What do you think?
Rate this book
Gloria in excelsis
Miljenko Jergović regényében furcsán kiszélesedik az idő dimenziója: hónapokig zuhan egy házra ledobott bomba, és félájult állapotban akár századokat is átutazhatunk. Távoli történetek mozaikjaiból, kisemberek és családok sorsán keresztül tárul fel előttünk a soknemzetiségű dél-szláv területek rég- és közelmúltja. ®eljko, a horvát bombázópilóta a második világháború alatt átszökik az angol királyi légerőhöz, majd szülővárosát, Szarajevót kénytelen támadni. A légoltalmi pincében, melyet elpusztít, a fasiszta horvát rezsimhez alkalmazkodni próbáló légófelügyelő monológjából megismerjük a pince foglyainak rejtegetett titkait. A 20. századi történetet a felügyelő szülővárosában, Kreąevóban a 18. században élt szerzetes naplója szakítja meg, aki a leégett templom újjáépítésének nehézségeit beszéli el. A regény végéig nem szabadulhatunk a kérdéstől: egy felrobbantott házból vagy az összeomló múltból nehezebb-e kijutni?
Miljenko Jergović horvát író 1966-ban született Szarajevóban. Néhány évvel ezelőtt az egyik legnépszerűbb napilap, a Jutarnji List olvasói az évtized legjobb horvát írójának választották. 2012-ben elnyerte az Angelus Közép-Európai Irodalmi Díjat. Műveit eddig több mint húsz nyelvre fordították le, magyarul egy novelláskötete és két regénye jelent meg.
Miljenko Jergović horvát író 1966-ban született Szarajevóban. Néhány évvel ezelőtt az egyik legnépszerűbb napilap, a Jutarnji List olvasói az évtized legjobb horvát írójának választották. 2012-ben elnyerte az Angelus Közép-Európai Irodalmi Díjat. Műveit eddig több mint húsz nyelvre fordították le, magyarul egy novelláskötete és két regénye jelent meg.
620 pages, Paperback
First published January 1, 2005
7 people are currently reading
67 people want to read
About the author
Miljenko Jergović
81 books551 followersMiljenko Jergović is a Bosnian prose writer. Jergović currently lives and works in Zagreb, Croatia.
Jergović has established himself as a writer in both Bosnia and Herzegovina and Croatia, and his stories and novels have been translated into more than 20 languages. Critics have acclaimed his capability to turn every topic into a story without changing it at all, hence preserving its internal logic.
His more acclaimed works include his debut Opservatorija Varšava (Warsaw Observatory, 1988); Hauzmajstor Šulc (Schultz the Repairman, 2000), both collections of poetry; a collection of short stories Sarajevski marlboro (Sarajevo Marlboro, 1994); the novels Mama Leone and Dvori od oraha ("The Mansion in Walnut," 2003; and the drama Kažeš, anđeo (You Say It's an Angel, 2000). Jergović is also a journalist and has published a collection of his articles in the acclaimed Historijska čitanka (A Reader in History, 1996).
His most recent work, Rabija i sedam meleka (Rabija and the Seven Angels), became a bestseller in Bosnia and Herezgovina only few days after it was published.
Jergović has established himself as a writer in both Bosnia and Herzegovina and Croatia, and his stories and novels have been translated into more than 20 languages. Critics have acclaimed his capability to turn every topic into a story without changing it at all, hence preserving its internal logic.
His more acclaimed works include his debut Opservatorija Varšava (Warsaw Observatory, 1988); Hauzmajstor Šulc (Schultz the Repairman, 2000), both collections of poetry; a collection of short stories Sarajevski marlboro (Sarajevo Marlboro, 1994); the novels Mama Leone and Dvori od oraha ("The Mansion in Walnut," 2003; and the drama Kažeš, anđeo (You Say It's an Angel, 2000). Jergović is also a journalist and has published a collection of his articles in the acclaimed Historijska čitanka (A Reader in History, 1996).
His most recent work, Rabija i sedam meleka (Rabija and the Seven Angels), became a bestseller in Bosnia and Herezgovina only few days after it was published.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 4 of 4 reviews
November 2, 2019
1.) Lehet úgy olvasni, mintha három, saját lábán is megálló balkán regény lenne, amit az író felszeletelt és egymásba vegyített, létrehozva ezt a szépirodalmi Frankenstein-kreatúrát. Az egyik regényben a ferences rend egyik krónikásának szavait halljuk valahonnan a török hódoltságbeli Boszniából, a XVIII. századból. A másikban egy szövetségesek oldalára keveredett délszláv bombázópilóta szól hozzánk, aki a második világháború után valahogy Zágrábban ragad, és most élőben közvetíti, ahogy Tito partizánjai átveszik a hatalmat, miközben saját múltja után nyomoz – vagy épp ellenkezőleg: azon ügyködik, hogy ez a múlt ne érhesse utol, és ne derüljön ki, hogy a bomba, amit kioldott Szarajevó fölött, hová hullott és mit zúzott ízzé-porrá. A harmadik egy óvóhely története, ahol a háború utolsó perceiben mintha összegyűlne Szarajevó minden bűnöse, és miközben lassított felvételen közelít feléjük az előző szálban útjára bocsátott bomba*, nekigyürkőznek valamiféle végső számadásnak.
2.) Lehet úgy is olvasni, mint egyetlen hosszú-hosszú balkáni mesét: babonaságok, anekdoták, történelmi tények és fikciók, tragédiák és komédiák, átkok és áldások végeláthatatlan láncolatát. Az embernek az az érzése támad, hogy nem is érdekes, melyik században vagyunk és ki beszél – maga a beszéd számít, az áradó történetek, a múlt elénk szórt szilánkjai, ezek az érdekesek, maguk az elbeszélők és elszenvedők fel is cserélhetőek, a konkrét cselekmény pedig elhanyagolható. És ha már az előbb (lábjegyzetileg) felidéztem Márquezt, az is eszembe jut, hogy a Balkán a mi Dél-Amerikánk (no persze Dél-Amerika is a mi Dél-Amerikánk, úgyhogy nekünk kettő van), és bizony nehéz ezekről a horvát, bosnyák, török, zsidó, szerb, magyar, sváb sorsokról olvasván nem citálni ide a mágikus realizmus címkét.
3.) És végezetül lehet úgy olvasni, mint egymással párbeszédben álló testvérregényeket, amelyek mind Bosznia elnyomatásának egy-egy időszakát elevenítik fel. Az elsőben a törökök az urak, a második szálban Ante Pavelic horvát usztasái, a harmadikban pedig Tito árnyéka vetül a cselekményre. (És jegyezzük meg: hármuk közül nem az idegen hódítók – a törökök – a legrosszabbak. Messze nem.) Jergovic Balkán-krónikája egy sokszínű olvasztótégelynek állít emléket, ahol az ostobák ugyan mindig kifent karddal kívánták bizonyítani saját népük vagy saját vallásuk igazságát – pedig nyilván az igazság, aminek karddal kell nyomatékot adni, nem is lehet igazán az –, de itt is, ott is mindig akadtak jó emberek, akik értették, hogyan kell együtt élni a másikkal. Bár Pavelic usztasái az etnikai homogenitás nevében megkísérelték végleg összetörni a tégelyt**, de pont Jergovic mesélőkedve teremti meg a kereteket, amiben a multikulturális Bosznia valamilyen formában képes újraéledni – mert emlékezhet rá az olvasó. Holtak feltámasztása az irodalom eszközeivel – és még pentagramma sem kell hozzá.
Amúgy meg bárhogy olvassuk, jó olvasni: élvezni a mesélés örömét. Talán csak egy picit határozottabb ív hiányzott nekem a katarzishoz.
* Olyasféle megfagyasztott pillanat ez, mint a Száz év magány-ban, ahol az ezredest Márquez már az első mondattal odaszögezi a kivégzőosztag elé, hogy aztán vagy száz oldalon át késleltesse a feloldást.
** Bár a regényben nem említődik a délszláv háború, nekem valahogy ott van a sorok között – amit Milosevic akart tenni, tökéletesen megfeleltethető Pavelic terveinek, csak épp szerb vezénylet alatt. És az riasztó, hogy a mai horvát politikai közbeszédben egyre inkább teret nyer az igény az usztasák tetteinek relativizálására. Ez, úgy látszik, az új kelet-európai módi.
2.) Lehet úgy is olvasni, mint egyetlen hosszú-hosszú balkáni mesét: babonaságok, anekdoták, történelmi tények és fikciók, tragédiák és komédiák, átkok és áldások végeláthatatlan láncolatát. Az embernek az az érzése támad, hogy nem is érdekes, melyik században vagyunk és ki beszél – maga a beszéd számít, az áradó történetek, a múlt elénk szórt szilánkjai, ezek az érdekesek, maguk az elbeszélők és elszenvedők fel is cserélhetőek, a konkrét cselekmény pedig elhanyagolható. És ha már az előbb (lábjegyzetileg) felidéztem Márquezt, az is eszembe jut, hogy a Balkán a mi Dél-Amerikánk (no persze Dél-Amerika is a mi Dél-Amerikánk, úgyhogy nekünk kettő van), és bizony nehéz ezekről a horvát, bosnyák, török, zsidó, szerb, magyar, sváb sorsokról olvasván nem citálni ide a mágikus realizmus címkét.
3.) És végezetül lehet úgy olvasni, mint egymással párbeszédben álló testvérregényeket, amelyek mind Bosznia elnyomatásának egy-egy időszakát elevenítik fel. Az elsőben a törökök az urak, a második szálban Ante Pavelic horvát usztasái, a harmadikban pedig Tito árnyéka vetül a cselekményre. (És jegyezzük meg: hármuk közül nem az idegen hódítók – a törökök – a legrosszabbak. Messze nem.) Jergovic Balkán-krónikája egy sokszínű olvasztótégelynek állít emléket, ahol az ostobák ugyan mindig kifent karddal kívánták bizonyítani saját népük vagy saját vallásuk igazságát – pedig nyilván az igazság, aminek karddal kell nyomatékot adni, nem is lehet igazán az –, de itt is, ott is mindig akadtak jó emberek, akik értették, hogyan kell együtt élni a másikkal. Bár Pavelic usztasái az etnikai homogenitás nevében megkísérelték végleg összetörni a tégelyt**, de pont Jergovic mesélőkedve teremti meg a kereteket, amiben a multikulturális Bosznia valamilyen formában képes újraéledni – mert emlékezhet rá az olvasó. Holtak feltámasztása az irodalom eszközeivel – és még pentagramma sem kell hozzá.
Amúgy meg bárhogy olvassuk, jó olvasni: élvezni a mesélés örömét. Talán csak egy picit határozottabb ív hiányzott nekem a katarzishoz.
* Olyasféle megfagyasztott pillanat ez, mint a Száz év magány-ban, ahol az ezredest Márquez már az első mondattal odaszögezi a kivégzőosztag elé, hogy aztán vagy száz oldalon át késleltesse a feloldást.
** Bár a regényben nem említődik a délszláv háború, nekem valahogy ott van a sorok között – amit Milosevic akart tenni, tökéletesen megfeleltethető Pavelic terveinek, csak épp szerb vezénylet alatt. És az riasztó, hogy a mai horvát politikai közbeszédben egyre inkább teret nyer az igény az usztasák tetteinek relativizálására. Ez, úgy látszik, az új kelet-európai módi.
May 11, 2019
Ja bih naveo samo dva citata iz ovog djela.
"Čak da Boga i nema, čovjeku nije sve dopušteno. Čuvar je brata svojega, i nema pravo brata svojega žalostiti pripovjestima kako Boga nema. " Czeslaw Milosz
" I tako jedni uz druge žive strahovi. Nikad se ne razgovore, međusobno se taje, iako jedni za druge znaju. Kada bi moj strah postao turski, a turski postao moj, nestalo bi ih obadva. Ali to se ne događa, niti je prilika da će se dogoditi , jer nije takva Božja volja. Zna biti da se zatekne Turčin, kakav je bio imam Alija - neka je mir njegovoj duši, kojem pređe moj strah, pa je i meni odmah blizak njegov , ali vazda je više zlih, koji samo za sebe znaju, i strahovi ostaju tamo gdje su i bili. Mute nam pogled, kamene dušu, pa često nikoga i ništa oko sebe ne vidimo. Uto mine i život " Miljenko Jergović
"Čak da Boga i nema, čovjeku nije sve dopušteno. Čuvar je brata svojega, i nema pravo brata svojega žalostiti pripovjestima kako Boga nema. " Czeslaw Milosz
" I tako jedni uz druge žive strahovi. Nikad se ne razgovore, međusobno se taje, iako jedni za druge znaju. Kada bi moj strah postao turski, a turski postao moj, nestalo bi ih obadva. Ali to se ne događa, niti je prilika da će se dogoditi , jer nije takva Božja volja. Zna biti da se zatekne Turčin, kakav je bio imam Alija - neka je mir njegovoj duši, kojem pređe moj strah, pa je i meni odmah blizak njegov , ali vazda je više zlih, koji samo za sebe znaju, i strahovi ostaju tamo gdje su i bili. Mute nam pogled, kamene dušu, pa često nikoga i ništa oko sebe ne vidimo. Uto mine i život " Miljenko Jergović
November 11, 2014
To te ja tampi
May 20, 2017
Miljenko, Miljenko..nadam se da ćeš me i ovom knjigom oduševiti kao što si prošlom!! :D
Displaying 1 - 4 of 4 reviews