Trianoni Hamlet, black metál Haramiák és a Káli-medencében forgatott zombiapokalipszis a Füst Milán Színház ifjú színészének repertoárján. A növekvő népszerűségben lubickoló Csáky Alex szereplése az "intellektuális túlélő-horrorban" végül rossz döntésnek bizonyul. A karrierjét szívós tudatossággal építő fiatalember szakmai és magánéleti kudarcok sorozatán át bukdácsolva nemcsak a kortárs színházi és filmes világot szemléli egyre kritikusabban, de lassanként önmagával is meghasonlik. Térey János színházi regénye csípős szatíra és kíméletlen kritika. Játszódik Budapesten, a Káli-medencében, Rómában, Isztambulban, Szentpéterváron és Kolozsváron. Térey olvasói ismerős alakokkal is találkozhatnak a szerző első regényében, de bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal.
Térey regénye első sorban színházi regény. Otthonosan mozog ebben a különleges közegben, amely tele van izgalmas témákkal, hiszen nemcsak a színpadon zajlanak az események, hanem a háttérmunka dinamikája is rendkívül érdekes (az intrikákat gerjesztő belterjességről nem is beszélve). Csáky Alex karakterén keresztül betekintést nyerhetünk ebbe a világba, amelynek Térey remek ismerője – így szövege is hiteles.
Emellett igen bevállalós is: számos aktuális témában állást foglal, hol nyíltan, hol ironikusan, hol pedig rejtettebben sejlik fel a kritikus él. A kötet címét adó zombisorozat kiváló terepet biztosít Téreynek ahhoz, hogy körbejárjon néhány fontos társadalmi kérdést (pl. nemzeti múlthoz való viszonyt, migrációt, zaklatási botrányt – de még a gyerekesek facebookozási szokásait is). A könyv során mind az alkotók, mind a fogyasztók kísérleteket tesznek a sorozat elemzésére, értelmezésére és pozicionálására.
Fókuszába a fiatal felnőttek (Alex 28 éves a kötet elején) világa is bekerül: az ő válságaik, a társadalmi kérdésekhez való viszonyuk, kommunikációs stratégiáik és kulturális értékrendjük is állandó szereplő. Alex nemcsak színházi emberként jelenik meg, hanem karrierét egyengető fiatalként is, aki először szembesül komoly válsághelyzetekkel a munkájában és a magánéletében egyaránt. A megoldáshoz pedig kompromisszumokat kell kötnie saját magával is. Ő is folyamatos értelmezői munkát végez a kötet során: a sorozatot, a darabokat, a híreket, a többi embert, és mindenek felett önmagát próbálja értelmezni (ez utóbbihoz segítsége is van a dottore személyében), bár a fájdalmasabb momentumok elől gyakran próbál elmenekülni, de a biztonsági játszmának is meglesz az ára.
A jelennel párhuzamosan végigkíséri a könyvet a nemzeti múlt kérdése is: egyrészt a Káli holtak című sorozatban a zombik a Káli-medence korábbi lakóinak tetemei, akik a jelenlegi betolakodók ellen szállnak síkra; másrészt a színházas részekben a rendezők a kiválasztott színdarabokon keresztül próbálnak párbeszédet kezdeményezni a múltban megoldatlanul maradt nemzeti traumák kapcsán (első sorban Trianon kérdése jelenik meg az újragondolt Hamlet előadásban).
Úgy tűnhet, a könyv nagyon sokat vállal, de valójában nem válik terhelővé – könnyen olvasható, jól megírt szöveg, ráadásul humoránál is van, én nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Az elején néhány részt kicsit túlírtnak éreztem, de aztán beállt a ritmus. Térey megcsinálta a házi feladatot – alapos, bevállalós és még humoros is (és nem kellett féltéglát írnia, hogy mindez beleférjen). A Káli táj pedig gyönyörű és tartalmas díszletként szolgál a szöveghez.
Nem igaz, hogy ez Térey első nagyregénye – volt már neki olyan, csak most először írta ki lapszéltől lapszélig a sorokat. A Káli holtak színészregény, és mint ilyen az elbeszélő kettősségével játszik: Csáky Alex, az ifjú talentum szakmájából adódóan ugyanis különböző pólusok közé van szorulva. Művész ugyan, de művészként csak mások alkotásait interpretálja – ha úgy tetszik, beléjük ül, mint a kakukk. Filozofálásra hajlamos, tele önálló gondolatokkal, de kénytelen úgy tenni, mintha üres edény volna, amit szerzők és rendezők töltenek meg tartalommal. (Ha pedig erre nem képes – hát ott kezdődnek a bajok.) És ami szintén nem elhanyagolható szempont: a magyar piac kicsinységéből fakadóan magas művészeti értékű megbízásokkal éppúgy kénytelen foglalkozni, mint kétesebbekkel, ez a két minőség pedig egymással folyamatos konfliktusban áll benne. Számos feszültség van belekódolva tehát a regénybe – a szerző pedig nem rest kibontani őket.
Nekem szimpatikus, hogy Térey olyan dolgokkal is foglalkozik, amit a magára valamit is adó kortárs irodalom bottal se piszkálna – ilyen például a Trianon-trauma kérdése (amit a szerző nagyon okosan sző bele egy Hamlet-feldolgozásba), vagy a regény egyik központi témáját adó zombi-szál. Csáky ugyanis egy gyenge pillanatában elvállalja egy élőhalottas horror-sorozat főszerepét, amely a Káli-medencében játszódik, és amelyben az évszázados tetemek feltámadnak, hogy módszeresen elfogyasszák a sok újgazdag pesti hipsztert, akik valamiért pont ott akarták felépíteni a maguk Toszkánáját. No most a horrorszakértők tudják, hogy a zombifilmek nem agyvelőzabálásról szólnak, hanem a társadalmi elidegenedésről és a fogyasztói társadalom törékenységéről – Térey még csavar is a dolgon egyet azzal, hogy fiktív sorozatában az ötszáz éves ősmagyar bennszülöttek rontanak rá a betelepültekre és egyéb gyüttmöntekre, hogy a maguk módján rendezzék a regionális turizmus kapcsán felmerült kérdéseket.
Bevallom, szoktam azt érezni, hogy Térey a banalitás, a giccs határán lavíroz. (Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a szerző nem különösebben rejti el az áthallásokat, elég nyilvánvalóan teszi bele a könyvbe a rétegeket, és tárja elénk, hogy akkor most min kéne az olvasónak eltöprenkednie.) Mégis: Térey annyira jól ír, hogy ezen a kétségemen mindig hamar túllendülök. Egyszerűen szeretem értőn formált, gördülékeny mondatait, a látható élvezetet, ahogy tájról* és színművészetről beszél, figuráit és a finoman bandukoló cselekményt. Egy percig sem kínlódtam vele vagy unatkoztam benne. Örültem, hogy van. A kákán meg keressen más csomót. Aki botanikus.
* Véleményem szerint Térey amúgy is mestere a helyszínábrázolásnak – talán nincs az övénél élettelibb Buda-kép a kortárs prózában.
4,5* Nagyon komplex regény a színészi létről, színházi közegről, színész és rendező viszonyáról, szerepekről. Ezen kívül szól még a magyarságunkról, veszteségeinkről, értékeinkről. De van benne kortárs popkultúra, párkapcsolati és pszichés analízis és még zombik is :D Ez mind az életünk, Magyarországon 2018-ban.
Az elején azért drukkoltam, hogy legyen ez szatíra, de hiába. Pedig annak nem is lett volna rossz. Menet közben kiderült, hogy komolyan veszi önmagát. Lehet, hogy színházrajongóknak izgalmas volt a sok háttérinformáció, hogyan készüljünk bemutatóra, hogyan működik a színházi szervilizmus, az intrikák, milyen sztárnak lenni/nem annak lenni, rendezői cuccok stb., de engem oly mértékben hagy hidegen a színház, mint a körömépítés: teljesen. Ha ezt lehántjuk a könyvről, kirugdossuk belőle a rendkívül idétlen párbeszédeket, amiket még egy rossz minőségű társalgási kézikönyv is mellőzne, akkor nem kapunk semmi egyebet, mint egy túl korán érni akaró, de önmagát csak lassan utolérő fiatal férfi útkeresését. A regényt az utolsó harmada-negyede menti meg attól, hogy aláhulljon a díszletek mögötti szcénákat bemutató színházregények (remélem, nincs ilyen igazából) temetőjébe, ezt is csak azért, mert főszereplője kezd kikeveredni az elragadtatott, átszellemült és vak ifjúság útvesztőiből s a maturizálódás útjára lép. Amiért nem működik szatíraként, az a háttere. Ahhoz, hogy ez érthető és élvezhető legyen mint szatíra, betéve kell fújni azt, amit én nem fújok, és gyanítom, hogy az olvasóközönség nagy része szintén nem: a kortárs színház- és filmipar történéseit. Tudni kell, hogy melyik figura kiről lett megmintázva, melyik megjegyzés mire utal. Egyszer mintha Dragománra ismertem volna, valahol az első negyedben, de ki tudja? A szatírák csak akkor jók, ha időtlenek, ezért működik Parti-Nagy Habszódiája szépen. Ez nem az, mert önmagában nem nyújt túl sokat, de ezt már – nagyon futólag ugyan, de – elmondtam. Téreyről az eddigi benyomásaim – kizárólag mások tapasztalatán alapulva – ambivalensek, ez egyelőre marad is.
Színházat szeretőként nehéz úgy olvasni, hogy nem próbálom beazonosítani a karaktereket. A történetmesélés nagyon hiteles, látszik, hogy Térey nagyon mélyre ment ennek a világnak a megismerésében és rengeteg insightot gyűjtött össze. Jó látlelet a kortárs magyar színjátszásról és az ország mentális állapotáról is.
4,5* Valószínűleg kicsit elfogult is vagyok, mivel a Káli holtak a legjobb darab (Katonában), amit valaha láttam. Eddig kétszer, lehet lesz harmadik is.