What do you think?
Rate this book
Akik már nem leszünk sosem
1990-ben Iowa City határában egy férfi halálos autóbalesetet szenved. 2013-ban egy fiatalember egy veszekedés utáni hajnalon hirtelen felindulásból elindul Budapestről kamaszkora kisvárosa felé. 1986-ban egy tüdőbénult beteg és ápolója egy vidéki szanatóriumban magnóra veszi a férfi vallomását gyerekkora sorsdöntő pillanatáról. 1956. október 26-án egy kisváros forradalmi tüntetése váratlanul pogromba fordul. 2013 nyarán egy lakodalmi éjszaka különös fordulatot vesz, 2017-ben pedig a mozaikkockák mintha összeállni látszanának, még ha a kép, amit kiadnak, nem is feltétlenül az, amire szemlélői számítanak.
Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni.
Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni.
540 pages, Hardcover
Published January 1, 2018
35 people are currently reading
824 people want to read
About the author
Dénes Krusovszky
18 books77 followersKözépiskolásként 1998 és 2000 között háromszor nyert arany oklevelet vers kategóriában a sárvári Diákírók és Diákköltők Országos Találkozójának versenyén. Egyetemi tanulmányait 2000-ben kezdte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakán, majd 2003-tól összehasonlító irodalomtudomány, 2004-től pedig esztétika szakon is a kar hallgatója volt.
2004-ben készülő első kötete anyagával a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdett Édes anyanyelvünk című pályázaton megosztott harmadik díjat kapott vers kategóriában. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak, továbbá korábban a Puskin Utca és az Ex Symposion irodalmi folyóiratok, illetve a József Attila Kör világirodalmi sorozatának szerkesztője volt. Első verseskötete Az összes nevem címmel jelent meg 2006-ban a Széphalom Könyvműhely gondozásában. 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, illetve Junior Prima díjat kapott magyar irodalom kategóriában. Második verseskötete Elromlani milyen címmel a Kalligram Könyvkiadó gondozásában 2009-ben látott napvilágot. 2010-ben Artisjus-díjat kapott.
Harmadik verseskötete A felesleges part címmel a Magvető Könyvkiadó kiadásában jelent meg 2011-ben, ami után 2012-ben munkásságáért József Attila-díjjal tüntették ki, ezzel az egyike volt a legfiatalabb alkotóknak, akiket az utóbbi évtizedekben e rangos állami elismeréssel jutalmaztak. Ugyanebben az évben elnyerte az Örkény István drámaírói ösztöndíjat. 2013-ban Mindenhol ott vagyok címmel gyermekverskötettel jelentkezett, és ugyanebben az évben elnyerte az elsőként átadott Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat. 2014-ben A fiúk országa címmel látott napvilágot novelláskötete, illetve Kíméletlen szentimentalizmus címmel a L'Harmattan gondozásában megjelentek esszéi és kritikái.
2014-től alapító főszerkesztője a Versum külföldi költészettel és műfordítással foglalkozó online világirodalmi folyóiratnak. Tagja a József Attila Körnek[8] és a Szépírók Társaságának.
2004-ben készülő első kötete anyagával a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdett Édes anyanyelvünk című pályázaton megosztott harmadik díjat kapott vers kategóriában. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak, továbbá korábban a Puskin Utca és az Ex Symposion irodalmi folyóiratok, illetve a József Attila Kör világirodalmi sorozatának szerkesztője volt. Első verseskötete Az összes nevem címmel jelent meg 2006-ban a Széphalom Könyvműhely gondozásában. 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, illetve Junior Prima díjat kapott magyar irodalom kategóriában. Második verseskötete Elromlani milyen címmel a Kalligram Könyvkiadó gondozásában 2009-ben látott napvilágot. 2010-ben Artisjus-díjat kapott.
Harmadik verseskötete A felesleges part címmel a Magvető Könyvkiadó kiadásában jelent meg 2011-ben, ami után 2012-ben munkásságáért József Attila-díjjal tüntették ki, ezzel az egyike volt a legfiatalabb alkotóknak, akiket az utóbbi évtizedekben e rangos állami elismeréssel jutalmaztak. Ugyanebben az évben elnyerte az Örkény István drámaírói ösztöndíjat. 2013-ban Mindenhol ott vagyok címmel gyermekverskötettel jelentkezett, és ugyanebben az évben elnyerte az elsőként átadott Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat. 2014-ben A fiúk országa címmel látott napvilágot novelláskötete, illetve Kíméletlen szentimentalizmus címmel a L'Harmattan gondozásában megjelentek esszéi és kritikái.
2014-től alapító főszerkesztője a Versum külföldi költészettel és műfordítással foglalkozó online világirodalmi folyóiratnak. Tagja a József Attila Körnek[8] és a Szépírók Társaságának.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 30 of 75 reviews
September 25, 2019
Vilcsek Béla tanár úr mondta egy világirodalom előadáson, hogy minden regény vonatúttal kezdődik. Talán Tolsztojt idézett? Dosztojevszkijt? A google nem segít – egy hasonló tartalmú idézetet találtam Zakály Viktóriától, de szerintem ha valakitől nem kölcsönzött a tanár úr gondolatokat, az pont ő. Mindegy. Ahová ki akarok lyukadni (három helyre is! nem aprózom el): 1.) érdekes, mire emlékszik az ember az előadásokról, amiket hallgatott – az meg aggasztó, hogy gyakorlatilag semmi másra sem 2.) igaz, igaz, a regények zöme objektíve nem egy vonatúttal kezdődik, sőt, ami azt illeti, a legjobb regények még csak nem is a regény elején, hanem jóval a regény előtt kezdődnek, magában az ismeretlenben (bár ott, meglehet, egy vonatúttal, ezt nem tudjuk ellenőrizni) 3.) metaforikus értelemben viszont tényleg a legtöbb regény vonatúttal kezdődik: valamivel, ami – akár egy vonatút – kiragadja a szereplőt abból az élethelyzetből, ahol addig darvadozott vagy épp ellenkezőleg: boldogult, és valami teljesen új közegbe teleportálja. No, ez a könyv objektíve és metaforikus értelemben is egy vonatútból indul ki: Lente Bálint online újságíró szülőhelye felé zötyög a MÁV segedelmével egy eléggé ramaty éjszaka után, hogy egykori legjobb barátjával találkozzék, és részt vegyenek egy hamisítatlan hajdúvágási esküvőn. És közben – ahogy az lenni szokott – történik a miegymás, a múlt árnyai kilépnek a felejtés ködéből, és többé már semmi sem úgy, mint ahogy, blablabla, blablabla.
No most ebből kindulva ez egy tipikus megmondóregény a – majdnem – harmincas férfiak válságáról, azokról, akik már felfedezték „boldogságérzetük mélységes indokolatlanságát”. Ennek a típusnak a jellegzetessége az elszalasztott lehetőségeken való kesergés, meg az azon való lamentálás, hogy hja, a holnapi nappal megint öregebbek leszünk, és ez már mindig így lesz, megállíthatatlanul. Nem különösebben vonzott a gondolat, hogy ilyesmit olvassak – egész egyszerűen van nekem saját életközepi válságom, minek kéne még a másé is? De a helyzet az, hogy Krusovszkynak mégis sikerült lebilincselnie. Azt hiszem, egyszerűen azért, mert minden (esetleges) hátsó szándékon – az ún. „mondanivalón” – túl a legfőbb célja az marad, hogy elmondjon egy történetet. Mégpedig egy jó történetet. Elbeszélője nem nyíg a világfájdalmairól, hanem cselekszik, megy ide, megy oda, hibákat követ el, de nem belső monológokban fürdeti meg magát, hogy a hibáktól megszabaduljon (egy efféle fürdő amúgy sem alkalmas ilyesmire), hanem részt vesz a történetben: az önreflexió sosem nyomja el nála a tevékenységet. Ezáltal pedig az olvasó sem unatkozik, viszi előre a sztori, érdeklődve lapoz újra és újra, egészen addig, amíg egyszer csak véget ér a könyv. Mi meg csodálkozunk, hogy jé, ötszáznegyven oldal, aztán mégis milyen gyorsan vége lett!
Krusovszkynak sikerült az, ami nagyon kevés magyar írónak: úgy beszélni egzisztenciális problémákról, Magyarországról, Pestről és a vidék saráról, hogy majdnem végig elkerüli a didaktikusság csapdáit. Óvatosan megfogalmazva, de: nagyregényt írt. És nem csak az oldalszámok tekintetében.
No most ebből kindulva ez egy tipikus megmondóregény a – majdnem – harmincas férfiak válságáról, azokról, akik már felfedezték „boldogságérzetük mélységes indokolatlanságát”. Ennek a típusnak a jellegzetessége az elszalasztott lehetőségeken való kesergés, meg az azon való lamentálás, hogy hja, a holnapi nappal megint öregebbek leszünk, és ez már mindig így lesz, megállíthatatlanul. Nem különösebben vonzott a gondolat, hogy ilyesmit olvassak – egész egyszerűen van nekem saját életközepi válságom, minek kéne még a másé is? De a helyzet az, hogy Krusovszkynak mégis sikerült lebilincselnie. Azt hiszem, egyszerűen azért, mert minden (esetleges) hátsó szándékon – az ún. „mondanivalón” – túl a legfőbb célja az marad, hogy elmondjon egy történetet. Mégpedig egy jó történetet. Elbeszélője nem nyíg a világfájdalmairól, hanem cselekszik, megy ide, megy oda, hibákat követ el, de nem belső monológokban fürdeti meg magát, hogy a hibáktól megszabaduljon (egy efféle fürdő amúgy sem alkalmas ilyesmire), hanem részt vesz a történetben: az önreflexió sosem nyomja el nála a tevékenységet. Ezáltal pedig az olvasó sem unatkozik, viszi előre a sztori, érdeklődve lapoz újra és újra, egészen addig, amíg egyszer csak véget ér a könyv. Mi meg csodálkozunk, hogy jé, ötszáznegyven oldal, aztán mégis milyen gyorsan vége lett!
Krusovszkynak sikerült az, ami nagyon kevés magyar írónak: úgy beszélni egzisztenciális problémákról, Magyarországról, Pestről és a vidék saráról, hogy majdnem végig elkerüli a didaktikusság csapdáit. Óvatosan megfogalmazva, de: nagyregényt írt. És nem csak az oldalszámok tekintetében.
June 28, 2019
Három nap. Ennyi ideig tartott elolvasni, de csak azért nyúlt ennyire hosszúra, mert dolgoznom kellett mellette, anélkül biztosan nem teszem le egyetlen percre sem. A végére már olyan érzésem volt, hogy simán három könyv is lehetne és úgy is megállná a helyét. Minden szempontból kifogástalan: részletgazdagság 10/10, többször volt olyan érzésem, hogy nagyon szeretnék olyan megfigyelőképességgel rendelkezni, ami lehetővé teszi az olvasó ilyen mértékű bevonását és azonosulását. A karakterek, a történetvezetés szintén elképesztőek, többször kaptam magam azon, hogy amikor nem olvasok, az agyam akkor is háttérmunkát végez, foglalkoztatják az események, a szereplők. Lehet, hogy nem mindenkire igaz, de számos esetben jön szembe az emberrel a "pont így éreztem", "kicsit másként, de ez velem is megtörtént" érzése: a világháború utáni és a jelenkor magyar valósága, a vasúti kocsi WC -jén át a prosztó lakodalomon keresztül demózott tűpontos értékkészlet, az aktuális problémákra (migráció, populizmus) adott reflexió és az egyben ijesztő, de annál inkább reális jövőképet felvázoló próféciák (reflex) egytől egyig olyan eszközök és képek, amik odaszögelik az olvasót a könyv lapjaihoz. Klasszikus, "kösz, hogy megírtad".
February 6, 2020
Nagyszerűen megkomponált regény ez Krusovszky-tól. Ahogyan a mű végére tisztul a kép, összeállnak a képkockák, a cselekményszálak, az zseniális. A tervezés mindenképp csillagos ötöst érdemelt, a kivitelezés már kevésbé volt ennyire kiemelkedő, de összességében ez egy rendkívül élvezhető, lendületesen olvasható regény volt az írótól.
„Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”
„Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”
October 30, 2019
Képtelen vagyok konszenzusra jutni,… leginkább önmagammal. Sorolnám csak a kritikai megjegyzéseimet, miközben gyengéden simogatnám a könyv gerincét.
De hát mi is akkor itt a baj? Azt mondhatnám, hogy semmi. …vagy talán csak annyi, hogy túl fiatalok vagyunk még a szerelemhez. Az ifjúság képe ebben a kontextusban pedig abszolúte teoretikus, kifejezetten jelképes értelmű, csak hogy a gondolataimat be tudjam kötni valahogy a valóság szálaiba.
…mert, hogy olyan ez a regény számomra, mint egy izgalmas, csupa vágy, pattanásos kamaszkori szeretkezés. Az egész egy véget nem érő vibrálás, hosszú, de már céltalanná váló ölelkezések, ismeretlen feloldozásra vágyó alhasi görcsök. Nem érezzük még pontosan a múló idő súlyát, a sóhajok jelzését, a pillanatnyi csoda végtelenségét a csillogó szemek villanásában. Pedig ott a szívben a szeretet, a szerelem felülmúlhatatlan érzése, a mélységes, csodálatosan nyomasztó teher, ott a meghalás könnyűségének érzete, a beteljesülés, a megnyugvás könnyed, lágy takarója által ölelve.
De mégsem marad ilyen idilli, tiszta a kép, mert ott feszít közben a lüktető, kínzó vágy is, az állati ösztön, amely űzi-hajtja, magfakasztáig könyörtelenül dömöcköli a csodálatos mondatokat, hogy gyönyörűségükből, fennkölt szépségükből valami durván materiális, egyszerű, hétköznapi orgazmussal záruljon le ez a – többet-szebbet ígérő – romantikus, kamaszos összefekvés. Csupa kar és láb és ajkak és mellek mindenhol, sokszor még útban vannak, nem találják a helyüket, ezért simogatnak még, ölelnek még, fészkelődnek még, pedig már régen nem ott járunk, fejben, agyban, sőt szívben és lélekben is valahogy már eldőlt ez a csata. Milyen szép is lehetne, ha a zavart gondolatok, a pattanásig feszült idegek azt a parancsot és pont akkor adják ki az izzadó tenyérnek, amit ki kell adnia és amikor arra szükség van…
De hát ettől csodálatos a szerelem. Ezt meg kell élnie, szenvednie, játszania és harcolnia a gyermeklétből felnőtté válni akaró kamasznak. Azonban nem feltétlenül szükséges mindezt végig küzdenie egy regénynek.
(Dr. Veres Pál rovatát olvasták)
És akkor itt ejtem el, a remélem nem túl ízléstelen körítés fonalát és váltok komolyra. Ha valaki mégis megérti, hogy mire is gondoltam a fenti képzavarral, akkor azt is érti, hogy miért hiszem úgy, hogy ez a regény tulajdonképpen egy elpuskázott remekmű lehetősége. Pedig milyen sokat is ki lehetett volna hozni ebből a Heine-Medin-es, zsidózós, ’56-os vidéki zavargásos vonalból, ha Krusovszky erősebben fókuszál erre, ha nem akarja görcsösen, hosszú kitérőkkel, idősíkokat váltva, a mellékszálakra véleményem szerint többször is indokolatlanul hosszú lélegzetet pazarolva, kényszerűen összefuttatni a mellékfolyókat a fősodorba, miközben a valós konfliktus(ok) szálai óhatatlanul árván lengedeznek a mellékes történések kényelmes passzátszelei által lebegtetve.
Mégis kiváló alkotás ez a regény, rendkívül súlyos gondolatokat hordoz, helyenként csodaszép mondatokból épít csillogó irodalmi kastélyokat. Szerkezetében azonban olyan, mint az a bizonyos csodálatos izgi tinédzserkori szex – romantikus, szerteágazó, ösztönből támadó csápokkal ezerfelé burjánzó, de egy falatka határozott céltudatosság teljesebb élményt nyújthatna, végső soron pedig eredményre vezetne.
De hát mi is akkor itt a baj? Azt mondhatnám, hogy semmi. …vagy talán csak annyi, hogy túl fiatalok vagyunk még a szerelemhez. Az ifjúság képe ebben a kontextusban pedig abszolúte teoretikus, kifejezetten jelképes értelmű, csak hogy a gondolataimat be tudjam kötni valahogy a valóság szálaiba.
…mert, hogy olyan ez a regény számomra, mint egy izgalmas, csupa vágy, pattanásos kamaszkori szeretkezés. Az egész egy véget nem érő vibrálás, hosszú, de már céltalanná váló ölelkezések, ismeretlen feloldozásra vágyó alhasi görcsök. Nem érezzük még pontosan a múló idő súlyát, a sóhajok jelzését, a pillanatnyi csoda végtelenségét a csillogó szemek villanásában. Pedig ott a szívben a szeretet, a szerelem felülmúlhatatlan érzése, a mélységes, csodálatosan nyomasztó teher, ott a meghalás könnyűségének érzete, a beteljesülés, a megnyugvás könnyed, lágy takarója által ölelve.
De mégsem marad ilyen idilli, tiszta a kép, mert ott feszít közben a lüktető, kínzó vágy is, az állati ösztön, amely űzi-hajtja, magfakasztáig könyörtelenül dömöcköli a csodálatos mondatokat, hogy gyönyörűségükből, fennkölt szépségükből valami durván materiális, egyszerű, hétköznapi orgazmussal záruljon le ez a – többet-szebbet ígérő – romantikus, kamaszos összefekvés. Csupa kar és láb és ajkak és mellek mindenhol, sokszor még útban vannak, nem találják a helyüket, ezért simogatnak még, ölelnek még, fészkelődnek még, pedig már régen nem ott járunk, fejben, agyban, sőt szívben és lélekben is valahogy már eldőlt ez a csata. Milyen szép is lehetne, ha a zavart gondolatok, a pattanásig feszült idegek azt a parancsot és pont akkor adják ki az izzadó tenyérnek, amit ki kell adnia és amikor arra szükség van…
De hát ettől csodálatos a szerelem. Ezt meg kell élnie, szenvednie, játszania és harcolnia a gyermeklétből felnőtté válni akaró kamasznak. Azonban nem feltétlenül szükséges mindezt végig küzdenie egy regénynek.
(Dr. Veres Pál rovatát olvasták)
És akkor itt ejtem el, a remélem nem túl ízléstelen körítés fonalát és váltok komolyra. Ha valaki mégis megérti, hogy mire is gondoltam a fenti képzavarral, akkor azt is érti, hogy miért hiszem úgy, hogy ez a regény tulajdonképpen egy elpuskázott remekmű lehetősége. Pedig milyen sokat is ki lehetett volna hozni ebből a Heine-Medin-es, zsidózós, ’56-os vidéki zavargásos vonalból, ha Krusovszky erősebben fókuszál erre, ha nem akarja görcsösen, hosszú kitérőkkel, idősíkokat váltva, a mellékszálakra véleményem szerint többször is indokolatlanul hosszú lélegzetet pazarolva, kényszerűen összefuttatni a mellékfolyókat a fősodorba, miközben a valós konfliktus(ok) szálai óhatatlanul árván lengedeznek a mellékes történések kényelmes passzátszelei által lebegtetve.
Mégis kiváló alkotás ez a regény, rendkívül súlyos gondolatokat hordoz, helyenként csodaszép mondatokból épít csillogó irodalmi kastélyokat. Szerkezetében azonban olyan, mint az a bizonyos csodálatos izgi tinédzserkori szex – romantikus, szerteágazó, ösztönből támadó csápokkal ezerfelé burjánzó, de egy falatka határozott céltudatosság teljesebb élményt nyújthatna, végső soron pedig eredményre vezetne.
April 26, 2022
Régen találkoztam ennyire visszataszító főszereplővel, egy szemernyi empátiát sem érzek iránta, világával nem tudok azonosulni, végig mint kívülálló, elborzadt megfigyelő szemlélem az eseményeket. Nehezen tudom hova tenni a mesterkélt párbeszédeket a műmájer barátokkal, az állandó “bazmegelést”, az otromba szexjelenetet, a felesleges és érthetetlen vandalizmust. Iszonyatosan bosszantó, ahogy minden jellem- és jellegtelen szereplő az erkélyről a mélybe, a tóba vagy egyszerűen a földre szemetel. Nem tudok határvonalat húzni Dorka, Juli, Magda vagy Janka nem létező karakterei között... A Tuba nevű karakter homoszexualitásának egy bekezdést szán az utolsó fejezetben az író, az egész mégis olyannyira kiszámítható, száz oldalakon keresztül vártam, mikor bújik ki a szög a zsákból... Sokat bosszankodtam olvasás közben, számomra a kihagyott lehetőségek regénye ez a könyv.
Amiben a könyv értékét látom, és amire az 500-akárhány oldalból érzésem szerint túl kevés jutott, az a tüdőintézetbeli történet és Aszalós visszaemlékezése. Emellett az író mondatszerkesztése magával ragadó, szinte költői.
Amiben a könyv értékét látom, és amire az 500-akárhány oldalból érzésem szerint túl kevés jutott, az a tüdőintézetbeli történet és Aszalós visszaemlékezése. Emellett az író mondatszerkesztése magával ragadó, szinte költői.
This entire review has been hidden because of spoilers.
September 30, 2018
Remekül megszerkesztett és megírt regény. Egyszerre friss, mai és a múltba visszanyúló, múltat és jelent összeillesztő, magyar lelket feltáró, magyar gyomrot összeszorító történet. Elsőrangú.
January 20, 2019
Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.
September 21, 2025
4.5
Próbálom megfogni röviden, mi az, amiről Krusovszki regénye szól, de egyre csak körülírni tudom - főleg azért nyűglődöm ezzel, mert nem akarom azt mondani, hogy a magyar néplélekről szól. Sokkal inkább arról, ami beteggé teszi ezt a néplelket, talán. Hiába egy több idősíkú családregény ez, a családi működés, a családi múlt és ennek kezelése a jelenben, nekem leképezte azt, amire nagy szavakkal szokott utalni a közbeszéd - dobálózunk a néplélekkel, a nemzeti sorstragédiákkal, még a turáni átokkal is, mindegy, csak az események elszenvedői legyünk és az aktív szerepünk ne kerüljön elő. Főleg az, amit testvér testvérrel, családtag családtaggal, magyar magyarral megtett. *elnagyolt gesztus kb. a teljes magyar történelem és jelen felé*. Ez az az érzés, lelkiállapot, társadalmi elfojtás, ami Krusovszkinál folyamatosan fortyog a felszín alatt. Feloldani természetesen nem tudja, nem is tudhatja egyedül. Viszont időnként muszáj megpiszkálni. Mert a magyarságnak nem a turáni átok a tragédiája, hanem az elfojtás, a szembe nem nézés, a hamis nagyságba ringatózás és mindezekből jövően azok, akik már nem leszünk sosem.
Próbálom megfogni röviden, mi az, amiről Krusovszki regénye szól, de egyre csak körülírni tudom - főleg azért nyűglődöm ezzel, mert nem akarom azt mondani, hogy a magyar néplélekről szól. Sokkal inkább arról, ami beteggé teszi ezt a néplelket, talán. Hiába egy több idősíkú családregény ez, a családi működés, a családi múlt és ennek kezelése a jelenben, nekem leképezte azt, amire nagy szavakkal szokott utalni a közbeszéd - dobálózunk a néplélekkel, a nemzeti sorstragédiákkal, még a turáni átokkal is, mindegy, csak az események elszenvedői legyünk és az aktív szerepünk ne kerüljön elő. Főleg az, amit testvér testvérrel, családtag családtaggal, magyar magyarral megtett. *elnagyolt gesztus kb. a teljes magyar történelem és jelen felé*. Ez az az érzés, lelkiállapot, társadalmi elfojtás, ami Krusovszkinál folyamatosan fortyog a felszín alatt. Feloldani természetesen nem tudja, nem is tudhatja egyedül. Viszont időnként muszáj megpiszkálni. Mert a magyarságnak nem a turáni átok a tragédiája, hanem az elfojtás, a szembe nem nézés, a hamis nagyságba ringatózás és mindezekből jövően azok, akik már nem leszünk sosem.
August 23, 2023
A jó stílusa ellenére összességében csalódás ez a regény, de talán csak túl nagy volt körülötte a hype, mielőtt elkezdtem olvasni, és irreális elvárásaim voltak vele szemben.
A kritikák szerint hangulatában hasonlít a VAN valami furcsa...-ra, ami nekem nagyon bejött, úgyhogy lelkesen vágtam bele ebbe, de valami egészen mást kaptam. Ami abban tetszett a generációnk problémáinak megragadásában, az ebben szerintem nem sikerült túl jól.
Végig úgy éreztem, mintha sokszor ismételt közhelyeket puffogtatna a szerző a 30-asokról, de sokkal kevesebbszer ismertem rá magamra vagy az ismerőseimre ebben, mint a filmben. Igen, sokan elégedetlenek, sokan elvágyódnak, de semmivel sem visz közelebb a megfejtéshez. Az például külön bosszantott, amikor a főhős a politikailag másik oldalon álló kortársával beszélget, rádöbbennek erre a különbségre, majd letudja annyival, hogy "tudom, hogy tudod, hogy tudom" - ami egyébként szerintem jóval nyakatekertebb, mint amennyi értelme van.
A javára írható, hogy a hangulatokat ügyesen megragadja (pl. a családi viszonyok, az esküvő). A mások által magasztalt szerkezet viszont nem igazán jött be, többször úgy éreztem, mintha elő akarna készíteni valami nagy csattanót, de a végső pillanatban elrántja a kormányt. Nekem ilyen volt az '56-os sztori önmagában is, és az egész könyvön átívelő, egymásba fonódó történet is, egyszerűen nem volt benne semmi katarktikus.
Nyilván nekem nem jött át valami, mert mindenhol dicsérik, itt is rommá van csillagozva, de engem valahogy mégsem kapott el. Ettől függetlenül az élvezetes stílusa miatt szerintem fogok még egy esélyt adni a szerzőnek.
(Az külön érdekelne, hogy valóban foglalkozik-e szakfordítással a szerző, mert számomra elég fura munkamódszert ír le, de ez nyilván másodlagos kérdés.)
A kritikák szerint hangulatában hasonlít a VAN valami furcsa...-ra, ami nekem nagyon bejött, úgyhogy lelkesen vágtam bele ebbe, de valami egészen mást kaptam. Ami abban tetszett a generációnk problémáinak megragadásában, az ebben szerintem nem sikerült túl jól.
Végig úgy éreztem, mintha sokszor ismételt közhelyeket puffogtatna a szerző a 30-asokról, de sokkal kevesebbszer ismertem rá magamra vagy az ismerőseimre ebben, mint a filmben. Igen, sokan elégedetlenek, sokan elvágyódnak, de semmivel sem visz közelebb a megfejtéshez. Az például külön bosszantott, amikor a főhős a politikailag másik oldalon álló kortársával beszélget, rádöbbennek erre a különbségre, majd letudja annyival, hogy "tudom, hogy tudod, hogy tudom" - ami egyébként szerintem jóval nyakatekertebb, mint amennyi értelme van.
A javára írható, hogy a hangulatokat ügyesen megragadja (pl. a családi viszonyok, az esküvő). A mások által magasztalt szerkezet viszont nem igazán jött be, többször úgy éreztem, mintha elő akarna készíteni valami nagy csattanót, de a végső pillanatban elrántja a kormányt. Nekem ilyen volt az '56-os sztori önmagában is, és az egész könyvön átívelő, egymásba fonódó történet is, egyszerűen nem volt benne semmi katarktikus.
Nyilván nekem nem jött át valami, mert mindenhol dicsérik, itt is rommá van csillagozva, de engem valahogy mégsem kapott el. Ettől függetlenül az élvezetes stílusa miatt szerintem fogok még egy esélyt adni a szerzőnek.
(Az külön érdekelne, hogy valóban foglalkozik-e szakfordítással a szerző, mert számomra elég fura munkamódszert ír le, de ez nyilván másodlagos kérdés.)
January 25, 2020
Ülök a laptopom előtt, kint szakad a hó. Azon gondolkodom, hogy egy ilyen könyv után mégis mi a francról írhatnék. Ebben a könyvben minden benne volt, ami egy jó könyvhöz kell, úgy gondolom.
Annyira hétköznapian kezdte az író a könyvet, hogy szerintem pont ez a hétköznapiasság keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, és egyszerűen alig bírtam letenni. Szerintem még sosem volt részem ilyen olvasásban. Ahogy a szálak alakultak, vártam a végkifejletet, de közben arra gondoltam, hogy nagyon nem akarom, hogy vége legyen. Nagyon szívesen folytattam volna az olvasását a történetnek, hiába 500 fölött van az oldalak száma. Úgy gondolom ebből még 1000 oldal is kevés lett volna.
Eleinte nem értettem, hogy miért ugrálunk az időben, nem tudtam összekötni a szálakat, főleg azért mert ugye nem igazán olvastam eddig ilyen könyveket, nagyon ritkán tudom összekötni a történéseket, ha közben mondjuk szereplőváltás történik, vagy más időkbe kalauzol az író. Viszont ahogy éreztem, hogy a két történet összeér, hát konkrétan zseninek találtam ezt az írót. Szerintem minden vágyakozásomat felülmúlta ez a könyv, és abszolút jogosan viseli a Libri irodalmi közönségdíj címet.
Nagyon izgalmas volt, és épp annyira mai, mint amennyire régi. (bocsi, ez lehet nem túl érthető, de máshogy nem tudnám leírni ezzel kapcsolatban a gondolataimat.)
Imádtam azt is, hogy az író rejtetten dugta el Hajdúnánás és Hajdúvágás azonosságát, a címerre utalva és ez egyszerűen zseniális szerintem!
Az egész történet annyira brutálisan arcba csapó, hogy nem is tudtam mit csináljak közben magammal.
–
Egyébként Bálint az elején nekem nagyon unszimpatikus volt, de aztán ahogy a vége felé közeledtünk, egyre inkább úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten ennek a sztorinak a kapcsán biztosan átment valamilyen fajta jellemfejlődésen.
Olvastam/hallgattam közben Krusovszkyval interjúkat és nagyon szimpatikus lett számomra. Annyira jól alakította a párbeszédeket, olyan humort vitt bele és épp annyira volt komoly is így a témára nézve.
Nagyon bírnám, ha valaki fejében megragadna ez a történet és megfilmesítenék. Nyilván nem sok esélyt látok rá én sem, de fantasztikus lenne!
A borítóterv is csak a történetben később válik nyilvánvalóvá, számomra annyi rejtélyt hordoz magával az egész.. Ránézek és kattog az agyam, hogy úr isten..
Ilyenkor, amikor ekkora hatást gyakorol rám a könyv, akkor jutok el odáig, hogy igen, tényleg rohadtul ezekért a könyvekért éri meg olvasni!
Annyira hétköznapian kezdte az író a könyvet, hogy szerintem pont ez a hétköznapiasság keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, és egyszerűen alig bírtam letenni. Szerintem még sosem volt részem ilyen olvasásban. Ahogy a szálak alakultak, vártam a végkifejletet, de közben arra gondoltam, hogy nagyon nem akarom, hogy vége legyen. Nagyon szívesen folytattam volna az olvasását a történetnek, hiába 500 fölött van az oldalak száma. Úgy gondolom ebből még 1000 oldal is kevés lett volna.
Eleinte nem értettem, hogy miért ugrálunk az időben, nem tudtam összekötni a szálakat, főleg azért mert ugye nem igazán olvastam eddig ilyen könyveket, nagyon ritkán tudom összekötni a történéseket, ha közben mondjuk szereplőváltás történik, vagy más időkbe kalauzol az író. Viszont ahogy éreztem, hogy a két történet összeér, hát konkrétan zseninek találtam ezt az írót. Szerintem minden vágyakozásomat felülmúlta ez a könyv, és abszolút jogosan viseli a Libri irodalmi közönségdíj címet.
Nagyon izgalmas volt, és épp annyira mai, mint amennyire régi. (bocsi, ez lehet nem túl érthető, de máshogy nem tudnám leírni ezzel kapcsolatban a gondolataimat.)
Imádtam azt is, hogy az író rejtetten dugta el Hajdúnánás és Hajdúvágás azonosságát, a címerre utalva és ez egyszerűen zseniális szerintem!
Az egész történet annyira brutálisan arcba csapó, hogy nem is tudtam mit csináljak közben magammal.
–
Egyébként Bálint az elején nekem nagyon unszimpatikus volt, de aztán ahogy a vége felé közeledtünk, egyre inkább úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten ennek a sztorinak a kapcsán biztosan átment valamilyen fajta jellemfejlődésen.
Olvastam/hallgattam közben Krusovszkyval interjúkat és nagyon szimpatikus lett számomra. Annyira jól alakította a párbeszédeket, olyan humort vitt bele és épp annyira volt komoly is így a témára nézve.
Nagyon bírnám, ha valaki fejében megragadna ez a történet és megfilmesítenék. Nyilván nem sok esélyt látok rá én sem, de fantasztikus lenne!
A borítóterv is csak a történetben később válik nyilvánvalóvá, számomra annyi rejtélyt hordoz magával az egész.. Ránézek és kattog az agyam, hogy úr isten..
Ilyenkor, amikor ekkora hatást gyakorol rám a könyv, akkor jutok el odáig, hogy igen, tényleg rohadtul ezekért a könyvekért éri meg olvasni!
June 15, 2020
A dzsinn mestermű, a könyv többi része pedig azért íródott, hogy legyen keret, amibe belefoglalni A dzsinnt. Mondom én, aztán biztosan nem így van. Annak ellenére, hogy tényleg nem tipikus huszonharmincas férfiak válságregénye, mert nem tipikus, valahol mégis az picit. Gördülékeny és letehetetlen (nekem muszáj volt ugyan, de attól még a meghatározás igaz). Az viszont kifejezetten zavaró, hogy „kicsi a világ!” felkiáltással szekesztődött a kerettörténet. A mozaikoknak nem kell mindig és feltétlenül összeállniuk. Persze, hogy kicsi a világ, főleg akkor, ha az ember Hajdúvágáson (Sepsiszentgyörgyön :D) született, de számomra csalódást okozott a befejezés. Pontosan azért, mert olyan magától értetődő, mert olyannyira ab ovo csakis így történhetett-utóérzése van.
Az én morgolódásomtól eltekintve nagyon is érdemes olvasmány, mert csodás dolog az, amikor költők prózaírásra vetemednek, élő, tapintható, gyönyörű szöveg a végeredmény. Azonkívül megfelelő mennyiségű gondolkodnivalót nyújt egészen sok generációnak.
Az én morgolódásomtól eltekintve nagyon is érdemes olvasmány, mert csodás dolog az, amikor költők prózaírásra vetemednek, élő, tapintható, gyönyörű szöveg a végeredmény. Azonkívül megfelelő mennyiségű gondolkodnivalót nyújt egészen sok generációnak.
May 15, 2019
Végre! Kortárs próza, amiben van TÖRTÉNET. Főként dicséretes ez egy vérbeli lírikustól! Az idősíkok szerkesztése a ma oly divatos női pszhichológia thrillereket idézi (női borzongtatók két idősíkban összeszerkesztve cunamija, amit a Gone girl meg a Lány a vonaton indított el angolszászéknál).
Ez is kirakós játék, ami a végére szerencsésen összeáll. Műfajok szerencsés találkozása. Smiley.
Olvastam itt, hogy a stílus azért kapott kritikát. Mivel fogy a papír a mindennapi cselekvésekkel (rágyújt, elolt, eszik, iszik, hogyan és pontosan miként stb.). Tessék olvasni Murakamit! Máris történésekkel telinek tűnik a fiatal főhős élete. Ha pedig a szerző is több Murakamit olvas(na), akkor megszabadulhatna a (nekem feleslegesen) sok jelzőtől és a (nekem feleslegesen túlmondott) sokszoros összetett mondatoktól. Talán attól gördülékenyebb lenne a szöveg. Különben hibátlan. Elsőre meg pláne.
Dehogy ne a kritikával zárjuk, ha már ilyen jó. Dicsérjük, hogy van benne történet, mondanivaló, humánum, és katarzis. Remek.
Ez is kirakós játék, ami a végére szerencsésen összeáll. Műfajok szerencsés találkozása. Smiley.
Olvastam itt, hogy a stílus azért kapott kritikát. Mivel fogy a papír a mindennapi cselekvésekkel (rágyújt, elolt, eszik, iszik, hogyan és pontosan miként stb.). Tessék olvasni Murakamit! Máris történésekkel telinek tűnik a fiatal főhős élete. Ha pedig a szerző is több Murakamit olvas(na), akkor megszabadulhatna a (nekem feleslegesen) sok jelzőtől és a (nekem feleslegesen túlmondott) sokszoros összetett mondatoktól. Talán attól gördülékenyebb lenne a szöveg. Különben hibátlan. Elsőre meg pláne.
Dehogy ne a kritikával zárjuk, ha már ilyen jó. Dicsérjük, hogy van benne történet, mondanivaló, humánum, és katarzis. Remek.
July 8, 2021
#notetoself nem tudom, hogy az utolsó rész nem lett-e egy hangyafarknyit túllőve, istg ha négyszer nem volt benne "haha nézzétek milyen multikulti Bécs, török embertől veszem a péksütit és hidzsábos nők mellett futok el" akkor egyszer sem. még gondolkodnom kell, tényleg tetszett-e négy csillagnyira vagy csak nagy a peer pressure.
March 27, 2020
ijesztő hasonlóságot fedeztem fel a proletár alkoholizálás és a mindennapjaim között, de nagyon jól esett most ez a könnyedebben megírt stílus. izgalmas, két szálon futó történet, mindkettőt tudtam volna tovább olvasni, de lehet ez adta meg a varázsát, hogy nem lett minden kibontva.
January 18, 2020
i will never understand, why this book is such a big deal, i bored it most of the time.
and that sex scene! i guess daniel steel is writing in that style.
and that sex scene! i guess daniel steel is writing in that style.
September 9, 2025
Mindig jár a kalaplengetés, ha valaki egy annyira pöcsfej főhőssel, mint Bálint képes ennyire lekötni.
June 4, 2021
Wow, this was an amazing book, real page turner. I'm not sure if we have English translation so far but I hope we have because I would recommend some friends.
[HU-Kindle]
[HU-Kindle]
December 3, 2025
toppppsss
Read
April 24, 2021Másodjára is beszippantott a szövegvilág.
Mennyire nagyon jó a szerkezete, a felépítése!
Milyen jó, hogy „kultkönyv” (lesz)!
Milyen szomorú, hogy a Reflexet, azóta tényleg bedarálta a …. rendszer.
Mennyire nagyon jó a szerkezete, a felépítése!
Milyen jó, hogy „kultkönyv” (lesz)!
Milyen szomorú, hogy a Reflexet, azóta tényleg bedarálta a …. rendszer.
April 30, 2020
Nemtom mit lehetne mondani erről így 15,000 km távolságból. Mert ez egy ilyen tipikusan vadkeleti történet. Néhol talán kicsit erőltetetten is az (fosás a MÁV wckben). Az is ahogy közben próbál kozmopolita maradni (reggeli futás hidzsábos nők között). Talán először olvastam regényt egy olyan írótól, aki fiatalabb nálam. De csak pont annyira, hogy egy hullámhosszon vagyunk. És nem vagyok biztos benne, hogy annyira jó egy hullámhosszon lenni. Vagyis csak és kizárólag a felszínen rezonálni, ahelyett hogy valami ismeretlen felé vezetne inkább. Részben egy kicsit olyan, mint egy pasztel színekkel megrajzolt manga, vagy mint egy Netflix road movie Hajdúvágástól Bécsig (egy kis 80s-feeling-Instragram-filterrel). Érdekesen szabályos struktúra, pergő párbeszédek, sok—bár alapvetően lényegtelen—cselekmény. Jó a közepén a szanatórium (kicsit ilyen késő szoci Varázshegy) és a végén tényleg egészen dejavu az apa-fiú viszony meg ez az egész bécsi értelmiségi életjátszás. Ráadásul az egészet nagyon könnyű olvasni. Olvastatja magát. Tehát semmi köze EP vagy NP örökségéhez. Ez egy ilyen letisztult, kisimított nyelv, amiben a szexualitásra körülbelül két szónak maradt hely: dugni vagy szopni. Mondom, mint egy kortárs film, amit valami online algoritmussal pont olyanra “rendeztek,” hogy a lehető legtöbben találjuk meg benne az ízlésünknek megfelelő felületet. És az se kerüljön túl sok energiánkba. De aztán elmúlik, és jön a következő sorozat még pasztelebb színekkel.
April 4, 2020
Bechdel teszt bukó...
A karaktereknek inkább gócpontjaik vannak, nem annyira dimenzióik.
De a regény történetmesélési metatechnikái sokrétűek. A történetszövés úgy csavaros, úgy természetes, úgy sejthető, hogy közben nem fáradok bele.
Az egy csillag levonást azért kapja, mert uncsi, hogy a történelmet/történetet még mindig férfiak írják férfiakról.
A karaktereknek inkább gócpontjaik vannak, nem annyira dimenzióik.
De a regény történetmesélési metatechnikái sokrétűek. A történetszövés úgy csavaros, úgy természetes, úgy sejthető, hogy közben nem fáradok bele.
Az egy csillag levonást azért kapja, mert uncsi, hogy a történelmet/történetet még mindig férfiak írják férfiakról.
February 1, 2024
Magával ragadott a könyv, kifejezetten olvasmányos volt. A végére mégis erősen felemás érzéseket hagyott bennem.
Több szálon fut a történet - a legelején egy tragikus halálesetre láthatunk rá a múltban, kontextus nélkül. Ez számomra inkább tűnt sablonosnak mint ütősnek, de nem vette el a kedvem. A második rész a közelmúltban játszódik, ahol egy Reflexes (ahogy a végén kiderül, ez az Index alteregója) újságírót ismerünk meg, aki elég léha életet él, éppen egy csúnya veszekedés, kvázi szakítás után van a barátnőjével, és a szülőfalujába tart egy ismerőse esküvőjére. Az itt már E/1-ben mesélt történet magával vitt, noha a főszereplő szimpatikusnak éppenséggel nem mondható. Ezzel együtt izgalmasak az emberi kapcsolatai (szüleivel, testvérével, barátaival) ��s a folyamatos megfigyelései a környezetében élőkről, mozgókról. Ez a rész egy idő után már kifejezetten érdekesnek tűnt és magával ragadott - sajnáltam is, amikor megszakadt, és visszaröppentünk a múltba. Itt egy tüdőgondozó betegeit ismertük meg egy ápoló szemszögéből, és hamarosan ez a szál még az előzőnél is izgalmasabb és olvasmányosabb lett. Megint csak, amikor hirtelen visszatértünk a jelenbe, kifejezetten sajnáltam, hogy elengedjük ezt a szálat. Már csak azért is, mert maradtak meg nem válaszolt kérdések. De ismét visszacsöppenve a közelmúltba (ki nem mondva név szerint, de Fidesz-kormányzás, a hatalomátvétel egyre erősebb jelei) és az esküvőhöz, ismét gördülékenyen kerekedett a sztori, magával húzott, és egészen szórakoztató volt, ahogy a vidéki esküvőt és lagzit leírta. Mintegy külső szemmel, de mégis résztvevőként, néha kínosan feszengve, máskor csak kissé lenézően vagy talán inkább szánakozóan.
Aztán az esküvői történések csúcspontja valahogy számomra már sok volt. Nem túlzás vagy ilyesmi, csak nekem már sok. Hamarosan pedig ez a szál is véget ért, és a jelenbe értünk, ahol a beszélőnk már szinte egy másik ember volt: sportos, megállapodott, a kenyerét fordítással kereső, Bécsben élő figura. Ez számomra nagyon idegenül hatott. Nem mondom, hogy nem változhat meg az ember pár év alatt akár ennyire is, de képtelen voltam elhinni innentől kezdve ezt a karaktert.
Végül a szálak összeértek, kiderült kábé minden - de a szálak mégis elvarratlanok maradtak. Ez pedig bennem nagy hiányérzetet hagyott, valahogy a feleslegesség érzetét keltette, hogy akkor hát mi végre olvastam el ezt a több mint 500 oldalt? Ráadásul a végén ismét egy "ütős" halálesetről értesültünk, ami számomra megint csak tűnt hatásvadásznak, de ez az én problémám mondjuk, talán csak valamiért be vagyok sokallva az "elütötte a busz", "fejbe lőtte magát" típusú csavaroktól.
Szóval összességében egy jól megírt könyv, amit tényleg szinte faltam, a végére azonban kissé csalódást keltő volt. Az indirekt utalások pedig a mostani valóságra (pl. online lap bezárása/ellehetetlenítése) pedig inkább elidegenítettek, kihoztak az élményből.
Több szálon fut a történet - a legelején egy tragikus halálesetre láthatunk rá a múltban, kontextus nélkül. Ez számomra inkább tűnt sablonosnak mint ütősnek, de nem vette el a kedvem. A második rész a közelmúltban játszódik, ahol egy Reflexes (ahogy a végén kiderül, ez az Index alteregója) újságírót ismerünk meg, aki elég léha életet él, éppen egy csúnya veszekedés, kvázi szakítás után van a barátnőjével, és a szülőfalujába tart egy ismerőse esküvőjére. Az itt már E/1-ben mesélt történet magával vitt, noha a főszereplő szimpatikusnak éppenséggel nem mondható. Ezzel együtt izgalmasak az emberi kapcsolatai (szüleivel, testvérével, barátaival) ��s a folyamatos megfigyelései a környezetében élőkről, mozgókról. Ez a rész egy idő után már kifejezetten érdekesnek tűnt és magával ragadott - sajnáltam is, amikor megszakadt, és visszaröppentünk a múltba. Itt egy tüdőgondozó betegeit ismertük meg egy ápoló szemszögéből, és hamarosan ez a szál még az előzőnél is izgalmasabb és olvasmányosabb lett. Megint csak, amikor hirtelen visszatértünk a jelenbe, kifejezetten sajnáltam, hogy elengedjük ezt a szálat. Már csak azért is, mert maradtak meg nem válaszolt kérdések. De ismét visszacsöppenve a közelmúltba (ki nem mondva név szerint, de Fidesz-kormányzás, a hatalomátvétel egyre erősebb jelei) és az esküvőhöz, ismét gördülékenyen kerekedett a sztori, magával húzott, és egészen szórakoztató volt, ahogy a vidéki esküvőt és lagzit leírta. Mintegy külső szemmel, de mégis résztvevőként, néha kínosan feszengve, máskor csak kissé lenézően vagy talán inkább szánakozóan.
Aztán az esküvői történések csúcspontja valahogy számomra már sok volt. Nem túlzás vagy ilyesmi, csak nekem már sok. Hamarosan pedig ez a szál is véget ért, és a jelenbe értünk, ahol a beszélőnk már szinte egy másik ember volt: sportos, megállapodott, a kenyerét fordítással kereső, Bécsben élő figura. Ez számomra nagyon idegenül hatott. Nem mondom, hogy nem változhat meg az ember pár év alatt akár ennyire is, de képtelen voltam elhinni innentől kezdve ezt a karaktert.
Végül a szálak összeértek, kiderült kábé minden - de a szálak mégis elvarratlanok maradtak. Ez pedig bennem nagy hiányérzetet hagyott, valahogy a feleslegesség érzetét keltette, hogy akkor hát mi végre olvastam el ezt a több mint 500 oldalt? Ráadásul a végén ismét egy "ütős" halálesetről értesültünk, ami számomra megint csak tűnt hatásvadásznak, de ez az én problémám mondjuk, talán csak valamiért be vagyok sokallva az "elütötte a busz", "fejbe lőtte magát" típusú csavaroktól.
Szóval összességében egy jól megírt könyv, amit tényleg szinte faltam, a végére azonban kissé csalódást keltő volt. Az indirekt utalások pedig a mostani valóságra (pl. online lap bezárása/ellehetetlenítése) pedig inkább elidegenítettek, kihoztak az élményből.
May 5, 2019
Dénes Krusovszky had only published poems and short novels before, and his first big novel, Akik már nem leszünk sosem (Those who we’ll never be anymore) , became one of 2018’s literary sensations in Hungary. All the critics loved it, so I was keen on reading it, and it doesn’t disappoint, it’s an absolute masterpiece. I haven’t read such a good Hungarian book since Attila Bartis’s A nyugalom. It sucks you in immediately and it’s hard to put down the book.
The novel covers a long period, between 1956 and 2017, and in terms of content it is rich and dense. We can read about the 1956 revolution, an anti-Semitic pogrom, a sanatorium with iron lung patients, the Chernobyl nuclear catastrophe, the everyday life of the Y generation, break-ups, the immigration from the small countryside Hungarian towns and eventually from Hungary, broken family relationships, and the current Hungarian social atmosphere. It’s a huge challenge for a writer to keep all these things together without losing control of the main narrative, but Krusovszky does it with great skill.
The main character is Bálint Lente, a Y-generational online journalist living and working in Budapest, who after a quarrel with his girlfriend takes a train to his hometown to attend a childhood friend’s wedding. The novel is made of five chapters which, except for the first short prologue chapter, are more or less equally long (around a hundred pages). The narrative is not linear, the chapters cover different periods, it seems as if we were reading parallel stories or independent novels. It takes some time when we understand that these different stories are very strongly interlinked with each other, and everything converges to the same end.
Krusovszky is very bold with the jumps between different times. The second chapter describes Lente’s quarrel with his girlfriend and his trip to his hometown, meeting with his mother and old friends. We feel the tension and we are waiting for some explosion in the wedding, however, Krusovszky suddenly jumps back to 1986, and writes a chapter of over a hundred pages about the life in a sanatorium with iron lung patients. You must be a very good writer to do this without making the reader put down the book for good, but he is able to do it. This seemingly boring and completely unrelated story quickly sucks you in, and we are going back to 1956, to the Hungarian revolution against the Soviet communist regime. Although this revolution symbolises for us Hungarians the bravery of the people to fight against a dictatorial regime, Krusovszky, relying on historical facts, shows another dimension of the revolution. Whereas in Budapest people are fighting for freedom, in Hajdúvágás (a fictitious town, in reality it is Hajdúvágás, a little town in north-east Hungary) the revolution turns into an anti-Semitic pogrom. Krusovszky made a big research of the actual facts and found that most people still think that the Jewish community of Hajdúvágás disappeared in 1944, and not after the 1956 pogrom. Although historians had already revealed this before, the commemorations are about 1944, and the 1956 events are unknown for the people. Hence this chapter is about selective memories ending with a kind of a catharsis, but which doesn’t help us understand what’s going on and why that is relevant.
Then we jump back to the wedding in 2013. For me this is the high point of the novel. Writing over a hundred pages about a single night of a wedding is a big challenge, especially in contrast with the previous chapter which covers 30 years. Krusovszky enjoys playing with time, and he is able to slow it down, but at the same time maintains the dynamics of the story. Although the chapter is about the wedding, Krusovszky uses flashbacks to look back into the past, but he does it in a way that it doesn’t become confusing. The description of the wedding is simply masterful. Lente’s unease with the event and the people, drinking and hugging with the old friends, awkward conversation with the former physics teacher, sitting at the same table with the ex-girlfriend, the embarrassing music, and the memories that rise up to the surface all add to this emotional pandemonium. Krusovszky writes in first person, which is the best way to show how Lente reflects to the world around him and how uncertain and lost he is in his own life.
The last chapter jumps to 2017, and brings a resolution, at least in the sense that we understand how the seemingly unrelated stories connect and everything falls into place. Well, almost everything. We cannot expect a catharsis everywhere, unless we are in a Hollywood movie. It’s annoying when we don’t understand why something happened the way it happened, a break-up of a relationship or friendship, family issues, etc. We don’t want to accept this and want to know the reasons, and this is especially true in a book or in a movie. We want the author to show us the reasons. However, many times these reasons remain hidden and we can’t do anything about it. In Lente’s life there are also some issues that are not unfolded. The persons in questions don’t speak about it and the whole thing remains loose and unresolved. This is how life is and Krusovszky doesn’t want to explain everything, at least not directly, sometimes he just gives us clues which may point to a possible interpretation.
The characters and the whole Hungarian reality are entirely genuine and fantastically described, even the secondary characters are very well designed and reflect typical persons or ways of thinking in the society, let alone the great dialogues. The old friends among which some leave the small and boring home town, not because they have high dreams, but because of the lack of opportunities, and those who stay and sink into the melancholy and alcohol. Once in a while they meet and are able to communicate, but mostly about the past, because their present worlds are so different as if they didn’t speak the same language. The father, an acknowledged dentist who one day leaves the family with a nurse and moves to the other side of the country. The mother, who stays and is unable to start a new life and is just waiting for something to happen. And the whole society, the media, the politics that infiltrate in the everyday life, we hear the news from the tv and radio in the background, the corruption, the hatred generated by the government, and the people who desperately leave the country for the hope of a better life somewhere else. An excellent sociography behind the main story.
An amazing novel about Hungary, personal relationships, the Y generation, and memory, an absolute must-read. There are lots of great quotes from the book, my favourite is in the very end: ” Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat. (Those who we’ll never be anymore are we at least as much as those we believe we are.)”
If there is a novel that calls for a movie, this is one. I would be very much looking forward to it.
The novel covers a long period, between 1956 and 2017, and in terms of content it is rich and dense. We can read about the 1956 revolution, an anti-Semitic pogrom, a sanatorium with iron lung patients, the Chernobyl nuclear catastrophe, the everyday life of the Y generation, break-ups, the immigration from the small countryside Hungarian towns and eventually from Hungary, broken family relationships, and the current Hungarian social atmosphere. It’s a huge challenge for a writer to keep all these things together without losing control of the main narrative, but Krusovszky does it with great skill.
The main character is Bálint Lente, a Y-generational online journalist living and working in Budapest, who after a quarrel with his girlfriend takes a train to his hometown to attend a childhood friend’s wedding. The novel is made of five chapters which, except for the first short prologue chapter, are more or less equally long (around a hundred pages). The narrative is not linear, the chapters cover different periods, it seems as if we were reading parallel stories or independent novels. It takes some time when we understand that these different stories are very strongly interlinked with each other, and everything converges to the same end.
Krusovszky is very bold with the jumps between different times. The second chapter describes Lente’s quarrel with his girlfriend and his trip to his hometown, meeting with his mother and old friends. We feel the tension and we are waiting for some explosion in the wedding, however, Krusovszky suddenly jumps back to 1986, and writes a chapter of over a hundred pages about the life in a sanatorium with iron lung patients. You must be a very good writer to do this without making the reader put down the book for good, but he is able to do it. This seemingly boring and completely unrelated story quickly sucks you in, and we are going back to 1956, to the Hungarian revolution against the Soviet communist regime. Although this revolution symbolises for us Hungarians the bravery of the people to fight against a dictatorial regime, Krusovszky, relying on historical facts, shows another dimension of the revolution. Whereas in Budapest people are fighting for freedom, in Hajdúvágás (a fictitious town, in reality it is Hajdúvágás, a little town in north-east Hungary) the revolution turns into an anti-Semitic pogrom. Krusovszky made a big research of the actual facts and found that most people still think that the Jewish community of Hajdúvágás disappeared in 1944, and not after the 1956 pogrom. Although historians had already revealed this before, the commemorations are about 1944, and the 1956 events are unknown for the people. Hence this chapter is about selective memories ending with a kind of a catharsis, but which doesn’t help us understand what’s going on and why that is relevant.
Then we jump back to the wedding in 2013. For me this is the high point of the novel. Writing over a hundred pages about a single night of a wedding is a big challenge, especially in contrast with the previous chapter which covers 30 years. Krusovszky enjoys playing with time, and he is able to slow it down, but at the same time maintains the dynamics of the story. Although the chapter is about the wedding, Krusovszky uses flashbacks to look back into the past, but he does it in a way that it doesn’t become confusing. The description of the wedding is simply masterful. Lente’s unease with the event and the people, drinking and hugging with the old friends, awkward conversation with the former physics teacher, sitting at the same table with the ex-girlfriend, the embarrassing music, and the memories that rise up to the surface all add to this emotional pandemonium. Krusovszky writes in first person, which is the best way to show how Lente reflects to the world around him and how uncertain and lost he is in his own life.
The last chapter jumps to 2017, and brings a resolution, at least in the sense that we understand how the seemingly unrelated stories connect and everything falls into place. Well, almost everything. We cannot expect a catharsis everywhere, unless we are in a Hollywood movie. It’s annoying when we don’t understand why something happened the way it happened, a break-up of a relationship or friendship, family issues, etc. We don’t want to accept this and want to know the reasons, and this is especially true in a book or in a movie. We want the author to show us the reasons. However, many times these reasons remain hidden and we can’t do anything about it. In Lente’s life there are also some issues that are not unfolded. The persons in questions don’t speak about it and the whole thing remains loose and unresolved. This is how life is and Krusovszky doesn’t want to explain everything, at least not directly, sometimes he just gives us clues which may point to a possible interpretation.
The characters and the whole Hungarian reality are entirely genuine and fantastically described, even the secondary characters are very well designed and reflect typical persons or ways of thinking in the society, let alone the great dialogues. The old friends among which some leave the small and boring home town, not because they have high dreams, but because of the lack of opportunities, and those who stay and sink into the melancholy and alcohol. Once in a while they meet and are able to communicate, but mostly about the past, because their present worlds are so different as if they didn’t speak the same language. The father, an acknowledged dentist who one day leaves the family with a nurse and moves to the other side of the country. The mother, who stays and is unable to start a new life and is just waiting for something to happen. And the whole society, the media, the politics that infiltrate in the everyday life, we hear the news from the tv and radio in the background, the corruption, the hatred generated by the government, and the people who desperately leave the country for the hope of a better life somewhere else. An excellent sociography behind the main story.
An amazing novel about Hungary, personal relationships, the Y generation, and memory, an absolute must-read. There are lots of great quotes from the book, my favourite is in the very end: ” Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat. (Those who we’ll never be anymore are we at least as much as those we believe we are.)”
If there is a novel that calls for a movie, this is one. I would be very much looking forward to it.
April 4, 2021
Bajban vagyok mind a csillagozással, mind az értékeléssel. Összeségében örülök, hogy elolvastam, és - némi fenntartással - még javaslom is, de ...
(1) Nem tudok elmenni főhősünk karaktere mellett: egy életében céltalanul bolyongó, léhűtő, igazi értékek nélküli, iszákos “újságíró”, aki saját nyomorán röhögve menekül saját élete elől. Miközben önmagát egy pöcsnek tartja. Már-már eszembe jutott néha Szerb Antal Utas és holdvilág c. műve. Ott sikerült legalább ennyire nem kapcsolódnom egy főszereplőhöz. Hol a párkapcsolat, hol a család, hol a gyerekkori barátok, hol csak egy idős bácsi vagy éppen a rend őrei, aki elől valamiért okokból menekülni kell. Pl. mert éppen nem kényelmes. Vagy mert éppen másnapos. Vagy mert nincs kedve. Leginkább a figyelmesség vagy felelősségérzet bárminemű csírája hiányzott végig Bálint karakteréből.
(2) Az író felesleges kiszólásokkal terheli a művet: fokozatosan és egyre nagyobb tempóban szól be a jelenlegi hatalomnak. Hiába könnyű elvi szinten akár még egyet is érteni, a történethez és úgy a regényéhez semmi köze. Akkor meg minek? Ráadásul mindezt túl direkten és elég ügyetlenül is teszi. Kár érte. (A bécsi utopisztikus állapot pedig külön vicces az osztrák náció megnevezése nélkül. :D)
(3) Sajnos nem sikerült elkerülnie az esküvős rész teljesen sablonos és pejoratív bemutatását sem. Mert vidéken mindenki bunkó, tahó és egyszerű, mint egy faék. Értem.
Annyira jó lenne már ezen egyszer és mindenkorra túllépni, és nem markológéppel ásni tovább ezt a meglévő nem kis árkot. Értelmiségi felelősség (lenne).
Mégis a regény tartalmaz egy egészen zseniális fejezetet, a Dzsinnt. E köré íródott ez a néhol túlírt, néhol unalmas, cserébe sokszor túlzsúfolt kerettörténet Lentei Bálintról. A Dzsinn miatt - fent leírtak ellenére - megadom a 4-et. Mert az remekmű. Több ilyet és kevesebb sirámot! :)
(1) Nem tudok elmenni főhősünk karaktere mellett: egy életében céltalanul bolyongó, léhűtő, igazi értékek nélküli, iszákos “újságíró”, aki saját nyomorán röhögve menekül saját élete elől. Miközben önmagát egy pöcsnek tartja. Már-már eszembe jutott néha Szerb Antal Utas és holdvilág c. műve. Ott sikerült legalább ennyire nem kapcsolódnom egy főszereplőhöz. Hol a párkapcsolat, hol a család, hol a gyerekkori barátok, hol csak egy idős bácsi vagy éppen a rend őrei, aki elől valamiért okokból menekülni kell. Pl. mert éppen nem kényelmes. Vagy mert éppen másnapos. Vagy mert nincs kedve. Leginkább a figyelmesség vagy felelősségérzet bárminemű csírája hiányzott végig Bálint karakteréből.
(2) Az író felesleges kiszólásokkal terheli a művet: fokozatosan és egyre nagyobb tempóban szól be a jelenlegi hatalomnak. Hiába könnyű elvi szinten akár még egyet is érteni, a történethez és úgy a regényéhez semmi köze. Akkor meg minek? Ráadásul mindezt túl direkten és elég ügyetlenül is teszi. Kár érte. (A bécsi utopisztikus állapot pedig külön vicces az osztrák náció megnevezése nélkül. :D)
(3) Sajnos nem sikerült elkerülnie az esküvős rész teljesen sablonos és pejoratív bemutatását sem. Mert vidéken mindenki bunkó, tahó és egyszerű, mint egy faék. Értem.
Annyira jó lenne már ezen egyszer és mindenkorra túllépni, és nem markológéppel ásni tovább ezt a meglévő nem kis árkot. Értelmiségi felelősség (lenne).
Mégis a regény tartalmaz egy egészen zseniális fejezetet, a Dzsinnt. E köré íródott ez a néhol túlírt, néhol unalmas, cserébe sokszor túlzsúfolt kerettörténet Lentei Bálintról. A Dzsinn miatt - fent leírtak ellenére - megadom a 4-et. Mert az remekmű. Több ilyet és kevesebb sirámot! :)
August 17, 2020
Ajándékba kaptam a könyvet, beleolvastam, nem tetszett, félretettem. Egy évvel később, most, a nyaralás vége felé elővettem. Sejtem, hogy kellett hozzá az időzítés, az, hogy előtte pont világháború végéről szóló műveket olvastam, hogy nyaralás alatt lassabban telik az idő, és jobban el tudtam fogadni a főhős tőlem teljesen idegen gondolatait, ezáltal könnyen fel tudtam venni a könyv ritmusát. Végül nemcsak elfogadtam, de meg is szerettem a mondatok ritmusát, a stílust, mely egyszerre kerek, sokszor már-már lírai, de sohasem túl érzelmes, leírásokban szűkölködő, ugyanakkor nagyon magával ragadó. Rácsodálkoztam, milyen jól meg tud jeleníteni az író érzelmeket, és milyen jól át tudja adni őket. Összességében egy nagyon megrázó, nagyon is hihető és hiteles történetet kapunk, melyet kár lenne kihagyni.
August 31, 2025
Tetszett, sőt nagyon tetszett. Alapvetően volt ebben a könyvben valamiféle költőiség. A szerző versesköteteit nagyon szerettem, de ez a regény sem okozott csalódást. Az a sötét, reménytelen, de valahogy ismerős hangulat, ami időnként áradt belőle az néha arra kényszerített, hogy hosszabb szüneteket is tartsak, de ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen jól átjöttek az oldalakon az átadni szánt hangulatok.
September 17, 2025
Kezdetben azt gondoltam, kissé meggondolatlan volt Panamáig vinni ezt a könyvet első Krusovszky-randi gyanánt. Aztán fogott, és magával ragadott.
Abszolút hétköznapi, gondosan ábrázolt jelenetek hordozzák magukban a karakterekben rejlő feszültséget, ami szinte mindig valamilyen csavar formájában robban ki. Egész letehetetlen:)
Abszolút hétköznapi, gondosan ábrázolt jelenetek hordozzák magukban a karakterekben rejlő feszültséget, ami szinte mindig valamilyen csavar formájában robban ki. Egész letehetetlen:)
May 19, 2025
"Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat."
December 25, 2025
4.5 valami hiányzott a végéből, de nagyon jó volt
February 12, 2025
Remek regény a “magánéletbe menekülésről,” sokminden (talán túl sokminden) más mellett. A főszereplő és az attribútumai közötti feszültség, az egyszerre életszagú és karikatúraszerű ábrázolás (kb. tipikus pestre került bölcsész - de végülis tényleg) engem kicsit kizökkentett helyenként. De maga a történet mesteri, még ha a regény egyáltalán nem is lép ki a kortárs magyar irodalom nehezen meghatározható, de annál jellemzőbb ízvilágából.
Displaying 1 - 30 of 75 reviews