A RÖG GYERMEKEI I. - Ondrok ​gödre

by Imre Oravecz

Az ​Árvai család útját elindító hatalmas regény a már jól ismert oraveczi világban, Szajlán játszódik. Férfiak és nők, születés és halál, a kivándorlás felé vezető út szenvtelen, leíró stílusú, mégis megrázó erejű elbeszélésben. „Parasztnak születni kell, azt tartották a régiek. Légvétele első pillanatától kezdve látnia, hallania, tapintania, szagolnia kell, ami rá vár. Ez olyan mesterség volt, amelyet nem lehetett másképp megtanulni. Nem véletlen, hogy nem tanították sehol, nem volt iskolája, de még ilyen tantárgy sem. Mezőgazdasági ismeretek léteztek, leendő gazdatiszteknek elsajátításra, de az más volt. És az is önmagáért beszélt, hogy senki nem akart paraszt lenni. Sokszor még a paraszt, a paraszt gyereke sem. Még kevésbé az úré, az iparosé, a munkásé. A lenézettség is oka volt, de ez is. Ha azonban valaki kívülálló mégis rákényszerült, hogy a földet túrja, ha úgy hozta a sors, az élet, sosem lett igazán az. Látni lehetett rajta, hogy végzője idegen, hogy nem áll rá a keze, hogy felnőtt vagy majdnem felnőtt volt már, mikor megmutatták neki, mit hogyan, hogy nagyol, nem figyel a részletekre, nincs áttekintése, nem látja az összefüggéseket, hogy nem úgy tudatos, hogy egyúttal ösztönös is, hogy nincs a vérében.”

392 pages, Hardcover

First published January 1, 2007

Reviews

[N · Rating 5 out of 5]

Jól „bevállt molyomtól” (tgorsy) kaptam kedvet a könyvhöz. Az értékelése meggyőzött és egy kicsit utána is jártam a könyvnek. Aztán belekezdtem és szinte éjjel-nappal olvastam. Ritkán van, ilyen igazi, szépirodalmi élményben részem. Ez az volt. Már az első néhány mondat után el voltam varázsolva. És ugyan nem tudtam, Szajla hol van, de Oravecz aprólékosan és gyönyörű tájleírással, felvezetett a Mátrába és onnan le, a Mátraaljába. Tudnom kellett volna már hamarabb is, hogy hol fogom nyomon követni az Árvai család életét, mert gyermekkorom egy részét, a nagyszüleim által, a Mátrában töltöttem. De hamar otthon is éreztem magam, a hegyek között, a szántóföldön, a patak mentén. A Mátrában folyik a Csörgő patak (nem tudom, tényleg ez -e a neve), de az emlékeimben így maradt meg. Szajla egy fiókvölgy, és a hegyek mindig adnak egyfajta zártságot, nem csak hangulatban, hanem a „hegyi embert” is, egy kicsit zártabbnak, meggondoltabbnak és olyan „határoltnak” látom. Talán a hegyek adják ezt a merevséget, alaposságot, határozottságot. Alföldi ember lévén, az én szememnek nincs „akadálya”, határa ha a távolba nézek. De az élet itt is ott is, azokban az időkben ugyan úgy nehéznek bizonyultak. A paraszti lét, a föld íze, az eső és a szél várása, adott egy állandó várakozást az életnek. Az Árvai családnál is éreztem ezt a várakozást, amit néha a remény, néha a kilátástalanság hatott át. Ezért is szeretem a család regényeket, mert nemzedékeken keresztül lehet követni mindazt, amit az előző ük-déd vagy nagyszülő már előre megjósolt. Ahogy beteljesednek a régi öreg bölcsességek, ahogy felszökken, aztán elvilágiasodik a hagyomány, a tisztelet, az egymás iránti elvárások. Pedig micsoda tartás volt akkor még az emberekben! Mindennek helye volt, ekének-kapának, jó szónak, intésnek. Illata volt még a kukoricaföldnek, és volt, hogy miközben olvastam, éreztem a talpam alatt nagyapám földjét, ahogy szaladtunk a kukoricásban és a kukoricaszár halvány csíkban megvágta a lábunkat. Ez a könyv annyi emléket felszínre hozott. A kukorica törést gyerekként, aztán a góréba bemászva – nagyanyám útmutatásával – egymáshoz dörzsölve morzsoltuk a szemeket és dobtunk néha a jószágnak is. Aki elolvassa, annak Oravecz szavai, mondatai nem maradnak nyom nélkül a lelkében. Ha van kötődése a földhöz, a paraszti élethez, akkor azért, ha nincs akkor ebben a könyvben beengedést nyer egy család több nemzedékének kűzdelmes, de mégis szép életébe.

[Szelesteirita · Rating 5 out of 5]

„Látták alakját, lejtőit, hajlásait, változó színeit, füve tavaszi zöldjét, búzája júliusi sárgáját, faleveleinek őszi barnáját, rozsdavörösét. (…) És ez elég volt ahhoz, hogy ne tudják kivonni magukat a hatása alól, hogy magukénak érezzék, hogy titkos módon hozzá hasonuljanak, hogy másokká váljanak, mint a többiek, hogy elvéthetetlenül és megmásíthatatlanul Ondrok gödre is legyenek.”

Kincsre találtam. Oravecz trilógiájának első része, az Ondrok gödre komoly szépirodalmi élményt adott, ami ritkán jár ki az embernek. Olyan realista epika volt ez, amiben el lehetett merülni, meg lehetett pihenni. Aprólékos, részletes és pontos tájleírások, kerek és hiteles jellemrajzok, mindezek pedig egy család történetébe ágyazva. A főszereplőink, az Árvai család, akiknek kijutott a 19. század végének paraszti sorsa. Annak minden szépségével, nehézségével, örömével, lemondásával, hierarchiájával, kapcsolati hálójával.

Sok minden érződik olvasás után. A hitelesség, a történelem pontos visszaadása, a kor sajátosságai, a paraszti létforma nehézségei, és mindezekhez a teljesen realista hozzáállás: nincs itt romantizálva semmi. Ezek mind-mind együtt teszik igazán élvezhetővé a szöveget. Korunkban, amikor a tik-tok videó hosszúságú másodpercekben pörgetjük magunk előtt az időt, amikor azt érezzük állandóan hogy lemaradunk mindenről, kiemelten fontos az ehhez hasonló szövegek olvasása. Mert időt ad az agynak, mert segít lecsendesíteni a lelket. Pont mint a természet, ami Ondrok gödrében is olyan fontos: nincsenek gyors és látványos változások, az állatok felnövését meg kell várni, ahogy a növények érését is. De a szereplők életében is szépen látszott ez, hosszú udvarlási időszakok voltak, súlya volt benne mindennek. Nem kapkodtak, volt idő létezni. Ennek a már-már fájó nosztalgiája sugárzik az egész történetből. És van benne még egy nagy adag tisztelet és szeretet a szülőföld iránt, ami miatt én szinte honvágyat éreztem olvasás közben, szépségében és ragaszkodásában fájt, hogy ezt a helyet el kell majd hagyni…

Olvassátok ezt a könyvet, és kicsit higgyétek el, hogy jó megállni, és megrágni alaposan a gondolatokat. Jó dolog döntéseket hozni, jó dolog lassan kapcsolódni, és nem maradtok le semmiről, ha nem rohantok. Olvassatok Ondrok gödrét…!

[Zsanett Czifrus · Rating 5 out of 5]

Évekkel ezelőtt egy Balassi Bálint utcai kávézóban várakozva kezembe akadt egy könyv. A 19-20. század fordulóján Árvai István a mátrai faluból felkerekedvén családostul Amerikába költözik a jobb megélhetés, gyarapítás ígéretével, hogy az Újvilágban megszerzett vagyonból aztán visszatérve földet vásároljanak a szeretett magyar honban. Csontig hatolt a történet, amit a könyvbe belelapozva sebtében ittam magamba. Akkor még csak egy lebegő terv volt az amerikai költözésünk, hónapokkal utána kezdett kritályosodni, hogy ebből valóság lesz. A könyvespolc mellett kávét kortyolgatva egy kedves baratomra várakoztam, akinek akkor talán még ennyi sejtelme sem volt a jövőről, ami azóta Amerikába szólította.
Idén augusztusban, a beutazási mizéria előtt még könnyedebben utazva két hétre a magyar hon felé vettem az irányt. Egy este nagy várakozással szimatoltam egy budapesti könyvesbolt polcait. A maszkon keresztül némileg csökken a könyvválogatás eme csodás élvezeti módja, ám mit sem törődvén ezzel reményekkel telve prezentáltam szépirodalmi listámat az eladónak. Kaliforniai fürj - intéztem felé kérésemet. A gyökerekhez való visszataláláshoz ezt a kivándorlásról szóló írást éreztem a legalkalmasabbnak. Már akkor, évekkel ezelőtt megszólított, éreztem, hogy a mondanivalója mélyebb tartalmat hordozhat számomra. Így került a kezem ügyébe a generációregény első darabja, Ondrok gödre. Minden alkalommal, mielőtt belemélyedtem volna, megillatoztam a lapokat, megcsodáltam a kiadó gondos kezeit. Az első történet a 19. század közepén kezdődik, a következő kötet eseményeinek előzményeit mutatja be. A paraszti létet, mindennapokat, a küzdést, az egyszerűséget, a falusi lét írott és íratlan megkötéseit, a közösség szavát, egy olyan világot, ami sokunk múltját alakította és formálja a mai napig, belülről, immár láthatatlanul. Sok tekintetben megértést és megnyugvást adott, Dédi porosodó szavai és emlékei, amit a nyárikonyhában próbált átadni, testet öltöttek. A határban való munka szagai, mezítláb taposni a tarlót, végleg beállni a kemény munka fonalába, mikor letelt a hatosztály. Ellent nem mondani a ház urának, csendben tűrni és csitítgatni az arra rászoruló aprónépet, érzéseket palástolni és összeszorított foggal tenni a dolgunkat, becsülettel. Együtt lélegezni a földdel, az évszakokkal, tudni és ismerni a mívelésének minden csínját-bínját, misére járni, vasárnap húslevest és rántott csirkét készíteni, szakajtóval igyekezni az baromfiudvar felé, érdes kézzel simítani a kalácstésztát.
Messzinek tűnik, s mégis oly közel van mindez, hiszen belül él tovább, oda kell néznünk, ha meg akarjuk ismerni. Saját cselekedeteinket, mintáinkat, szavainkat kell megfigyelnünk ahhoz, hogy megértsük az őseinket és rajtuk keresztül önmagunkat. Ez egyben a szabadulás kulcsa is. A változás felé,, hogy béklyóinkból kiszakadva önként döntsünk a sorsunkról és ha úgy tetszik, szeretetből vigyük tovább, ami érték. Ekképpen saját történelmünk vizsgálódása által egy távolabbi, bölcsebb látószöget kínáló perspektívából nézhetünk rá a jelen történéseire, s találhatunk utakat a visszatérő minták felszabadítására. A 100 évvel ezelőtti történet szavai ma is félelmetesen igazak és relevánsak, mikor annyian veszik a sátorfájukat és indulnak útra a nagyvilágba. Megszámlálhatatlan ok és szál vezethet egy ilyen döntéshez, s a végső elhatározás minden alkalommal nehéz. A külhoni lét során a gazdagodás, gyarapodás - ha materializálódik is - elsősorban belül történik. Ez az, ami feszít, ami időnként fájdalommal és nehézséggel jár, ami elől néhanapján könnyebb volna menekülni, s visszatérni oda, ahol még nem lépett ki az ember. Ahol még a nyiladozás, a fejlődés sérüléseinek megtapasztalása nélkül visszafordulhatott volna. Ám így csak egy érdemes lehetőség marad: végigjárni a lépcsőket, majd kacskaringós úton önmagunkban visszatalálni a kiindulópontra, hogy újfajta értelemmel tekinthessünk valónkra és a világra.

[Aron Szebelledi · Rating 5 out of 5]

Egy igazi mestermű, amiben egy számunkra már nagyon ismeretlen korba nyerhetünk bepillantást. Egészen elképesztő az a részletesség, ahogy Oravecz Imre a 19. század derekától kezdve a századfordulóig végigvezet minket egy paraszti család mindennapjain, és megízlelhetjük a kor és a parasztvilág szokásait, hiedelmeit, gondolkodását, kihívásait, örömeit és gyötrelmeit. Mindezt több generáción átívelően.

Oravecz egy olyan világba kalauzol minket, ahol egy haszonállat kimúlása vagy az elmaradt terméshozam szinte nagyobb fájdalom, mint egy tulajdon gyermek elvesztése. Legalábbis látszólag. Nagyon sok minden kimondatlan marad, de mégis, az emberi természet sok rétegét láthatjuk, vagy inkább zsigerből érezhetünk rá. Talán a következő könyvek felfednek új rétegeket. De nagyobb valószínűséggel a levegőben lógva maradnak dolgok, csakúgy, mint a saját életünkben. Aztán kereshetjük magunkban, mi mozgatja az énünket, a döntéseinket.

Sok nagy volumenű történés nincs a könyvben, lassú a haladás, de engem nagyon megfogott az évek alatt kibontakozó drámák leírása, de a meg nem értés is. Bár 150-200 éves az egyébként remekül kialakított környezet, a díszlet, de a sztori ősi, bennünk élő érzéseket, dilemmákat mozgat át, örök értékekre mutat rá.

[György Szabó · Rating 5 out of 5]

Többen is ajánlották, és abszolút megértem, miért - én is csak ajánlani tudnám mindenkinek. Egyszerűen nem tudok belekötni, ezért nálam megérdemli az öt csillagot. A paraszti lét, a munkafolyamatok, a XIX. sz. végi állapotok, a technológiai fejlesztések, a családi hierarchiák, az emberi sorsok bemutatása mind-mind nagyon hiteles. Elképesztő utánajárást igényelhetett bizonyos részek megírása, élmény olvasni.
A végén főszereplővé avanzsáló István már-már kicsit irreálisan hibátlannak tűnik, de persze könnyű együttérezni vele, így fájlaljuk a fájdalmait és örülünk az örömeinek, meg persze felnézünk rá a tartása és munkabírása miatt. Összességében a leginkább talán ez érintett meg: mennyit dolgoztak anno az emberek, a parasztok. Nyilván mi is dolgozunk ma, adott esetben sokat is, de az az állandó munka teljesen más történet a mi kényelmünkhöz, jólétünkhöz képest. Egy kicsit belém is ültette, hogy kevésbé szívjam a fogam, ha meg kell tenni valamit, inkább vegyem természetesnek, örüljek, hogy megtehetem - remélem, hogy legalább minimálisan formált is ilyen szempontból a könyv.

[Gabi · Rating 4 out of 5]

I almost DNFed this at several points but somehow I held on. It's actually a great book in spite of the fact that nothing much happens. The story follows some ordinary people leading their ordinary lives, and I appreciate it when an author shows that you don't have to be an adventurer to be truly interesting. The character studies are fascinating.
That said, I'm not sure I'll continue with the series.

[Annamária Markovics · Rating 5 out of 5]

sztori kb nulla, de gyönyörű mondatai vannak