Mikecs Anna Altató

by Márton Gerlóczy

Gerlóczy Márton regénye családi naplók, levelezések, néprajzi, prózai és lírai művek felhasználásával készült, de vázát két nagyobb lélegzetvételű írás, Jékely Márta és Schéfer Ida emlékirata adja.

Az erdélyi családtörténetben úgy illeszkednek egymáshoz a női sorsok, mint a hajfonatban a szálak. Beletörődés, reményvesztettség, fájdalom, kitörni vágyás, csendes lázadás feszegeti szét és tartja mégis együtt a megtépázott életeket.

A szerzőt Mikecs Anna, Jékely Márta elsőszülött gyermeke - Áprily Lajos szavaival, a "drága holt" - kalauzolja a háborúk dúlta, darabokra tört országban szétszakadó és a veszteségek után újra élni akaró család megrendítő krónikájában.

"Mennyi szeszélyesen váltakozó, legapróbb szeleteiben is foghatóan-láthatóan, anyagszerűen megjelenített színhely, ház, kert, utca, tájdarab! Mindegy, hogy Kolozsvár vagy Szentgyörgypuszta, Budapest vagy Enyed. Járt-e ott mindenütt a regény írója, vagy alapos filológus módjára naplókban, levelekben, szakmunkákban kutatott, ki tudja. S hogy csúsznak össze közelibb-távolibb időtartományok, ahogy az emlékezet, a munka anyaga rendeli. Szóval tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily - Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni."

Lator László

448 pages, Hardcover

First published January 1, 2017

Reviews

[gesztenye63 · Rating 5 out of 5]

Magam pedig, csupán annyit mondhatok, hogy Vida Gábor után nem gondoltam, hogy lesz még számomra idén felemelő, porig sújtó, lelkesítő és szívszaggató magyar széppróza. Márpedig itt van Gerlóczytól az Altató.
Semmi manír, nulla pátosz. Csak egyszerű, igaz mondatok, amelyek hol lágyan andalítanak, hol meg durván zaklatnak, nyugalmat sem hagynak. Évszázadot ölelő mese egy gyönyörű és néha rút nagycsaládról, történetek, karcolatok művészekről, „munkakerülők”-ről, ahogy Gerlóczy mondja egy interjúban. Száz év itt Európa közepén, hol Erdélyben, hol meg Budapesten, vagy néha kissé északabbra, a Duna kanyarulatában. Sorsok, nők és néha férfiak élete kiterítve, pőrén az olvasó kezében, a szerző alázatos, nyájas tálalásában.
Csak néha mondjuk percenként horgad föl bennem a kérdés: Valóban ilyenek vagyunk mi, férfiemberek? … s a választól félek.

Nincs erről, amit írni tudnék. De olvasni kötelező!

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Egy értékelő azt írta itt előttem, hogy Gerlóczy „ezzel a könyvvel beírta magát a magyar irodalomba”. Most eltekintve attól, hogy szerintem már ott volt, nekem is van egy ilyen érzésem – hogy itt most egy írói szintlépést látunk. Azt hiszem, azért, mert Gerlóczy saját (átformált) személyes történetei helyett most először írta meg valaki másnak a személyes történetét. Kvázi: hibátlanul. És az a gyanúm, hogy paradox módon azáltal vált kvázi-hibátlanná ez a könyv, hogy a szerzőnek sikerült két lépés távolságot tartani az ún. „irodalmi” nyelvtől (ezt @n plasztikusan a „szoborszerű” jelzővel fejezte ki), így az egész szöveg olyan lett, akár a jobbfajta naplók: úgy őszinte és úgy érzékeny, hogy ennek mintha maga sem lenne tudatában. Jelezném, bitang nehéz ám ez: olyan regényt írni, ami nem tűnik regénynek.

Pedig ez a könyv, bár létező személyek és létező események népesítik be (egy lineáris szerkesztéssel simán el lehetne adni a Magvető Tények és tanúk sorozatában), mégis regény. Elsősorban bujkáló narrátora, Mikecs Anna teszi azzá, aki azon előjogával élve, hogy halott, látja a múltat és a jövőt, elbeszélésében pedig a Jékelyek, Schéferek és Mészárosok sorsa az őket elválasztó évtizedek (és kilométerek) ellenére mintegy párhuzamosan jelenik meg. (Ezt még alá is húzza, hogy a narrátor végig jelen időben szólal meg.) Ez a technika lehetővé teszi az írónak, hogy a dráma felépítésében ne kösse meg kezét az események unalmas egymásutánisága, hanem arra a pillanatra építhesse fel a könyv érzelmi csúcspontját (amit amúgy látunk előre, de mégsem tudunk eléggé felkészülni rá), amelyet a legmeghatározóbbnak vél, még akkor is, ha az időben meg is előz más eseményeket. Bizonnyal akadnak majd, akik szerint ez az időben való szörfölés megbontja az elbeszélés egységét, de számomra pont ettől vált érdekessé. Ami másnak egység, az nekem, lehet, statikusság, az írót meg azért fizetjük (ugye?), hogy ezekből a mozdulatlanságokból izgalmas instabilitást csináljon.

Ettől a szerkesztéstechnikai finomságtól eltekintve is példásan gazdag regény ez: erőteljes hangon szól a nő kiszolgáltatottságáról, akinek tehetségét „zseniális” férje elfojtja, és megeszi az életét reggelire. És nagyon finoman van mögé szőve a magyar és erdélyi XX. század történelme – olyan finoman, hogy nem is tűnik történelemnek, csak szimplán életnek. Az egyik legjobban megírt szöveg az idei évből. Tűnjön ez fel másnak is.

[fióka · Rating 5 out of 5]

Nagyon nehéz erről a könyvről írni, mert olyan, amilyennek lennie kell. És hogy az milyen? Na, itt a probléma, mert igen nehéz ezt elmondani. Elsősorban is: nyugodt hangvételű és kiegyensúlyozott. És ez nagyon fontos, mert noha rengeteg a dráma és a szenvedés, az ember nem érez késztetést arra, hogy kiugorjon az ablakon vagy felvágja az ereit, nincs semmilyen színpadias (vagy akármilyen) eszköz bevetve a fokozás érdekében. Kívülálló is, noha ez merész kijelentés, merthogy ugye nyilván nem az. De mégis. Megfelelően távolságtartó ahhoz, hogy elhiggyem, minden pontosan úgy történt, még a virágok is olyan színűek voltak, ahogy a könyvben nyílnak. Mondom mindezt úgy, hogy a Farkas utcai templom tornyának újbóli felépítése mellett még akadnak hasonló apró hibák, de ezektől szívesen eltekintek, mert az egyszeri olvasónak úgyis teljesen mindegy, engem pedig a könyv minősége teljes mértékben kompenzál ezekért.
Más: őszinte és ezzel együtt szókimondó – az illúzió mindenesetre megvan, még ha tévednék is. Akár Vida Gábor könyve, az Egy dadogás története, kimond. Talán nem döntöget akkora tabukat, mint Vida könyve, de mindenképpen nagyon hasonló a mondanivalóját illetően. Olyan, mintha az én családomról szólna. Bensőséges. És ez nagyon fontos, hiszen ki ne akarna közelebbi kapcsolatba kerülni azzal a könyvvel, amit éppen olvas? Én mindenképpen szeretek.
Örülök ennek a könyvnek nagyon, mert a történtekről beszélni kell, elhallgatni nem szabad, mert abból nem származnak jó dolgok, legfeljebb mítoszok, amik elengedhetetlenek az önáltatáshoz, de egyéb gyakorlati értékük nincs. Vagy van? Nem tudom. Én a viselt dolgok feltérképezése és – újból, mert ez nagyon fontos! – kimondása mellett teszem le a voksom. Abból a szempontból, hogy Gerlóczy szándéka mi is volt egészen pontosan a könyv megírásával, most teljesen mindegy. Lehetett mementó Mikecs Annának, Áprilynak, a nagyanyáknak, dédanyáknak szóló késői igazságtétel, tényleg mindegy. A fontos az, hogy megíródott. Érzékeny és gyönyörű.
Tizenikszedik pozitívum, merthogy mások kifogásolták: nagyon-nagyon jó a folyamatos idősíkváltás, megkockáztatom, hogy egy akkurátusan kronológiai sorrendben felállított regény olyan lett volna, mint egy recept. Gyakorlatias és unalmas.
Megint más: valaki írta, hogy Gerlóczy ezzel a kötetével beírta magát az irodalomba. Szerintem már eddig is ott volt, hogy most szintet lépett, az egy másik dolog. Örülök annak, hogy van.

[szadrienn · Rating 5 out of 5]

A megsárgult fényképekkel teli családi album lapozgatása nem mindig könnyű és vidám foglalatosság, hiszen őseink útját sokszor fájdalmak, tragédiák kísérték, mi pedig sorsközösséget érzünk velük, és néha még azt is megtapasztalhatjuk, hogy vágyaikban és csalódásaikban megrendülve saját életünk mintázatára ismerünk. Gerlóczy Márton szép és nehéz feladatot vállalt magára, amikor megírta nagyszülei, dédszülei, ükszülei történetét, a regény valamennyi eseménye hiteles leveleken, naplókon alapul, és a családtagok közül néhányan a magyar művészeti élet ismert alakjai. A szereplők bemutatásához a szerző fordított optikát használ, minél közelebb járunk a jelenhez, az elbeszélésmód annál tartózkodóbb, szinte eszköztelen, az unoka tapintatosan a háttérbe vonul nagyszülei kapcsolatának ábrázolásánál, de a visszafogottan megírt fejezetek is szívszorítóan érzékeltetik, hogy telnek a napok, és velük együtt fogy a boldogság, és a tehetségét, alkotói ambícióit kényszerűségből elfojtó feleség számára a szerelmi házasság végül gúzsba kötő zsákutcává, állandó szenvedések forrásává válik.
Ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy válik a kép egyre színesebbé, a történelmi regények zamatát árasztó régmúltban a dédanya és a dédapa már szinte legendás figura, az ükanyát pedig királynői tulajdonságokkal ruházza fel az utókor, lelki ereje, szeretetteljes gondoskodása beragyogja családtagjainak életét. Rendkívül hangulatos az erdélyi iparos famíliák életének, szokásainak bemutatása a századfordulón, megelevenedik a korabeli Kolozsvár, több generáció gyerekserege nyaral felhőtlen boldogságban a Hója-erdő mentén, a Szamos partján, az itteni nyári lak és később a Visegrádhoz közeli Szentgyörgypuszta, a „Völgy” az Áprily-Jékely család mesés, idilli fészkévé válik, ahol valamennyien feltöltődnek, erőt merítenek, magánéleti válságokból gyógyulnak, próbálnak megküzdeni a történelem egyre fenyegetőbb viharaival.
A regény kikerülhetetlen vezérmotívuma, hogy a szerző a narrátor szerepét arra a kislányra bízza, akit a család négyéves korában, tragikus körülmények között veszített el. Az ő jelenléte a sorok között borzongató, hiszen állandóan az élet múlandóságára emlékeztet, másrészt különleges időkezelésre ad lehetőséget, hiszen végignézzük, ahogy az összes szereplő megöregszik, megfárad, lendülete megtörik, betegségekkel küszködik, Annácska alakja viszont időtlen, örökké a gyermeki szépség és tisztaság jelképeként marad meg a családi legendáriumban.
Egy kiválóan megírt, nagyívű, több, mint száz esztendőt átfogó családregénynek még akkor is megrendítő a végére érni, ha tudjuk, hogy fiktív szereplőkkel találkozhattunk benne, itt viszont a megélt sorsok és az író személyes érintettsége még inkább elmélyíti az olvasottakat. Mindehhez gyönyörű lezárást kapunk, a sok-sok boldog vagy keserves, derűs vagy áldozatként megélt női sorsot az az altatódal fűzi egybe végül, amit négy generáció asszonyai énekeltek kicsi gyermekeiknek.

[David Udvardy · Rating 5 out of 5]

Pontos. Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, ez lenne az. Pontosság a nevekben, ahogy a szomszéd gyerek is teljes névvel jelenik meg. Pontosság a földrajzi és történelmi kontextusban, ahogy a nagyjából kétszáz évnyi felölelt kor bármelyikében pontosan meghatározott, hogy melyik utcán sétálunk, HÉV-vel, villamossal vagy fiákerrel jutottunk-e oda, és melyik járattal. Pontosság a tárgyi világ ábrázolásában, ruhák, kelmék, bútorok, házak, emlékek és bizonyítékok kísérik végig az öt generációt. Pontosság a családi viszonyok és szereplők vágyainak és korlátainak bemutatásában is, amelyek azonban az egyszerű, tárgyilagos, sok főnévvel, kevés jelzővel szőtt történetben belefúlnak a sok ténybe, az évszakok körforgása, a házhoz vezető út menti virágok szakadatlan nyílása és hervadása mellett fokozatosan elsikkad jelentőségük. Valamit akartak volna tenni, elérni ezek az emberek, talán meg is akarták volna menteni társukat, gyermekeiket a tragédiáktól, de a környező világ fülsiketítő zsongása széttördelte szándékukat, és végül csak részben, vagy annyira se sikerült áttörniük a személyes magány falait, hogy kapcsolatba kerüljenek.

[Dani Dányi · Rating 4 out of 5]

recenzióm a Revizoronline oldalon :::
https://revizoronline.com/hu/cikk/717...

[Anna · Rating 5 out of 5]

Feledhetetlen.

Bővebben itt: http://www.lato.ro/article.php/A-t%C5...

[Julcsi · Rating 4 out of 5]

Ugy a 3/4e eleg lett volna, annyira tomeny es persze megrazo. Ajanlom.