Téged is gyakran meglátogat a Szomorúság? Akkor irány a Négyszögletű Kerek Erdő, ott nincs hatalma! Egy napon becsönget majd hozzád Mikkamakka, és elvezet a tisztáshoz, ahol már sok különc, elvarázsolt barátja lelt új otthonra. Ha úgy tartja kedvük, költői versenyt rendeznek. Együtt találják meg a gyógymódot Szörnyeteg Lajos álmosságára vagy Bruckner Szigfrid kilyukadt szemfogára. Amikor pedig a gonosz Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon betiltja a bukfencezést, majd a pomogácsokkal riogatja az erdőlakókat, közös erővel túljárnak az eszén.
A mesegyűjtemény 1985-ben jelent meg először a Móra Könyvkiadónál Réber László rajzaival. A Négyszögletű Kerek Erdő azóta generációk kedvence lett könnyed, mégis filozofikus humora és szerethető figurái miatt.
Ervin Lázár (May 5, 1936 – December 22, 2006) was a Hungarian author. Although he wrote a novel (Fehér tigris (White Tiger), 1971) and a number of short stories, he is best known for his tales and stories for children.
Nemrég egy ismerős azt mondja valami kapcsán, „Nagy Zoárd”, én meg elővettem azt a bólintással kísért cinkos mosolyom, amit ezekre a helyzetekre tartogatok: tudom, hogy ismernem kéne az utalást, nyilvánvalóan mindenki ismeri rajtam kívül, a művelt világ egy zártkörű társaság és én most kívülrekedtem, és csak egy pillanatom van, olyan rövid idő, hogy nem is én, hanem mintha valami rajtam kívülálló döntené el, mit döntök, bevallom-e, nem ismerem Nagy Zoárdot – és úgy járok, mint Dömdödöm pomogácsvész idején –, vagy úgy csinálok, mintha ismerném Nagy Zoárdot, és megpróbálom ott helyben megúszni a dolgot, hogy aztán nyugodt körülmények között utánanézzek, ki is, mi is ez a Nagy Zoárd.
Szóval, éreztem, Nagy Zoárdot ismerni kell, Nagy Zoárd kultúránk alappillére, oszlopa, marxi értelemben nem légies felépítmény többé.
Most, hogy belegondolok, ott helyben jeleztem, nem tudom, ki az a Nagy Zoárd, akkor még őszinte ember voltam, nem tartottam kirekesztődéstől, meg hát a mosolyom sem annyira meggyőző már, így aztán megtudtam, Nagy Zoárd A Négyszögletű Kerek Erdő lakója és szereplője.
Régi adósság.
Tehát vártam pár hetet, ülepednie kell a dolgoknak, és mivel nem volt kéznél napokig olyan könyv, amelyet kedvem lett volna olvasni, elkezdtem a PIM/DIÁ-n.
És nagyon élveztem. Külön érdekesnek találtam, hogy sorban bukkantak fel olyan szereplők, akiknek tudtam a létezéséről, magam is pl. gyakran emlegettem Mikkamakkát (Bikkamakka néven), kultúránkban mindenfelé utalnak rájuk, de nem tudtam, hogy a címadó erdő lakói. Kultkönyv – de 1985-ös, és abban az évben már csak presztizsokokból sem olvastam gyerekkönyveket, aztán meg soha nem kerültem gyerekek közelébe, hogy felolvassak nekik, vagy ha igen, nem ez a könyv volt terítéken.
Kritikai megjegyzésnek annyit, és mindegy is, hogy megteszem-e ezeket a megjegyzéseket vagy nem, mert ez a könyv már túl van azon, hogy ilyesmiknek jelentősége legyen, érzésem szerint egyes szereplők – mint az emltett Nagy Zoárd vagy Maminti – kényszerből és járulékosan kerültek reflektorfénybe, az a gyanúm, hogy a koncepció még más lehetett a könyv elején (a hordozott alaptulajdonságok tekintetében is); jó néhány fejezet pedig kissé elcsúszott, négyszögletesedett a kerekség, talán az alapötleteket érezhette kevésnek Lázár Ervin. - Teljesen más dolog a „Kuss!” felszólítás, nekem elég durvának hatott a szövegben.
De hát ezek apróságok a különös és mély pszichológiához képest, nem is annyira gyerekkönyv ez, mint amennyire annak látszik, és már látom, magam is, mert annyira kifejező és találó, fogom használni korunk megnevezésre a kifejezést: pomogácskultúra.
Gyerekkoromban felolvasva, meselemezezve-kazettázva betéve hallgattam, olvastam is talán, kicsit összemosódik ilyen távlatból a többi lázárervines mesével, de most pont eszembe jutott egy jelenet, amit kikerestem a MEK-es online szövegből, és annyira jó szöveg ez, hogy tovább is olvastam a fogorvosos fejezettől, és fogtam a hasam hogy haha és muha, aztán gondoltam egyet, és az elejétől folytattam elő a továbbolvasást. Akkor lepődtem meg csak igazán, mert a bemutatkozós fejezet teljesen kiment a fejemből (bár minden mondata és hangsúlya ismerős), és mitagadás az egészet végigbőgtem. Felnőttként ez nagyon-nagyon kemény, és az a szerencse hogy utána annyi vidámság és marhaság következik, pedig az eleje az egy könnyed katalógusa kábé minden sötétségnek, ami az életben így-úgy érheti az embert. A zárófejezet is durva, a maga karikaturisztikus tompításával a közéleti hisztériát modellezi nyugtalanítóan éleslátó részletességgel. Idővel kaptak igazán konkrétabb érvényt ezek a felnőttesebb áthallású mondatok. A többi pedig móka és kacagás, de nem kevésbé fontos vagy jelentős, csak inkább az egymás mellett elbeszélő, félreértő, megtréfáló, összekapó és kibékülő dramaturgiából. Egész végig egyenletesen zseniális, parádés kultkönyv, hatcsilagos, vagy hatésfeles. Mindenki olvassa szépen újra, akár évente, gyerekeknek vagy anélkül, ahogy sikerül.
Szívet melengető, vicces, okos, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes történetek ezek. Lehet csak bele akartam képzelni, de nekem a létezett szocializmusra való utalások/áthallások is átjöttek. Azok nélkül is kiváló könyv egyébként. És nem csak üzenetében kedves és humoros, de a nyelvezete is elképesztő, imádnám gyerekeknek hangsúlyozva olvasni.
Ez nem gyerekeknek való. Értem, hogy annak van álcázva, de mesének rettenetes. Nagyon rossz érzés volt ennyi bántást olvasni. Vacskamati és a szerencsétlen növényének toxikus kapcsolatánál csak Kf-Nf-ZB minden megjelenése, és a szereplők általános rosszindulata esett rosszabbul. Tisztelet a kivételnek, aki mindig megszívja a többiek ostobaságát, kicsinyességét, sunyiságát, durvaságát, gőgjét stb. Igen, tudom, hogy valóban így működik a világ, nincsenek illúzióim. Csak nem tudtam, hogy ez nem mese. Három darab jóindulatú szereplő volt. Három.
Tanulságos és meglepően rengeteg különböző rétege van. Nem muszáj belelátni mindenféle társadalmi jelenséget, de ha felnőtt fejjel olvassuk, akkor érdemes. Szerintem ez a tökéletes gyerekkönyv