A betegségről szóló történeteket nem egyszerű értékelni, gondoljunk csak arra, hogy valaki megállít valahol és elmondja, hogy ez és ez van vele, egy halálos betegséget kell(ene) legyőznie az életösztönével, a lelkével, a tudatával, a múltjával, a jelenével, úgy, hogy a jövő még kérdés. Azon kívül, hogy hát igen, ez szörnyű, megértem a problémádat, miben tudok segíteni, van-e aki meghallgat, hozzám bármikor jöhetsz stb. ezeken kívül nem sok bölcs reakció van. Itt is, kinyitjuk a könyvet, mert mégiscsak érdekel, hogy mi van az íróval és az is, hogy mi lesz. Azok alapján próbáltam olvasni a könyvet, hogy hogyan tud engem megállítani miközben mesél magáról, egyáltalán meg tud-e állítani, nincs-e késztetésem arra, hogy minél előbb szabaduljak ebből a helyzetből, meg tudom-e, hogy mik a tények, mi a konkrét baj, hol tart a betegség és ő hol tart ennek folyamatában. És persze az is érdekelt, van-e remény, ha van, mik a tervei, mit hoz majd a további élete, ha nincs, akkor le tudja-e és hogyan zárni az életét. Mindezeket úgy kellett végigkövetnem, hogy kívül tudjak maradni. Ne betegítsen meg engem is, ne járjon a fejemben, hogy magamra (nem, én ezt nem), vagy másra ne kezdjek még gondolatban sem utalni, mert ilyenkor az az ember a lényeg, akinek a baját hallgatom és hiába mondanám neki, hogy igen, ismerek olyat aki ebből meggyógyult, de olyat is, aki nem. Én Szilasi László történetét így olvastam, így igyekeztem a meghallgatására és megértésére. Azt kell mondjam, hogy hallgatnám őt tovább.