Az alcím világosan fogalmaz: ez egy életrajz. Csak annyit közöl Lenin ideológiai építményéből, ami az életút megértéséhez feltétlenül szükséges, inkább a befutott pályával, mint annak filozófiai hordalékával foglalkozik. Csak említés szintjén jelennek meg benne olyan dolgok, amelyeket én talán fontosabbnak gondolnék (elsősorban az orosz polgárháború), de mivel a főhős életéhez nem szorosan kapcsolódnak, félhomályban maradnak. Ugyanakkor ad valamit, amire csak titkon számítottam, amiben csak csendben reménykedtem: megélhetően felvázolja azt a szellemi forrongást, ami a Romanovok utolsó évtizedeit jellemezte. Ebben az időszakban ugyanis a szinte agyalágyulásig merev cárizmus mint fedő kísérelte meg a lábosban tartani a számos nyugatról beszivárgott gondolatot – köztük a marxizmus eszméjét. De ezek a gondolatok annyira izgalmasak voltak, és olyan evidens gyógyírt kínáltak az orosz valóság véres sebeire, hogy teljesen érthetően ragadták meg minden valamirevaló értelmiségi fantáziáját – akik aztán a maguk módján értelmezve a tanokat, a terroristától a mérsékelt demokratáig szóródtak szét a spektrumon. (Izgalmas lehetett akkoriban az orosz illegalitás.) És messze nem a radikális Lenin és a bolsevikok voltak e szekták közül a legszámottevőbbek – ami azt illeti, ha nem jön közbe a háború, meglehet, a kommunista panteon csillagai egy békés, eseménytelen öregkor végén hunytak volna el ágyban, párnák közt az emigrációban (esetleg Szibériában), helyettük pedig talán valami puhább reformmozgalom alakította volna át Oroszországot lassan, fokozatosan. (Vagy nem.)
De a háború kitört, és hozta magával a kis tatyójában azt, amit szokott: a néptömegek radikalizálódását, meg a társadalmi rend felbomlását, amit aztán a Romanovok nem is éltek túl. És ez volt az a történelmi pillanat, amiben Lenin megtalálta a maga küldetését. Némi német segédlettel egyszer csak ott termett Péterváron, kihasználta a tömeges elégedetlenséget, és megalkotta azt a Szovjetuniót, ami aztán jó 70 évig mumusa lett a világ összes demokráciájának. De ha ez így leírva egyszerűnek is tűnik, valójában minden esetleges és kaotikus volt, amit Service szintén remekül ábrázol: az átalakulás káoszában ugyanis gyakran csak hajszálon múlt, hogy Lenin nem tűnik el a süllyesztőben*, és helyette nem valaki más (jobb? rosszabb? ugyanolyan?) ragadja meg a kormánykereket.
De hát miért pont Lenin? Mit tudott ez a kopasz csávó a fura sapkájával, amit más nem tudott? Az biztos, hogy óriási hibákat vétett, és finoman szólva sem volt tévedhetetlen – sem a világháborút, sem a polgárháborút nem látta előre. Az is valószínű, hogy ha nem segítették volna időnként ellenfelei**, el sem jutott volna a hatalom megragadásának lehetőségéig. Beteges volt. Ronda egy vitapartner, és a ronda vitapartnerek közül is a legrosszabb fajta: az, aki addig képes vitatkozni veled, amíg kínodban már inkább egyetértesz vele. Igaz, sokat olvasott, de megdöbbentően szelektíven értelmezte olvasmányait, valahogy mindig azt találta meg a szövegekben, ami őt támasztotta alá. Súlyozni sem tudta a problémákat – a polgárháború csúcspontján például, amikor Trockij a Vörös Hadsereggel bíbelődött, ő azzal foglalta el magát, hogy vitairatot szerkesszen a német szocialista, Kautsky ellen. De mégis, csak tudott valamit. Munkabírása egyszerűen páratlan volt: csak a politika foglalkoztatta, és hát baromi nehéz ám olyasvalakivel harcolni ezen a páston, aki a politikával kel és fekszik, másra gondolni sem tud. Vérbeli pragmatikusként arra is képes volt, hogy bármikor felfüggessze az erkölcsöt és az elveket, ha ettől sikert remélhetett***, és nyoma sem volt benne a részvétnek, ami szintén nem árt, ha valaki a hatalom csúcsán akar berendezkedni. Ez utóbbi talán nem független attól, hogy azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik egyszerűen semmiféle ismerettel nem rendelkeztek azzal a néppel kapcsolatban, amiért elméletileg küzdeni akartak – számukra az olyan szavak, mint „paraszt”, „munkás”, „polgár” csak absztrakciók voltak, amelyeknek ugyan van értelme, ha matematikai egyenletbe helyezzük őket, de ha arcot rendelnénk hozzájuk, az csak összezavarná a kristálytiszta logikát. Mert így működik a diktátorok algebrája: ha egy paraszti közösség áll 90% szegényparasztból és 10% kulákból, akkor elég kivonni a 10% kulákot, és kapunk 100% vegytiszta hasznos parasztot. Csak hát az emberek nem olyan egzakt elemek, mint a nátrium vagy a stroncium, úgyhogy a valóságban ez az algebra nem működik – de ez a diktátort nem akadályozza meg abban, hogy addig-addig ismételgesse a fenti matematikai műveletet, amíg senki sem marad. Vagy amíg el nem viszi az ördög.
* Megesett például, hogy egyetlen moszkvai kocsikázás alkalmával Leninre kétszer is rálőttek, egyszer pedig fegyveres suhancok tartóztatták fel, akik nem hitték el neki, hogy ő a Szovjetunió első embere, és a legközelebbi rendőrőrsre szállították. És mindez egy diktátorral esett meg. El lehet képzelni, mennyire lehetett biztonságban egy átlagos mezei állampolgár.
** És nem csak a németek, akik aktívan segítettek neki abban, hogy Pétervárra jusson, és valószínűleg komoly összegekkel is támogatták a bolsevik célokat. A háború előtt Lenin – bár nem tudott róla – sokat köszönhetett a cári titkosrendőröknek is, akik a háttérben megtisztították neki a terepet, bebörtönözték riválisait, míg közvetlen munkatársait békén hagyták, mert benne látták azt a figurát, aki szét fogja zülleszteni a szocialista mozgalmat. Kicsit túlkombinálták az urak a konspirációt, azt hiszem.
*** Se szeri, se száma azoknak a helyzeteknek, amikor Lenin egyszerűen figyelmen kívül hagyta saját elveit egy nagyobb cél érdekében, de a legkülönösebb talán az volt, amikor a német kommunistákat arra utasította, hogy szövetkezzenek a szélsőjobboldali Freikorps egységeivel a német kormány megdöntése érdekében.