What do you think?
Rate this book
Belemenés - Futball és egyéb társművészetek
A Belemenés egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Húsz év története. Benne van a megyei másodosztály nyersesége és a topfutball fényűzése - benne a katarzis és a totális megsemmisülés.
A szerző kellő öniróniával szemléli önnön reménytelenségét: az irracionális döntések sorozatát. Sajátos humorral meséli el a futball miatt született és tönkrement szerelmeket, az egész hátat beborító futballtetoválást és a párhuzamos dimenziót, ahol a legszánalmasabb hazugságokat is fapofával lehet előadni. Közben pedig felnő egy kislány, és eljut oda, ahová mindig is vágyott.
Csepelyi Adrienn
Junior Prima- és Népszabadság-díjas, Hüpátia médiadíjas újságíró. Az MLSZ Női Bizottságának tagja, Kötényblog néven évekig írta díjnyertes nőifutball-blogját. Odavan az operáért, testileg-lelkileg megnyomorított bulldogokat fogad örökbe, szatmári népviseletben ment a foci Eb-re, nehezen viseli az igazságtalanságot és nem tűri a nőkkel szembeni kirekesztést. 1996 óta Liverpool-szurkoló. Azóta minden jó és rossz döntése mögött a rajongás áll.
A szerző az ukrán és a román határ menti kis faluban, Penyigén nőtt fel. Tizenkét éves korában egészen valószínűtlen módon robbant be az életébe a futball, kiforgatva a négy sarkából azt az idilli és zárt világot, amelyben addig élt
A szerző kellő öniróniával szemléli önnön reménytelenségét: az irracionális döntések sorozatát. Sajátos humorral meséli el a futball miatt született és tönkrement szerelmeket, az egész hátat beborító futballtetoválást és a párhuzamos dimenziót, ahol a legszánalmasabb hazugságokat is fapofával lehet előadni. Közben pedig felnő egy kislány, és eljut oda, ahová mindig is vágyott.
Csepelyi Adrienn
Junior Prima- és Népszabadság-díjas, Hüpátia médiadíjas újságíró. Az MLSZ Női Bizottságának tagja, Kötényblog néven évekig írta díjnyertes nőifutball-blogját. Odavan az operáért, testileg-lelkileg megnyomorított bulldogokat fogad örökbe, szatmári népviseletben ment a foci Eb-re, nehezen viseli az igazságtalanságot és nem tűri a nőkkel szembeni kirekesztést. 1996 óta Liverpool-szurkoló. Azóta minden jó és rossz döntése mögött a rajongás áll.
A szerző az ukrán és a román határ menti kis faluban, Penyigén nőtt fel. Tizenkét éves korában egészen valószínűtlen módon robbant be az életébe a futball, kiforgatva a négy sarkából azt az idilli és zárt világot, amelyben addig élt
306 pages, Hardcover
Published May 1, 2018
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 8 of 8 reviews
January 15, 2020
Nagyjából 5-6 éves korom óta behálózza az életem a foci. Szeretem művelni, szeretem nézni, szeretek beszélni róla. Akkora fanatikusnak azonban nem tartom magam, mint Csepelyi. Nem mondom, hogy nem voltam soha ilyen szinten, de annak nagyjából 8 éves koromban véget ért, legalábbis akkor fordult elő utoljára, hogy ordítva, visítva, sírva rohantam ki a meccsnéző szobából. Mondhatni kinőttem, gyerekdolog, vallottam, úgy egészen pontosan, máig. Csepelyi rajongására ugyanis nem tudom azt mondani, hogy gyerekdolog, hiszen ez több annál, ahogy ő is írja, ő maga lett a futball. Az egész élete, a lételeme, minden egyes sejtje kiegészült a foci aprócska részecskéivel. Bennem 8 éves korom óta nem volt ennyire megszállott rajongás, jóval objektívebben szemlélem a focit, még az én kedvenc csapatom, csapataimat is. Meg kell látni kedvenceink hibáját is, az elvakultság naivitásba csaphat át. A könyv azzal indít, hogy a főszereplő (aki maga az író) azt mondja, utálja a United. Később kiderül, az ő kedvenc csapata a Liverpool, amely történetesen az utált Manchester United legfőbb riválisa. Olyannyira legfőbb rivális, hogy még a másik manchesteri csapat, a Manchester City is eltörpül mellette, rivalizálás szempontjából. Mondanom sem kell, hogy a fanatikus liverpooli Liverpool drukkerek hasonlóan vélekednének, mint Csepelyi, és persze a fanatikus manchesteri Manchester United drukkerek is, csupán ők ellenkező előjellel, a Liverpool csapatára értve az utálatot. Nagyon nem szeretik egymást, ez valahogy beléjük égett az évtizedek alatt. Ez az, amit én nem tudok átélni. Nem utálok egy csapatot sem (azt hiszem) kollektíven, legfeljebb vannak nem túl szimpatikus játékosok, de az mindig egyéni ítélkezés marad, nem terjed át a csapatra. Ebből kifolyólag Manchester United szurkolóként nem utálom a Liverpoolt, a jelenlegi csapat jó pár játékosa a világ legjobbjainak számít saját posztján, de ettől függetlenül a hétvégén átkozni fogom őket, ha netán meg kívánják verni a Unitedet. Mert azért na, van egy határ.
Persze tévedés lenne azt állítani, hogy ennyiben ki is merülne ez a hatalmas foci iránti rajongás. Valójában sokkal több ennél, sokkal szerte ágazóbb, amit egy focit nem kedvelő egyáltalán nem érthet meg, egy focit mérsékelten szerető ember pedig talán felszínesen átérezhet. De megérteni ő sem fogja, mert ahhoz neki is olyan rajongóvá kéne válnia. Ellenkező esetben pedig, leszólja, lenézi, nem fogadja el. Ebben van a kulcs: az elfogadásban. Ha történetesen a jelenkor másból sem áll, mint a világ legkülönösebb embereinek, azok nemi hovatartozásának az elfogadásából, akkor miért kell a futballkultúrát (focistástul, szurkolóstul) barbárnak, huligánnak kikiáltani? Miért kéne a férfiak sportjává diszkriminálni, miért kéne tagjait előítéletekkel illetni? Miközben a sport, sőt, konkrétan a foci az élet egyik legnagyobb tanítómestere is lehet.
Merthogy megtanít küzdeni nem csak magadért, hanem másokért, az egész csapatért. Megtanít arra, hogy az ellenség az valójában ellenfél, akit illik tisztelni és soha nem lebecsülni. Megtanít a hűségre, megtanít az életre, tisztább emberré tesz, nyitottabbá, közösséget formál. Nekem legalábbis valahogy ezt jelenti a foci, de persze a történelem során mindig minden másképp alakul, mint ami ideáinkban megjelenik. ma például a foci = pénz, dollármilliók vándorlása egyik pénztárcából a másikba, és nagyon éleszemmel kell járni, hogy meglássuk azt az elszántságot, amiért beleszerettünk ebbe a sportba. A játékosok gyakran ugranak egymásnak, dobálják meg őket a szurkolók, óriási tud lenni a feszültség: elfelejtik, hogy ez az egész egy játék, önmaguk és a szurkolók szórakoztatására. Mindezt legyőzi az eredményorientált játék, hiszen elképzelhetetlen pénzeket jelent egy-egy sikeresen alakuló mérkőzés. És sajnos egyre ritkább az olyan, aki egyszerűen élvezi, amit csinál, és nincs a vállán száz teher, szerződések, szurkolók füttyszava, melyek mind homályba züllesztik azt, amiről kéne, hogy szóljon a foci. És mindezt remekül ragadta meg ez a könyv.
Mostanság egyébként igen virulhat Csepelyi, látva a Liverpool lehengerlő formáját, de ezt az örömöt megérdemli mind Ő, mind a csapat, hiszen keményen megdolgoztak érte.
Persze tévedés lenne azt állítani, hogy ennyiben ki is merülne ez a hatalmas foci iránti rajongás. Valójában sokkal több ennél, sokkal szerte ágazóbb, amit egy focit nem kedvelő egyáltalán nem érthet meg, egy focit mérsékelten szerető ember pedig talán felszínesen átérezhet. De megérteni ő sem fogja, mert ahhoz neki is olyan rajongóvá kéne válnia. Ellenkező esetben pedig, leszólja, lenézi, nem fogadja el. Ebben van a kulcs: az elfogadásban. Ha történetesen a jelenkor másból sem áll, mint a világ legkülönösebb embereinek, azok nemi hovatartozásának az elfogadásából, akkor miért kell a futballkultúrát (focistástul, szurkolóstul) barbárnak, huligánnak kikiáltani? Miért kéne a férfiak sportjává diszkriminálni, miért kéne tagjait előítéletekkel illetni? Miközben a sport, sőt, konkrétan a foci az élet egyik legnagyobb tanítómestere is lehet.
Merthogy megtanít küzdeni nem csak magadért, hanem másokért, az egész csapatért. Megtanít arra, hogy az ellenség az valójában ellenfél, akit illik tisztelni és soha nem lebecsülni. Megtanít a hűségre, megtanít az életre, tisztább emberré tesz, nyitottabbá, közösséget formál. Nekem legalábbis valahogy ezt jelenti a foci, de persze a történelem során mindig minden másképp alakul, mint ami ideáinkban megjelenik. ma például a foci = pénz, dollármilliók vándorlása egyik pénztárcából a másikba, és nagyon éleszemmel kell járni, hogy meglássuk azt az elszántságot, amiért beleszerettünk ebbe a sportba. A játékosok gyakran ugranak egymásnak, dobálják meg őket a szurkolók, óriási tud lenni a feszültség: elfelejtik, hogy ez az egész egy játék, önmaguk és a szurkolók szórakoztatására. Mindezt legyőzi az eredményorientált játék, hiszen elképzelhetetlen pénzeket jelent egy-egy sikeresen alakuló mérkőzés. És sajnos egyre ritkább az olyan, aki egyszerűen élvezi, amit csinál, és nincs a vállán száz teher, szerződések, szurkolók füttyszava, melyek mind homályba züllesztik azt, amiről kéne, hogy szóljon a foci. És mindezt remekül ragadta meg ez a könyv.
Mostanság egyébként igen virulhat Csepelyi, látva a Liverpool lehengerlő formáját, de ezt az örömöt megérdemli mind Ő, mind a csapat, hiszen keményen megdolgoztak érte.
September 6, 2019
Nem azért szerettem a Belemenést, mert foci van benne.
Hanem azért, mert benne van egy kicsit az én életem is. És benne van az a – messziről talán kevésbé érthető – sors, amit jelent a Tisza-háton, Erdőháton, Szenke-parton felnövekedés. Benne van az a zárt világ, amit a falu közössége jelent. Benne van az az elszántság, ami a reménytelenségben is élni akar és adottságaihoz képest jól élni. Benne van a turkálók szaga, benne van a gyermekkori csínyek adrenalinja, benne van a kertvégébe száműzött Buksik és Csöpik sorsa, benne van a tájnyelv és a szilvalekvár íze. Benne van a szegénység, a beosztás, benne van a gyermekien őszinte vágyakozás. Benne van az a csoda, ami időnként megadatik, hogy ez a zárt világ kitárul, kitekintést engedve a bentlévőknek, és betekintést adva a kívülállóknak.
Abban, ahogy Adrienn ebből a zárt világból ki-kitekintget, és ahogy visszajár bele, benne van sokunk sorsa. Benne van az álom, benne van a remény, benne van a kemény munka, benne van a tehetség. Benne van, hogy el sem hiszed, életed végéig nem mered elhinni, hogy belőled onnan ez lehet itt. És benne van, hogy ott mennyire nem értik, mi lett belőled itt.
Benne van, hogy ha kitárul a világ, ki fogsz lógni fél lábbal a kanapén héderező kutyáddal, az opera- és/vagy focirajongásoddal, az öltözködéseddel, az „óú-mentes” beszédeddel, a megélt történeteiddel, az olvasmányaiddal, az írásaiddal. És benne van, hogy mégis mindig ide fogsz visszavágyni.
Benne van, hogy bármennyire is belementél az élet kínálta lehetőségekbe, szenzációs történésekbe, de kimenni nem lehet abból, aki vagy és aki mindig is voltál.
Benne van.
Vagy bennem.
De köszönöm, Adrienn, hogy előhoztad ezeket a drága kincseket!
Hanem azért, mert benne van egy kicsit az én életem is. És benne van az a – messziről talán kevésbé érthető – sors, amit jelent a Tisza-háton, Erdőháton, Szenke-parton felnövekedés. Benne van az a zárt világ, amit a falu közössége jelent. Benne van az az elszántság, ami a reménytelenségben is élni akar és adottságaihoz képest jól élni. Benne van a turkálók szaga, benne van a gyermekkori csínyek adrenalinja, benne van a kertvégébe száműzött Buksik és Csöpik sorsa, benne van a tájnyelv és a szilvalekvár íze. Benne van a szegénység, a beosztás, benne van a gyermekien őszinte vágyakozás. Benne van az a csoda, ami időnként megadatik, hogy ez a zárt világ kitárul, kitekintést engedve a bentlévőknek, és betekintést adva a kívülállóknak.
Abban, ahogy Adrienn ebből a zárt világból ki-kitekintget, és ahogy visszajár bele, benne van sokunk sorsa. Benne van az álom, benne van a remény, benne van a kemény munka, benne van a tehetség. Benne van, hogy el sem hiszed, életed végéig nem mered elhinni, hogy belőled onnan ez lehet itt. És benne van, hogy ott mennyire nem értik, mi lett belőled itt.
Benne van, hogy ha kitárul a világ, ki fogsz lógni fél lábbal a kanapén héderező kutyáddal, az opera- és/vagy focirajongásoddal, az öltözködéseddel, az „óú-mentes” beszédeddel, a megélt történeteiddel, az olvasmányaiddal, az írásaiddal. És benne van, hogy mégis mindig ide fogsz visszavágyni.
Benne van, hogy bármennyire is belementél az élet kínálta lehetőségekbe, szenzációs történésekbe, de kimenni nem lehet abból, aki vagy és aki mindig is voltál.
Benne van.
Vagy bennem.
De köszönöm, Adrienn, hogy előhoztad ezeket a drága kincseket!
October 1, 2019
„Sziasztok, a nevem Adrienn, és halálra idegesít, ha nem hiszik el, hogy ismerem a lesszabályt.”
Először egy vallomás: nem vagyok szurkoló. És másodszor is egy vallomás: de voltam. Mondjuk akkora, mint Csepelyi: soh'se. De világosan emlékszem a depresszió iszonytató hullámveréseire, mely elkapott és az óceán mélységes fenekére sodort, amikor Ibra az utolsó utáni percben beverte a bevernivalót*, vagy Mourinho Intere tíz emberrel megölte a focit, és vele együtt a Barcelonát is**. Aztán valahogy kikopott belőlem a rajongás. Nem tudom, mikor történt e baleset, a magyar válogatott viszonylatában mindenesetre korábban, mint katalán vonalon – az emlékezetes buktát hozó holland-magyart*** már nem is vereségnek, inkább hazai gyártású Benny Hill-epizódnak tekintettem, és úgy mondjuk több élvezeti értéke is volt. (Pláne ha ilyesmit dúdolunk alatta: https://www.youtube.com/watch…) Hogy bánom-e szurkolói énem elkallódását? Nem, legkevésbé sem. Nyugodtabb így az élet, feleződött a gyomorfekély esélye. Bár nem szűnt meg – ám hagyjuk a politikát. De azért jól jön ez a múlt, amikor efféle focis könyveket olvasok, mert emlékszem, milyen is az: a diadal méze és a vereség éjsötétje. Értem a motívumokat, de kellő távolságból nézem őket, mintha állatkertben járnék – szép, szép az a tigris, de jó, hogy ott van a rács.
Ez a könyv önéletrajz, és egyben atipikus nőregény – egy határvidéki faluból ível fel, fel az álmokig, és gerincét végig a futballhoz való már-már erotikus viszonyulás alkotja. Az ív persze töredezett, és időnként elveszíti ív-jellegét (vagy, mondjuk úgy: a szétesés határán billeg) – ezt fogjuk arra, hogy anekdotákból építkezik, ezért szükségképpen ilyen. A lényeg úgyis a focival ápolt, és feltűnően érzékenyen bemutatott kötődés, ami ebben a kontextusban messze túlmutat önmagán: Csepelyi nem pusztán a masszív szenvedély ábrázolására törekszik, hanem arra is (sőt, talán elsősorban arra), hogy erre a szenvedélyre miképp reagál a főhőst körülvevő világ. Nem is az a lényeg hát (szerintem), mennyire menő csapat a Liverpool, és milyen elementáris gyönyör, amikor McManaman meglódul a szélen, hanem hogy e sport, melyet kisajátított a férfitársadalom, hogyan fogadja be, és képes-e egyáltalán befogadni maga közé valakit, aki történetesen nő, ráadásul olyan nő, aki nem csak Beckham pofikája miatt nézi a meccseket, hanem érti is a csíziót. Talán ez, az előítéletekkel vívott csatározás különbözteti meg Csepelyi könyvét a többi focis könyvtől.
Amúgy meg jól van megírva. Egy jó újságíró által írott jó könyv – erről van itt szó. Ennyivel már bőven elégedett az ember.
* https://www.magyarfutball.hu/hu/merko...…
** http://www.nemzetisport.hu/bajnokok_l...…
*** https://www.magyarfutball.hu/hu/merko...…
Először egy vallomás: nem vagyok szurkoló. És másodszor is egy vallomás: de voltam. Mondjuk akkora, mint Csepelyi: soh'se. De világosan emlékszem a depresszió iszonytató hullámveréseire, mely elkapott és az óceán mélységes fenekére sodort, amikor Ibra az utolsó utáni percben beverte a bevernivalót*, vagy Mourinho Intere tíz emberrel megölte a focit, és vele együtt a Barcelonát is**. Aztán valahogy kikopott belőlem a rajongás. Nem tudom, mikor történt e baleset, a magyar válogatott viszonylatában mindenesetre korábban, mint katalán vonalon – az emlékezetes buktát hozó holland-magyart*** már nem is vereségnek, inkább hazai gyártású Benny Hill-epizódnak tekintettem, és úgy mondjuk több élvezeti értéke is volt. (Pláne ha ilyesmit dúdolunk alatta: https://www.youtube.com/watch…) Hogy bánom-e szurkolói énem elkallódását? Nem, legkevésbé sem. Nyugodtabb így az élet, feleződött a gyomorfekély esélye. Bár nem szűnt meg – ám hagyjuk a politikát. De azért jól jön ez a múlt, amikor efféle focis könyveket olvasok, mert emlékszem, milyen is az: a diadal méze és a vereség éjsötétje. Értem a motívumokat, de kellő távolságból nézem őket, mintha állatkertben járnék – szép, szép az a tigris, de jó, hogy ott van a rács.
Ez a könyv önéletrajz, és egyben atipikus nőregény – egy határvidéki faluból ível fel, fel az álmokig, és gerincét végig a futballhoz való már-már erotikus viszonyulás alkotja. Az ív persze töredezett, és időnként elveszíti ív-jellegét (vagy, mondjuk úgy: a szétesés határán billeg) – ezt fogjuk arra, hogy anekdotákból építkezik, ezért szükségképpen ilyen. A lényeg úgyis a focival ápolt, és feltűnően érzékenyen bemutatott kötődés, ami ebben a kontextusban messze túlmutat önmagán: Csepelyi nem pusztán a masszív szenvedély ábrázolására törekszik, hanem arra is (sőt, talán elsősorban arra), hogy erre a szenvedélyre miképp reagál a főhőst körülvevő világ. Nem is az a lényeg hát (szerintem), mennyire menő csapat a Liverpool, és milyen elementáris gyönyör, amikor McManaman meglódul a szélen, hanem hogy e sport, melyet kisajátított a férfitársadalom, hogyan fogadja be, és képes-e egyáltalán befogadni maga közé valakit, aki történetesen nő, ráadásul olyan nő, aki nem csak Beckham pofikája miatt nézi a meccseket, hanem érti is a csíziót. Talán ez, az előítéletekkel vívott csatározás különbözteti meg Csepelyi könyvét a többi focis könyvtől.
Amúgy meg jól van megírva. Egy jó újságíró által írott jó könyv – erről van itt szó. Ennyivel már bőven elégedett az ember.
* https://www.magyarfutball.hu/hu/merko...…
** http://www.nemzetisport.hu/bajnokok_l...…
*** https://www.magyarfutball.hu/hu/merko...…
January 4, 2019
Szóval ajánlom mindazoknak, akik
📚 rajongtak valaha csapatert, sportolóért, együttesért,
📚 vidéken nőttek fel a 80-as, 90-es években, és szívesen nosztalgiáznak egy kicsit,
📚 szeretnek kacagni, mert komikus jelenetekben annyira nincs hiány, hogy azt a Bakter és Bendegúz is megirigyelné
“Az emeletes ház nálunk vertikális falu.”
“Néha a réz is arany.”
📚 rajongtak valaha csapatert, sportolóért, együttesért,
📚 vidéken nőttek fel a 80-as, 90-es években, és szívesen nosztalgiáznak egy kicsit,
📚 szeretnek kacagni, mert komikus jelenetekben annyira nincs hiány, hogy azt a Bakter és Bendegúz is megirigyelné
“Az emeletes ház nálunk vertikális falu.”
“Néha a réz is arany.”
May 14, 2018
Sosem olvasnék el egy könyvet, ami így kezdődik. Kivéve, ha azt Csepelyi Adrienn írta.
Utálom a Unitedet. Ezzel a mondattal indít a könyv. Én pedig ennél a mondatnál csuktam be a fedelet és tettem vissza a mértanian felépített könyvpiramisra a boltban. Mert az fix, hogy én nem olvasok el egy olyan könyvet, ami így kezdődik. Aztán vettem egy mély levegőt, visszavettem a kezembe és gyorsított léptekkel siettem vele a kasszához, mielőtt a United rajongó bennem átveszi az uralmat és meggondolom magam.
A 20. oldalnál már tudtam, jól döntöttem. Igazából már hamarabb is, de a 96-os EB elődöntő visszaidézésénél, amikor próbáltam hősisen visszaszorítani a feltörő emlékek hatására kibuggyanni készülő könnyeimet, mert azért mégsem a 9-es buszra várakozó utazóközönség előtt kellene bőgni, na ott már tudtam, hogy lehet, hogy a szerző vérbeli és megrögzött Liverpudlian, én pedig azóta a Vörös Ördögöknek drukkolok, mióta csak az az eszemet tudom, de egyvalami tagadhatatlanul közös bennünk: a futball imádata.
Hiába nőttünk fel két rivális csapatnak szurkolva, én a nagyvárosban, ő egy szatmári kisközségben, valahogy mégis ugyanazok az emlékek élnek bennünk a futballról. Southgate büntetőjéről, Beckham kiállításáról, egy vörös mez utáni vágyakozásról (az enyém végül fehér lett, de soha ruhadarabot nagyobb becsben nem tartottam), az iskolai megnemértettségről (lány? aki szereti a focit? és még ért is hozzá?), a meccsek semmivel össze nem hasonlítható eufóriájáról, a valahovatartozásról ("Jé, te is United drukker vagy?" híres első mondatok).
Ez a könyv nekem olyan volt, mint hazaérni egy helyre, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell bizonygatni, nem kell védekezni. Ahol csak megértő mosollyal rád néz a másik: te is?
Bár szemernyi kétségem sincs afelől, hogy egy-egy derbi előtt a pokolba is elküldenénk egymást csapatostul, mégse lehetek elég hálás ezért a könyvért. Még ha egy Liverpool drukker írta is.
Utálom a Unitedet. Ezzel a mondattal indít a könyv. Én pedig ennél a mondatnál csuktam be a fedelet és tettem vissza a mértanian felépített könyvpiramisra a boltban. Mert az fix, hogy én nem olvasok el egy olyan könyvet, ami így kezdődik. Aztán vettem egy mély levegőt, visszavettem a kezembe és gyorsított léptekkel siettem vele a kasszához, mielőtt a United rajongó bennem átveszi az uralmat és meggondolom magam.
A 20. oldalnál már tudtam, jól döntöttem. Igazából már hamarabb is, de a 96-os EB elődöntő visszaidézésénél, amikor próbáltam hősisen visszaszorítani a feltörő emlékek hatására kibuggyanni készülő könnyeimet, mert azért mégsem a 9-es buszra várakozó utazóközönség előtt kellene bőgni, na ott már tudtam, hogy lehet, hogy a szerző vérbeli és megrögzött Liverpudlian, én pedig azóta a Vörös Ördögöknek drukkolok, mióta csak az az eszemet tudom, de egyvalami tagadhatatlanul közös bennünk: a futball imádata.
Hiába nőttünk fel két rivális csapatnak szurkolva, én a nagyvárosban, ő egy szatmári kisközségben, valahogy mégis ugyanazok az emlékek élnek bennünk a futballról. Southgate büntetőjéről, Beckham kiállításáról, egy vörös mez utáni vágyakozásról (az enyém végül fehér lett, de soha ruhadarabot nagyobb becsben nem tartottam), az iskolai megnemértettségről (lány? aki szereti a focit? és még ért is hozzá?), a meccsek semmivel össze nem hasonlítható eufóriájáról, a valahovatartozásról ("Jé, te is United drukker vagy?" híres első mondatok).
Ez a könyv nekem olyan volt, mint hazaérni egy helyre, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell bizonygatni, nem kell védekezni. Ahol csak megértő mosollyal rád néz a másik: te is?
Bár szemernyi kétségem sincs afelől, hogy egy-egy derbi előtt a pokolba is elküldenénk egymást csapatostul, mégse lehetek elég hálás ezért a könyvért. Még ha egy Liverpool drukker írta is.
October 2, 2019
Szenzaciosan szorakoztato konyv a rajongasrol, az oruletrol, a meghibbanasrol.
January 24, 2021
Imádtam.
Read
December 26, 2024Hegyi Tamás: A magyar futball legjobb 50 labdarúgója.
Displaying 1 - 8 of 8 reviews