezen a felén nem tudja megalkotni magának az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni, legalábbis erre az éjszakai drámára nincsen semmi szükség, ez még novellának is kevés."

[Réka · Rating 5 out of 5]

"A Balkán ragályos." Minden a Partiumban, Székelyföldön, sőt Erdélyben és Magyarországon élő magyarnak kötelezővé tenném. (A Mindenható nyugtassa békében, Vili bácsi!)

[Anna · Rating 5 out of 5]

Kíméletlen és az olvasó számára gyakran kényelmetlen őszinteséggel meséli el a belső és a külső történetét. A regénykezdő „de” és a történetzáró „de” között feszülő meséjét a tudatfolyamszerű hömpölygésnek az a tökéletesen kalibrált ritmusa jellemzi, amit csak a nagy mesélők tudnak ilyen beszippantóan űzni.

Az első pár fejezet amolyan szellemi önbetájolás, amely egy „személyes kronológiát” követ. Az időben lazán ugrálva, sorra veszi az ő életét elkerülhetetlenül meghatározó szülői, nagyszülői generációkat. Nyugtalanító keserűséggel mesél róluk, ami már egyértelműen a felnőtt ember reflexióiból, kritikájából származik: „alapélményem az, hogy otthon lenni nem jó”. Nem tudok rokonszenvezni vele, hiszen a nem-jó-otthon alapélménye benne látszólag semmilyen érzékenységet nem munkált arra, hogy elgondolkodjon: a szüleinek még kevésbé lehetett jó otthon a komplikált nagyszülők mellett. Talán ezzel a leleplező nyerseséggel áll ki a gyermek mellett, aki volt és aki akkor még nem kritizálta a körülötte levőket, hiszen túlságosan el volt foglalva az élettel. De ha az olvasónak sikerül túltennie magát azon az ellenszenven, amit ezek az első fejezetek óhatatlanul kiváltanak benne, a regény második felében már objektív időrendiségben következnek a gyermekkor, kiskamaszkor, kamaszkor történetei. Meg-megáll, elidőz egy-egy élmény, pillanat, gondolat felett, és nagyon elevenek ezek a jelenetek, például az őzzel való találkozása, az erdőben, a „legjobb pszichiáternél” töltött órái.

Pozitív színek a történetbe akkor kezdenek vegyülni, amikor a baróti nyaralást taglalja. Nem történeteket ír, hanem a kívül-belül bejárt élmények szerveződnek saját és ellenállhatatlan logikájuk szerint izgalmas történetté. A gyermekkori foci varázsa és az árvízről szóló drámai beszámoló helyet kap az erdőről, az önismeret színteréről szóló igaz mesék mellett.

Ahogy a kamaszkor felé halad, a világ felkavaró megfoghatatlanságát már kevésbé ellensúlyozza az a varázs, amely szinte minden gyermekkor velejárója. Megható a dadogásával kapcsolatos megküzdési technikáinak leírása, amelyekről David Mitchell, a hasonló gonddal küszködő brit szóbűvész önéletrajzi írásaiban is olvashatunk. A dadogás erdélyi történetírójának az irodalommal nem is egy, hanem két (de bizonyára több is) meghatározó találkozása volt. Egyik a gyermekkori bájos találkozás, amiről szinte minden könyvfaló beszámol: az indiános könyvek, amelyekkel megszületik az örök szerelem a nyomtatott betű és a benne feltárulkozó világ iránt. A második döntő élmény a Szilágyi Domokos verseivel való megismerkedés, amely már a személyiséget formálja és utat jelöl ki. Az ismeretek világa ellenállhatatlan vonzerővel tárulkozik fel és gazdagítja belső eszköztárát.

Számára Erdély olyan, mint egy vallásos élmény, „minden elmondhatón és leírhatón túli megrendülés”. Végül a katonaság következik, amelynek éles ábrázolása szinte fejbe kólintja az olvasót.

Fejlődésregény is. „Kezdetben azt hittem, hogy a világ van, és nehéz volt megérteni, hogy a világot mindennap újra ki kell találni”. A van és a megalkotás imperatívusza közötti ellentét, mint minden gondolkodó embernél, meghatározza a világhoz való viszonyulását. A narrátor érzi, hogy a megnyugvás is ebből a teremtő megbékélésből születhet meg. A megváltozhatatlannal való szembesülésnek, aminek a legtöbbször külön, apa és anya párosként említett szüleivel való kapcsolatában van igazán tétje, építő változást kellene kiváltania belőle. Az önfeltárulkozása keménységéből ítélve, nem biztos, hogy ez sikerült neki – de az erről szóló történet számomra olyan megkapó volt, hogy egyértelmű: ennek megítélése nem tartozik az olvasói feladatok közé.

[tupturupp · Rating 5 out of 5]

Nem mindennapi lehetőség ennyire mély betekintést nyerni egy ember életébe... Megtiszteltetésnek érzem, hogy ezt a könyvet elolvashattam (illetve: meghallgathattam B. Szabó Zsolt felolvasásában, amiért ezúton is szeretném kifejezni a köszönetemet). Egyik felem szeretné, hogy kötelező olvasmány legyen, hogy minél többen olvassák el, "tudják meg, hogy milyen" - másik felem pedig nem szeretné ezt, mert tudom, hogy ha valami kötelező lesz, akkor az már nem olyan.

De egy olyan könyv ez, amit ezentúl csak ajánlani fogok.

U.i.: Az jutott eszembe, hogy kíváncsi lettem volna, ha már "Egy dadogás története" a cím, hogy végülis hogyan szabadult meg a dadogástól? Egyszer említette a könyvben, hogy 35 éves korában történt. Az is lehet, hogy végülis így van jól, és a "történet" befejezetlen volta arra utal, hogy nem is ez a legfontosabb elem, hanem mögötte, benne, előtte és helyette - az Ember maga.
De azért szívesen olvasnám a folytatást :)

[Orsika · Rating 4 out of 5]

Szerintem még életemben nem olvastam ilyen hosszan olyasmit, ami nagyon tetszett. Olvasmányos, érdekes, megérint, megnevettet, helyenkènt megríkat, és muszáj volt megvennem az e-bookot is, mert folyamatosan jött, hogy aláhúzzam a kedvenc részeimet. Azért lett végül 4-4.5/5, mert a stílusa nekem elég nehezen emészthető, rengeteg benne a hosszú mondat, amiben fèlúton igeidőt is vált. De maga a történet nagyon jó.

[Kotai Gyuri · Rating 5 out of 5]

Cartea Romaneasca ART 2021

[Olívia Kazár · Rating 2 out of 5]

was boring and trite