Skandináv, ez kétségtelen, de hogy skandináv krimi-e... hm, mondjuk, ha a krimit épp olyan tágan értelmezzük, mint a szépirodalmat szokás. Tény persze, hogy ebben a regényben van egy rakás bűncselekmény, vannak benne drogkereskedők, meg a bankszektor hiénái (akik a bűnözői hierarchiában valahol a saját rokonaikat elfogyasztó tömeggyilkosok alatt helyezkednek el - megítélésem szerint), de mégsem tűnik kriminek. Nincs például egy gyilkosság sem, a nyomozók legjobb esetben is csak mellékszereplők, a bűncselekmények pedig inkább tűnnek egy mély morális, egzisztenciális, világgazdasági és/vagy magánéleti krízis kísérőjelenségeinek, mint autonóm történetelemnek. A szereplők jogi értelemben ugyan bűnőzők (bár ezt az ügyészségnek is bizonyítania kell...), de valójában csak felszínen akarnak maradni. Más kérdés, hogy a felszínen maradás érdekében rendre olyan dolgokat követnek el, ami miatt az olvasó erkölcsi iránytűje berezeg, és elbizonytalanodunk, megérdemlik-e egyáltalán a felszínen maradást. A morális szürkezóna a regény tere: értjük a szereplőket, helyenként szimpatizálunk velük, miközben tudjuk, hogy amit tesznek, igazából elfogadhatatlan.
De a lényeg talán az, ahogy meg van írva. Ezek a gyors vágások, a leíró részek teljes hiánya, a cselekmény áradása... Sigurðardóttir megvalósítja azt, ami magam is muszáj vagyok "letehetetlennek" nevezni. Egész egyszerűen azért, mert nem tudtam letenni - csak még ezt a rövid fejezetet, mondtam magamnak, jó, még ezt a fejezetet (összvissz két oldal), jaj, de késő van, de azért még egy utolsó fejezetet... aztán hopp, vége is lett a könyvnek. Mégsem tűnik úgy, hogy a tempó a mélység rovására menne - talán azért, mert ez a texturális sodrás tökéletesen intonálja azt, ahogy az események sodorják magukkal a szereplőket egyik elhamarkodott döntéstől a másikig. Hisz ez a tulajdonképpeni csapda: hogy nincs idő jól dönteni.
(Összpontszám: 4.3)