Kipling az emberarcú imperializmus zászlóshajója. Nem vitás, hogy embernek tekinti az indiaiakat, és szigorúan meghatározza, milyen kötelességeik vannak az európaiaknak velük szemben: együttérzés, tapintat, segítségnyújtás. Nem szűnik meg ostorozni azokat a gyarmati hivatalnokokat, akik lenézően viselkednek a bennszülöttekkel, és lusták ahhoz, hogy megismerjék azok életkörülményeit és kultúráját, mégis dönteni merészelnek az őket érintő kérdésekben. Ugyanakkor az sem vitás, hogy azért annyira nem tartja embernek őket, mintha mondjuk fehérek volnának. Valahogy úgy gondol rájuk, mint a gyerekekre, akik képtelenek az önkormányzásra, és a brit gyámkodás nélkül visszazuhannának valamiféle őskáoszba. Az pedig, hogy ez a két nép elkeveredjen egymással – hát az egy kiplingi agyban fel sem merül*. Krédóját legtisztábban a Pagett képviselő megvilágosodása c. opuszban tárja elénk – nem is novella ez, inkább programbeszéd, de ha valakit érdekel a művelt kolonalizmus érvrendszere, ezt muszáj elolvasnia. A tipikus Kipling-hőst pedig működés közben talán legjobban az Ősei sírjá-ban tanulmányozhatjuk: itt ifjabb Chinn, az angol altiszt megérkezik családja hagyományos indiai állomáshelyére, ahol (nagyapai örökség) a bennszülött csoport úgy tekint rá, mint egy istenre, ő pedig azon van, hogy ennek a képnek megfeleljen. Ez sikerül is neki, mert Chinn (mint oly sok Férfi** az életműben) szinte az eszementségig bátor és kemény, és ezen felül még elég ravasz is ahhoz, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a törzset, valamiféle uralkodói igazságosság és atyai szigor kettős kalapácsával formálva őket olyanra, amilyennek az író szerint az eszményi gyarmatosítottnak lennie kell. És ha ez a kettős kalapács nem lenne elég, hát szimplán átveri őket***.
Ugyanakkor az a sajnálatos helyzet, hogy közben meg Kipling az egyik legnagyszerűbb novellista, aki valaha élt. A viktoriánus prózai hagyományból őrzi azt a vonzó szokást, hogy hajlamos megszólítani az olvasót, az emberi viszonyok, emberi egymásra hatások terén pedig szerintem megelőzi korát. (Feltéve persze, hogy fehér emberek közötti viszonyokról van szó.) Bármilyen témához biztos kézzel nyúl, hol szellemes, hol misztikus, egy pöttyet filozofál, ha kell, és ha úgy tartja kedve, akkor megrázó végkifejletet kerekít. És ráadásul ott van minden sora mögött az az elképesztő tudás az ő Indiájáról, ami még a felejthetőbb elbeszéléseket valami párás fénybe vonja. És nem puszta tudás ez, hanem szerelem. Még ha ambivalens is.
* A rácson túl c. elbeszélésben egy hivatalnok összeszűri a levet egy gyermeközveggyel, majd miután az eseménysor tragédiába torkollik, szinte megőrül a bűntudattól és a fájdalomtól. (Azért nem kétséges számomra, hogy ez a szinte megőrülés elmúlik hamar.) Ám az fel sem vetődik eme hivatalnok agyában, hogy akár magához emelhette, vagy meg is szöktethette volna a leanyzót, emígyen szentesítve kapcsolatukat. Na ja, a haverok megvetően néztek volna rá… A hölgyek meg meg se hívják többet vacsorálni…
** Így, nagy „F” betűvel. Kipling imádja a nagy „F” betűs férfiakat.
*** Vagy kedvenc kiplingi figurám****, Strickland rendőr, az univerzum vissza-visszatérő alakja: magányos zseni, aki többet tud a bennszülöttekről, mint azok magukról. Ha kell, imámnak öltözik, ha kell, hindu koldusnak, amit felettesei fejcsóválva konstatálnak, de egy igazi Férfi jobban ragaszkodik az elveihez, mint a felettesei jóindulatához. A bennszülöttek pedig – naná! – rettegig és tisztelik egyszerre, mert Kipling szerint ez az elképzelhető legkívánatosabb érzés, amit egy indiai a fehérek iránt érezhet. Biztos az indiaiak is szeretik ezt érezni.
**** De tényleg ő a kedvencem.